TAKARÉKOS SZüRREÁL

Nedves Péter Barnabás Átjáró című kiállítása a Bánhidai Alkotó Ház - Betegszamár Galériában.

Van ez az átjáró. A mi átjárónk. Most éppen itt a Betegszamár galériában nyílik meg egy másik univerzum, és dolgozhatunk rajta, hogy tényleg a miénk legyen. Nem is tudjuk, milyen fontos ez a tényleg. A misztikum, ami ezeken a képeken a részleteire bomlik majd újra összeáll, és ezt csinálja velünk folyamatosan, mi pedig kapkodjunk a fejünket, hogy melyik isten kísért minket, melyik állapot angyala. Meg is ijedünk persze, mert ez a karcos isten vagy angyal azt suttogja a fülünkbe, hogy felejtsük el a tudást, aminek a birtokában vagyunk, egyrészt, mert senki nincs a birtokában semminek, másrészt meg az egót néha takarékra kell állítani, és csak nem akarja széttárni a szárnyát, hogy bizonyságot szerezzünk: tényleg angyal a súgó. Hát ne szerezzünk bizonyosságot, csak szédüljünk bele. Nedves Péter Barnabás ugyanis szétbontja, szétszedi a fantáziát is, a képet meg a horizontot, aminek őrzőivel azért komoly diskurzusba keveredik. És hát általa mi is. Ezek az őrzők lehetnek egy titkos szekta könyvlapjairól megelevenedett lidércek éppúgy, mint egy másik bolygó emberszerű lényei. Vagy lehetünk mi is akár, beletorzulva saját valóságunkba.

A felszín alatt folyamatosan ott van az archaikus kódok felmutatása, be van ágyazva szépen. És rafináltan. Mert az archaizmus mellé nagyon óvatosan, de bekúszik a popkultúra, itt természetesen az igényesebb dimenziójára gondolok: van ahol egyszerre van jelen a Biblia és a Star Trek világa, bár az én asszociációs hálómba logikát ne nagyon keressenek. Saját hitrendszer bontakozik ki, saját rögeszmék villannak fel a képeken, és saját tükrök vetítik vissza az emberi létezést, amiben könnyed természetességgel van benne a mitikus többlet. Az alkotó rafináltságát talán jól bemutatja az Áldozat című kép, ahol egy kecske vagy muflon fejű nő áll a vízparton egy hallal a kezében: lehet gondolkodni, hogy ki is az áldozat, és hol, miben vagyunk tulajdonképpen. Lehet, hogy alternatív Noé-figurát látunk? Esetleg egy ősi, netán pogány istenséget? Ezen az úton továbbhaladva Nedves Péter szétkapja és újra összerakja a nőt is, a női szimbólumot is, az első nőt például, az özönvíz előttit, vagy utánit? Az időn kívülit. A női testet, mint metaforát. Úgy idézi meg, hogy közben bizonyos pontokon dehumanizálja is, kicsit hátrább lép tőle ilyenkor, másfelől figyeli, mégsem lesz belőle idegenség, bár majdnem, de előtte kicsit megtorpanhatunk.

Az időn kívüliség egyébként mégis alapélmény a kiállítás anyagát végignézve. A festmények érdekessége mindezeken kívül hogy „olvashatjuk” őket akár sci-fi novellák illusztrációinak is, nekem azonnal Frank Herbert Dűne című fantasy monstruma, az immagináció regényfolyama jutott eszembe, itt ugrik megint a nyakunkba az a bizonyos popkultúra. De ha már immagináció, Nedves képei egyfajta tudat-kártyaként vagy sajátos tarot-kártyákként is értelmezhetőek, bár nem a jövőt, a titkos eljövendőt jósolják meg, hanem az emberi pszichébe engednek bekukkantani, valószínűleg egy közös pszichébe, de hát ezt ki tudná pontosan megmondani. A tarot, akár ezek a képek, egy beavatási rendszer, ami különböző fejlődési szinteket mutat, az ember, ha figyel, össze tudja rakni saját fejlődéstörténetét. Keressük hát meg magunkat, ennél többet nem is kívánhatnék.

Elhangzott Nedves Péter Barnabás Átjáró című kiállításán 2019. november 08-án.

Fotó:. Záhonyi Orsi

 

További képek