Mese, mítosz, álom: képszínház a boldogságról

Bartal Kiss Rita rendező és Horváth Mária tervező közös munkája a Vojtina Bábszínházban a 2012-ben bemutatott Boldog képek című előadás. Ebben is, akárcsak az előzőekben, nem a történet, hanem a képi hatások az elsődlegesek.

A 2006-ban készült A kékruhás kislány története  Picasso-festményeket bontott elemeire, majd asszociatív, kreatív játékokkal rendezte újra egésszé, az Okker és türkiz  a szivárvány színeivel tette ugyanezt. A Boldog képek egy újabb vizuális hordozóval dolgozik: fényképekből építi fel történetét. Az előadást egy a Néprajzi Múzeum kiállításából készült fényképalbum inspirálta: a palóc vidék alján található Boldog sajátos népviselete, élő néphagyománya az 1930-as évektől a fotóművészet tárgya lett. Boldoghoz hasonló, a századelőn még létező faluközösségeket azonban ma már nem találunk, csupán – a jelen felől nézve – idilli világuk emléke maradt meg. Erre reflektál az előadás: a múlt ezen emlék-lenyomataiból (fényképekből) kelt asszociációkat, rendez kompozíciókat.

Az előadás képiségében nagyon következetes és komplex jelrendszerrel dolgozik, amelynek forrása a magyar népi kultúra és a katolikus hit Palócföldön egymásba itatódott szimbólumrendszere. Ezt a látványvilágot egészíti ki Bakos Árpád (szintén múltból merítő, magyar népzenei motívumokat idéző) zenéje, amely szintén hangsúlyos összetevő: nemcsak aláfesti a jeleneteket, hanem egy-egy újabb dallam az események továbblendítője is, s erős hangulatteremtő hatással is bír.

 

 

 

 

 

 

 

Az előadás terét a színpad középén elhelyezett téglalap alakú keret határozza meg. Ebbe lépnek be a darab kezdetén a színpad mélyéről érkező szereplők. Ahogyan egy fényképalbumot felütünk, úgy nyitják ki a szereplők a keretben található – jelent és múltat elválasztó – kaput, ezzel elindul az emlékezés. A szereplők jelmezei (stilizált natúr és fehér színű népi öltözetek) vetítővászonként szolgálnak: a kibontott kendőkön, ingeken, szoknyákon jelennek meg a falu valahai életét megörökítő, elsárgult fényképek. A képek viszonylag hosszan sorjáznak, azonban mégsem válnak unalmassá. Egyfelől a velük való játék miatt (egy-egy szereplő „belebújik" a képen látható alakba, például fejével helyettesíti a fényképen szereplőjét), illetve a színészek koreografált, táncszerű mozgása miatt, amely a vetített képeknek izgalmas, mozgóképszerű érzetet ad. A keretjáték látványához zene és ének társul (Borbély Szilárd gyönyörű, metaforákban bővelkedő, szinte képszerű költeményei) – ez utóbbi szintén az emlékezésre irányítja a figyelmet.

Az emlékezést exponáló darabindító ének és koreográfia után kezdődik a „mesélés", melynek kezdetét jelzi az is, hogy a színészek kilépnek a keretből. A kerekségre (de teljes kifejtettségre nem) törekvő, vizuális kompozíciókból felépülő narratíva egészen a világ teremtésével kezdődik. A Nap, a Hold és a csillagok az eddig a keret alját képező ládákból elővéve felkerülnek a keret felső síkjára, meghatározva a szemünk előtt felépülő falu életterét is. A szereplők által behozott darabokból összeálló díszlet az emlékezés viszonylagosságára reflektál: sok apró mozaikdarabból, foszlányból teremtődik meg a múlt egy képe Boldogról. Amint a falu utolsó szegmense is helyére kerül, az egyik szereplő „Itt leszünk boldogok!" felkiáltására a világ életre kel. (E momentum a falu elnevezésének legendáját építi az előadásba.) Hangeffektusok teremtik meg a falusi atmoszférát, majd állatbábok népesítik be a díszletet.

A darabindító fényképek közt többször is megjelenik a párválasztás, a menyegző témája. Ez lesz az elmesélt történet központi eleme is. A két „főszereplő" életét követhetjük végig születésüktől kezdve egymás választásáig, az esküvőig, majd nagy ugrással megöregedésükig. Születéskor még csak egy-egy szimbolikus tárgy által (piros kötény és kék kalap) felismerhetők, gyermekkorukban bábok, majd színészek jelenítik meg őket (Hell Krisztina és Schneider Jankó). Életük folyamatára rímelnek a megjelenített természeti elemek is: a növekedést az eső, a gyerekkort a növényeket szárba szökkentő tavasz, a fiatal felnőttkort a nyári betakarítás ideje jelképezi.

