„…a mai napig nem adtam neki nevet” - interjú Markó-Valentyik Annával

Hutvágner Éva | 2016-09-21

Markó-Valentyik Anna, az SZFE bábszínész osztályának végzős hallgatója az előző évben Anyajegy című, tizenhat éven felülieknek szóló, egyszemélyes bábelőadásával az anyává válás kérdését (problémáját? örömét?) dolgozza fel. Az alkotóval az előadásról és a bábművészi pályáról beszélgettünk.

Tudatos döntés volt a bábszínészi hivatás, vagy erre sodort a szakma?

Én bábszínésznek jelentkeztem, pedig  amikor felvételiztem, egyszerre indult színész és bábszínész képzés, tehát mondjuk, tudatosan. Bár a döntésemet két fontos találkozás is befolyásolta. Először Illés Györgyi beszédtechnika-tanár tette fel a kérdést, nem gondoltam-e arra, hogy bábszínész legyek. Meglepődtem, mert hát Süsüt imádtam gyerekként, de ennyiben ki is merült a műfajhoz való viszonyom. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik bábszínész-képzés... Aztán kiderült, Györgyi szerint az én színházi alkotó munkáról kialakulóban lévő elképzeléseim, ideáim alapján úgy tűnik, hogy a bábos közösség felé visz az utam. Aztán Ivanics Tamás segített, aki épp akkor negyedéves volt a bábszakon, s adott nekem egy bábot, egy pici, 25 centis, arctalan, nemtelen bunrakut. Ő volt Tyutyu, akivel a felvételire egy emlékezetes jelenetet készítettem. Végül Tomi nekem is adta, azt mondta: „ez már a te bábod!”. A mai napig nagyon hálás vagyok Tominak és Györgyinek is, hogy ezt a kis csengőt megcsengette bennem, hiszen így keveredtem a bábművészethez, és ez nagyon jó döntés volt.

Mi volt a „más” a te elképzeléseidben, ami a bábhoz vitt közelebb?

A közös alkotásba vetett hit. Én a közösségi létet, alkotást jobban kedvelem. Azt mondják, hogy a bábosok alázatosak, együttműködőbbek, hisz nagyon sok esetben közösen keltünk életre egyetlen figurát a színpadon.

A bábos szakma nem követel annyi külső csatározást, harcot, mint egy prózai vagy élőszínházi színész számára?

Fontos tény, hogy a bábszínész-képzés csak ötévente indul, kevesebben végzünk, így nincs akkora külső csatározás. Ráadásul  az egyre növekvő számú bábszínházi műhelyekben tárt karokkal várják a képzett fiatalokat. A kérdés inkább az, hogy ki vállalja be azt a - mondjuk ki - szakmailag hátrányt jelentő döntést, hogy vidékre költözik. (Persze ezzel az élő színháziak is megküzdenek.)  Még csak most csöppenek bele, nem akarok nagy dolgokat mondani, de a magyar bábművészet néhány száz alkotót jelent, és ahogy én látom, mindenki ismer mindenkit, és azt is lehet érezni, hogy kíváncsiak egymásra. Persze vannak különbségek, egyet nem értések, de a legtöbbeket egy cél hajt, ezt a műfajt életben tartani, és a lehető legjobban csinálni. Örülök, ha ennek a bábos társadalomnak a tagja tudok majd lenni.

Most költözöl Győrbe…

Ott töltöm az ötödéves gyakorlatomat a Vaskakas Bábszínházban. A férjemmel szeretnénk is ott letelepedni. Oda fogunk költözni.

Könnyen találtatok olyan lehetőséget, ahol mindkettőtöket befogadnak?

