K A P O S I

Kaján Imre | 2020-02-18

Kaposi Endre emlékkiállításának megnyitója a Duna Múzeum Európai Közép Galériában.

Különös dolog nekem itt állni ezen a helyen – másként, mert önök előtt ugyanitt leginkább múzeumigazgatóként álltam. Kaposi Bandival találtuk ki ezt az Európai Közép Galériát akkor, amikor fia, Kaposi Tamás tragikus halála után, a néhány év alatt létrehozott fantasztikus életművéről és a teendőkről gondolkodtunk.

A galéria neve azért lett ilyen furcsa, mert éppen akkor volt az a nagy európázás, meg középeurópázás, s tényleg unalmas volt már, hogy úton-útfélen mindenki valahogy európai térbe akarta gyömöszölni a mondandóját, vagy ha nem is volt neki, azért mégis európázott egyet – mert ez volt a kordivat. Erre volt Esterházy Péternek az a reakciója, hogy aki még egyszer európázik, azt megbünteti.

Mi Bandival ezen jókat nevettünk, de persze bennünk volt az a tudat is, hogy bizony itt tényleg van egy nagyon sajátos művészet, ami a '80-as évek közepéig egészen bizonyosan elzártan működött csak a vasfüggönyön túl, és teljesen mindegy, hogy észtekről, lengyelekről, csehekről, bolgárokról vagy magyarokról beszélünk. A művészet járhatta a maga útját, és neki tök mindegy, hogy mit szajkózott korának médiája (ez a szó sem létezett, akkor 'sajtó'-nak hívták...), tette a maga dolgát itt és a tengeren túl – és bizony nagyon-nagyon hasonló módon. Ezt a nagyon különös jelenséget akartuk megmutatni kiállítások sorával, közép-európai művészsorsok felmutatásával és nagyszerű, az egész világon érvényes művekkel, kísérletekkel.

Ezen belül is van még egy csavar, az esztergomiságé. Budapest egészen közelében (de csak annyira, hogy a fojtogató kar elérjen idáig) nagyszerű művész-csapat kristályosodott ki, egészen különleges egyéniségekkel, és éppen a Budapest és Szentendre árnyékában 'levés' miatt alakult ki egy olyan újabb elzártság, ami megint csak egy nagyon sajátos és nagyon érvényes képzőművészetet eredményezett (én ide sorolom a fotót is).

Hát ugyan létrejöhetett volna Budapesten Kaposi Endre szemétszobrászata? Bizonyosan nem, mert az ottani rozsdaövezetek pillanatok alatt váltak a felszámolási biztosok által az ingatlan-biznisz terepévé, az ottani szeméttelepek pedig inkább voltak megint csak zsíros üzletek, mint művészetet megtermékenyítő helyszínek. Ha van is még egy-egy nagyobb rom-emléke a 20. századi magyar ipari építészetnek Budapesten, az akkor sem olyan, mint a mi szénrakodónk itt... Kaposi Endre művészetét ez a városba szülte, teljesen kicserélhetetlenül.

Elnézést kell kérnem Önöktől azért, mert ebben a kiállításban egy másik szerzőtől is van mű, meg hogy ennek a művésznek a neve is sokszor hangzik el. De én aztán igazán tudom, hogy Kaposi Endre és fia, Tamás művészete mennyire ezer szállal fonódott össze! Kaposi Endre egyszer abbahagyta a festést: fiának adta mindenét, mert azt látta meg benne, amihez ő sosem ért volna el – gondolta. Persze a húszéves fiatal lendülete olyan volt, amit önmagán már nem kérhetett számon, meg Tamás kirobbanó művészi energiái őt is elvarázsolták, érthető volt tehát a gesztus. Aztán sok évvel fia 1991-es tragikus halála után kezdett csak megint festeni. Képei tele lettek feketével, elképesztően zárt terek és sehová ki nem mutató látványok születtek.

Furcsa volt ez, mégis érthető, hiszen Tamás művészete akkor is annyira meghatározta édesapja gondolkodását a művészetről, hogy nem volt más választása. Kaposi Tamás grafikái és festményei egyben teljesen azonosak: annyira kifelé árad belőlük az energia, a mindent elsodró lendület, hogy a képekbe bejutni teljesen lehetetlen, a művek sodornak tovább, egyik a másikhoz és így tovább, körbe-körbe.

Kaposi Endre szerintem ezt tudatosan fordította meg: nála annyira zártak a művek, hogy azokból kifelé nem lehet jutni, aki egyszer közel kerül hozzájuk, azt nem eresztik el, egyetlen mű is nagyon sokáig odaláncolja az embert magához. Semmi fecsegés, csak a lényeg. Barcsay Jenő volt ennyire szűkszavú, egy szótárt használt és szűk szókészletet időskori munkásságában. Kaposi Endre erre a nagyon nehezen járható útra lépett rá, és milyen jól tette, mert egyrészt a saját erősségéhez tért vissza, másrészt egy olyan út ez, amivel az idős mester drámai életművének lezárását tudatosan végezhette el.

Az Európai Közép Galéria tehát elérkezett ahhoz, akitől elindult, itt állhatunk Kaposi Endre drámai erejű munkái előtt. Ő sosem kérte, nem is sugallta, hogy itt neki kiállítása legyen. Most már nem kérheti, ezért megcsinálták azok, akiket a dolog ma illet. Köszönet érte, mert időről-időre meg kell találni az origót mindenkinek (így a Galériának is), aki nem akar utat téveszteni.

Kaposi Endre hazatért ide, kérem, nézzék úgy Bandi műveit, mint egy otthoni kiállítást.

Fotó: Miglinczi Éva

(Esztergom, 2020. február 07. – március 30.)

További képek