A színészi játékra a népi élet szimbolikus helyszíneit, eseményeit bemutató jelenetek adnak lehetőséget (nemcsak a főszereplő) színészek számára. (Hajdú Péter, Nagy Mónika, Nagy Viktória Éva, Reschofsky György). A falubeli fiatalok találkozását a fonóban némajátékkal jelenítik meg, a munkavégzés – csizmapucolás, lisztszitálás, teregetés, kaszafenés, diótörés, kalapálás – monotóniája együtt végezve akusztikus élménnyé válik: a szerszámok, eszközök által keltett zajok ritmikus sorokká alakulnak, majd emberi hangokkal is kiegészülnek. A szereplő-színészek mozgáskultúrája is harmonikusan illeszkedik az előadás egészére jellemző magas színvonalhoz. (A koreográfiák és mozgás Molnár Endre munkája.) A darab bábos eszközökben is bővelkedik. A „főszereplő" gyermek-bábok mellett síkbábok jelenítik meg az állatokat a darab elején és a későbbiekben is (bár az arányaikban megváltozott síkbábokkal való azonosulásra a szereplők utalást tesznek egy játékban, ennek miértjére azonban nem kapunk magyarázatot); s a falu összeilleszthető darabjainak hátoldalára – árnyoldalára – festve kel életre a „falu szája", azaz a vénasszonyok pletykálkodása.

 

 

 

 

 

 

Az előadás második felében az (eddig az emberi életmateriális témáit feldolgozó) képek metafizikai szintre lépnek, mintegy lelki, szimbolikus síkra leképezve az eddig látottakat. Az előadás legerősebb része az az animáció, amely egy század eleji hangfelvétel aláfestéseként született, s a már fentebb említett sajátos népi hit elementáris kifejezője. Az énekelt archaikus imádság-szöveg és az animáció együttese katartikus élményt nyújt. (Már csupán ennek a két percnek a megtekintésére is érdemes az előadásra beülni.) Majd az egész színpadra kivetített csillagos ég kitágult terében, az est csendességében a falubeli házak magánéletébe tekintünk be, képmutogató játékkal. A kapu ki-be hajtása és a házak táncszerű mozgatása is a repülés érzetét kelti, amely az emberi élet realitásában lehet álmodás vagy álmodozás is.

Az életképeket árnyjátékkal megjelenített színes álomképek követik. Ezek egymásutánisága az értelmezés több lehetőségét nyújtja, de tulajdonképpen az élet legnagyobb stációi sorakoznak fel: a magányos ember társra talál, így az élet királya lesz, majd megöregszik, végül a galambbal, a lélekmadárral a mennybe száll. Majd a látomás visszatér a történetmeséléshez: a két főszereplő álmában találkozik, s egy közös képpé egészíti ki egymást. A lírai emelkedettségből a fiatal pár gyors zenével, tánccal és megint csak vetített fényképekkel megjelenített lakodalmába vált az előadás. A táncoló pár forgására vetülnek rá falusi esküvők fényképei. A forgás és a képek változó tematikája is az idő múlását jelzi. Majd hirtelen egy éles zenei váltással kísérve idős emberpár képe vetül a főszereplőkre, akik „belebújnak" az alakokba. Társaik gyertyával kísérik ki őket, s bezárják az emlékezés kapuját. A kezdéshez hasonlóan ének zárja az előadást, a szereplők is visszatérnek a (fénykép)keretbe, így lezárt egységbe rendezve az előadást is.

Bartal Kiss Rita nagy ellentétpárok (élet-halál, születés-elmúlás, fiatalság-öregség) kontrasztjában dolgozta fel az előadás címében is jelzett témáit. Egyfelől Boldog múltjának – apró szegmensekből felépülő – idilli képét (a rendező által felvállalt idealizálást jelzi az, amikor a falu egy animációban „elrepül", tehát a valóságtól elrugaszkodik). Azonban mindeközben nemcsak Boldogról, hanem a boldogságról szóló képeket is látunk: a csillagos ég nyugodt szemlélése, a tánc a tavaszi esőben, az első csók megelevenedett élő képei mesélnek létünkről, ahogy a darab címe is ígéri: boldog létünkről. Az előadás gyönyörű látomás egy talán mindenkiben ott rejtőző mítoszi létről.