Robinak biztos helye van a Vaskakasban: dramaturgként, rendezőként és a művészeti vezetésben is jelen van. Neki ez nem volt kérdés. Igazából nekem sem. Még nem voltunk együtt, amikor először mentem oda előadást nézni bábhallgatóként. Amint beléptem, beszippantott a légkör, amit Kocsis Roziék létrehoztak. Nagyon jó, a Repülési lecke kezdőknek című előadást láttam, biztos voltam hát abban, hogy ez egy jó hely. Aztán, amikor utánanéztem a technikai, történeti dolgoknak, hogy miket csináltak régen, és mivel foglalkoznak most, már láttam, hogy a Vaskakas egy olyan műhely, ami lehetőséget ad az embernek, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amire nem mindenhol van lehetőség – idő, próbahely, leterheltség, pénzhiány miatt... Rozi nagyon nyitott. Ha odamész hozzá egy működő koncepcióval, amit végig akarsz csinálni, akkor próbaidőt, pénzt, fegyvert, paripát, és személyes segítséget is ad.
Azoknak az embereknek, akik nem néznek bábszínházat, például a felnőtteknek, meglepő élmény hogy előveszünk egy rongyot, pillanatokon belül összeállítunk belőle valamit, aminek kivehető alakja, karaktere, humora, élete van. Nekem megdöbbentő látni, hogy a bábok frappánsságából, az ütős ötletekből alig tud valami felkerülni a színpadra, mivel elviszi a figyelmet, az energiát az, hogy hány éveseknek, milyen technikával mit készítünk, mikor készülnek el a bábok. Elaprózódik az egész, és végül csak a történetek felrakására törekszünk. Szuper, hogy Rozi hagy arra egy kaput, hogy létrejöjjenek olyan előadások, amelyek nem feltétlenül a megszokott elvárások felől közelítenek a bábszínházhoz.

Ő a mentorod?

A nyitottság, a szakma igenlése, és igényessége neki és nekem is a legfontosabb. Az iskolában ő nem tanít. De a mostani évben gyerekek számára kell egyszemélyes előadást készítenünk. Én egy csecsemő-előadást akarok készíteni, és őt választottam konzulensemnek, mentoromnak.

Mi lesz ez a darab?

A címe: Izeg–mozog! Szöveg nélküli előadás lesz, ami arról szól, hogy a megszületés után a test egy zárt helyzetből, amibe be volt szorítva, hogyan nyit a világ felé, hogy ismerkedik meg a térrel és a matériákkal. Csecsemőszínházzal már foglalkoztam, de szöveg nélküli előadással még nem. Fejes Kitty lesz a koreográfus, így hát egy különleges, mozgásos előadás lesz, bábos elemekkel tarkítva.

Mi is volt az Anyajegy munkacíme?

Az volt a címe, hogy Ha anya lennék. Ezt aztán az első visszajelzések után egyből kicseréltem: ez az én esetemben nem volt feltételes, csak kérdéseim voltak ezzel kapcsolatban. Most gyorsan közbevetném, hogy nem, nem várok babát, de nagyon szeretnék, többet is, akárhányat. Ha a bábszínészet nem rántott volna be ennyire, akkor biztos valamilyen missziós tevékenységet folytatnék vagy árvaházat alapítanék, vezetnék. Nehezen élem meg, hogy a felnőtt társadalom hogy bánik el a gyerekekkel. 

Hogy jött létre az előadás?

Vizsgaelőadásként, Ellinger Edina volt a konzulensem. Mivel mindenkinek el kellett menni vidéki gyakorlatra, én a miskolci Csodamalomhoz mentem, akik azt kérték, hogy ezt a vizsgaelőadást csináljam meg ott. Mielőtt tehát levizsgáztam volna az egyetemen, ebből már tulajdonképpen volt egy előadás. Az előadásnak először  18-as korhatárt adtam, mert úgy véltem, a gyerekvállalás, az anyaság a többséget 18 év alatt rettegéssel tölti el. De 16 éves művészetisek nézték meg először, és meglepően jól fogadták. Nagyon díjazták a frappánsságot, sokat nevettek – közben meg elképesztően szerették a bábot, a gyereket. Úgy gondolom, hogy sikerült elcsípni egy jó karaktert, aki kedvelhető. Most már mindenféle korosztály látta, 16-tól 75 évesig, és mindenki élvezte. Volt előadás, amire valamiért csak szépkorú emberek kavarodtak be. Előadás közben aztán történt valami: senki nem nevetett, de még csak nem is kuncogott. Teljes pánikban voltam, hogy szegényeknek túl modern, biztos azt kérdezik maguktól, hogy mit csinál ez a lány itt. Aztán rengetegszer visszatapsoltak. Később esett le nekem, hogy ez a téma talán régen tabu lehetett. Amikor ők váltak szülőkké, nem volt ilyen könnyű, mint nekünk. Nekünk talán több segítségünk van, míg az ő korosztályuk egyedül volt ezzel a problémával, témával, élethelyzettel.

Van ezzel az előadással valamilyen tabudöntő célod?

Nem, ez inkább személyes. Az egyetemi vizsgafeladathoz hozzá tartozott, hogy olyan témát kell választani, ami nagyon közel áll hozzánk. Mint a legtöbb velemkorú lány, én is nagyon szeretnék gyereket. De az ember lánya, nyilván mint minden nő, mérlegel. Egy színésznek még jobban végig kell gondolni, hogy mikor van itt a szülés ideje, hisz mi a testünkből is élünk, s bizonyos szerepköröknek megvan a maga el nem halasztható ideje.... Az Anyajegy nem tör pálcát sem az anyaság, sem az azt nem vállaló álláspont mellett. Csak azzal a szerintem téves gondolattal vitázik, mely szerint maga a dilemma nem létezik, erről beszélni sem érdemes. Az előadás  tulajdonképpen egy elképzelés arról, hogy mit jelent az életritmusváltás, hogy mit jelent a felelősség, mit vállal az ember. A felelősség kérdése igazán fontos. Nekem is van anyukám, neki is van anyukája. Egy idő után megfordul a viszony: mi vállalunk felelősséget azért, aki azelőtt értünk vállalt. Nagyon meg tud hatni és el tud szomorítani, hogy fizikai mivoltában véges ez a kapcsolat. Felelősséget vállalunk, de igazából nem befolyásolhatjuk az életet. Nagyon fontos, hogy ezt az időt hogyan töltjük egymással.

Megváltoztatott az előadás, vagy inkább kimondtál olyan dolgokat, amelyek már régóta benned voltak?

Pontosabbak lettek a gondolataim. Szabó T. Anna szövegekkel dolgoztam. Számomra ő nagyon pontosan fogalmaz meg dolgokat, amelyek az én szívemhez közel állnak.

Ő látta már az előadást?

Nem, sajnos még nem, de azt ígérte, ahogy ráér, eljön.

Az Anyajegy bábját eleve arctalan-nemtelen bábra akartad? Hogy alkottátok meg?

Ez a 3-4 éves, arctalan, nemtelen bunraku azért ilyen, mert ő még nem létezik, ő még csak egy gondolat, egy felvetés, egy képzelet. Érdekes, hogy a mai napig nem adtam neki nevet. Emőd Kriszta, a Ciróka Bábszínház munkatársa készítette. A báb tiszta fehér, nincs szeme, nincs orra, nincs betegsége, nem keveredik szélsőséges szituációba, ami kilendítené azt, hogy ezt a bábot mindenki magáénak érezze. A visszajelzés alapján nagyon könnyen kapcsolódnak rá. A bábban hol saját gyereküket látják, hol önmagukat gyerekként.

 Van apajegy ebben a darabban?

Az előadás bevezető részében, melyet tárgyanimáció jelenít meg, két fiatal egymásba szeret. Ezt két kislámpa egymásba gabalyodásával mesélem el... Az előadás alatt apa és anya viszonyát a lámpák jelképezik, mutatják, a térben felvett helyükkel, fényükkel. Mivel egyedül kellett létrehoznunk egy előadást, a színpadon csak én vagyok. Azok az apukák, akik eddig látták, nagyon élvezték. Lehet, hogy azért is, mert ezt a jelen esetben csak 50 perces képzelgést ők nem látják az életben, és ők is egyedül gondolkodnak ezen. Az életben ezután jön az a bizonyos beszélgetés a másikkal .

 

 

Fotók: Trokán Nóra, Orosz Sándor, és MVA facebook oldaláról.

További képek