Rómában, mint a rómaiak

Szabó Attila beszélgetett Csűrös Rékával, a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetőjével.

- Március óta vagy a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetője. Hogyan kerültél a színházhoz? Honnan indul ez a történet?

- A 90-es években, a balkán háború idején dolgoztam menekülttáborban, talán ez a legkorábbi emlék, ami a gyerekszínházhoz köt. Ott megtapasztaltam, hogy tényleg szinte a semmiből lehet színházat csinálni, mert a gyerek kreatív, és a legmegrázóbb helyzetekben is játszani akar. Akkor ezt az élményt még nem értem fel ésszel, de mégis ez az alap, amire később sok minden épült. Az is, hogy most a színháznál vagyok. Egyébként bölcsésznek tanultam. Az ELTE BTK Művészettörténet után visszajöttem Kolozsvárra, felvételiztem a Teatrológia szakra, el is végeztem, de a művészettörténet után az oktatás nem volt elég intenzív számomra, úgyhogy a másod és a harmadévet összevontam. Utána dolgoztam dramaturgként a Kolozsvári Állami Színházban, de mindössze két előadásban, és ez olyan… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, az a színházi világ túl harcos volt. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy a mindennapi, sokszor értelmetlennek tűnő harcokat vívjam, úgyhogy visszavonultam, de hogy mégis maradjon kapcsolatom a színházzal, nekiálltam fordítani. Van is néhány sikeres színdarabfordításom, például a Portugált én fordítottam le románra. A fordítással az van, hogy nem pénzért csinálom, hanem saját magam örömére, elkötelezettségből. Persze nem baj, ha pénzt is hoz a házhoz. Én választom ki, mit fordítok, mennyi idő alatt készülök el, és ez nagyon jó így, kötöttségek nélkül. Olyan ez, mint a kalligráfia, ami az egyik szenvedélyes hobbim. Dolgoztam a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, mint egyetemi titkár, utána a Bethlen Gábor alapkezelőnél voltam pályázati referens hét évig, ami nálam nagyon hosszú időnek számít. Közben dolgoztam idegenvezetőként Tunéziában, Törökországban, utaztam egy csomót, megkedveltem a Közel-Keletet. Aztán megkerestek a bábszínházból, hogy vállaljam el a magyar tagozat vezetését. Sokáig kérettem magam. Ez egy nagyon nehéz helyzetben lévő társulat, nehéz intézmény, mert a két tagozat nincs különválva, a tagozaton belül is vannak feszültséget, úgyhogy sokat gondolkodtam, hogy meg tudok-e felelni, tudok-e javítani a helyzeten, s végül belevágtam, hogy igen, tudok. Ez a fél év igazából csak arra volt elég, hogy belelássak a rendszerbe, átlássam a problémákat.

- Azt mondod, a társulat eléggé megosztott…

- Igen. Itt vannak a fiatalok, akik az új felé hajlanak, a középkorosztály és az idősebbek pedig a hagyományokat szeretnék követni. És én egyikre sem akarom ráerőszakolni azt a színházat, amit ők nem tartanak relevánsnak. Úgyhogy megpróbálom úgy alakítani a műsortervet, hogy mindenki megtalálja benne a helyét, a színházi ízlésének megfelelő előadásokat. Azt látom, hogy a közönség részéről is vegyes az igény. A társulat és a közönség egyaránt kétfejű sárkány, úgyhogy megpróbálom mindkét fejet abrakolni.

- És mekkora a szabadságod? Kétfelé abrakolni nem egyszerű…

- Mint említettem, nincs külön költségvetésünk, úgyhogy nekem a vezetőség felé csupán javaslati lehetőségem van, de a végső döntést a vezetőség hozza meg. Úgyhogy folyton szkanderezni kell. Finanszírozónk a megyei tanács, akik a műsorpolitikába nem szólnak bele, de az az elvárásuk, hogy az előadásainkat minél több helyre elvigyük a megyében, ami eléggé logikusan is hangzik, de nehéz ennek eleget tenni. Kolozs megyének mindössze 17%-a magyar, többnyire szórványban élnek, és a bábszínháznak nincs lehetősége minden helységbe eljutni, ahol magyar gyerekek élnek. Vannak olyan helyek, ahol 5, 10, 20 magyar gyerek van, és technikai lehetőség sincs játszani. Ez engem nagyon bánt, de nem nagyon tudok mit tenni ellene. Viszont az előző tagozatvezetőkkel ellentétben megpróbálom a szomszédos megyéket is valamelyest lefedni. Például Fehér vagy Szilágy megyében egyáltalán nincs bábszínház, se állami, se magán. Kevés magyar él már arrafelé, de szigetekben, s így nem lehetetlen oda eljutni. Illetve Maros megyében is vannak nagyobb települések, például Marosludas ahova régóta nem jár magyar bábszínház. S hiába a vásárhelyi bábszínház területe, ha ők valamiért nem akarnak menni, akkor megyünk mi.

- Misszió Erdélyben gyerekeknek játszó színházat működtetni?

- A közönség minél teljesebb lefedése, a szórványmagyarságnak magyarul játszani nagyon is misszió. Előfordul, hogy a gyermek először lát színházat, először hall magyar szót a színpadról. De már Kolozsvárott belül is misszió, mert a nagyobb magyar nyelvű iskolák a központban vannak. Viszont van néhány városszéli iskola, ahová járnak magyar ajkú diákok, mégis csak ritkán jut el bábszínház. Talán azért, mert kényelmesebb volt eddig nekünk a központi iskolákat megszólítani. Idén a Puck Fesztiválra behoztuk ezeket az óvodákat, iskolákat is. Szeretném azt, hogy akár buszbérlésekkel máskor is be tudjuk hozni őket, illetve azt is, hogy legyenek olyan kicsi, kevés technikával felállítható előadásaink, amiket ki tudunk vinni hozzájuk, akár Kolozsvár szélére, akár a kisebb falvakba. Igyekszem ezt a műsorpolitikába komolyan beépíteni. Gyakorlatilag minden előadásunk tájelőadás is. Kolozsváron olyan kevés a néző, hogy 10-15 előadással ki is játszottuk a darabokat. Megpróbálunk olyan előadásokat készíteni, amik nem sérülnek túlságosan egy új térben. A nagyobb előadásokat csak nagyobb városokban játsszuk, például Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdióban minden ősszel játszunk 6 bérletes előadást.

 

 

 

 

 

 

 

- A hagyomány-modernség dichotómiának szakmai alapjai vannak vagy életszemléletbeli? A fiatalok mást akarnak? Az idősebbek belekényelmesedtek? Ismerős folyamatok ezek, nem csak a színházból…

- Az idősek a 60-as, 70-es években Kovács Ildikó neveltjeiként megszoktak egyfajta színházat, amiről én azt gondolom, és ezt még akkor is kimondom, ha ebből sértődés lesz, hogy már meghaladott. Elmúlt felettük az idő.

- De abban az időben az a gondolkodás progresszív volt. Épp annyira, amennyire ma a fiatalok keresik az újat…

- Igen, de az idősek még mindig ragaszkodnak ahhoz a színházhoz. Ezért van ez a kettősség a társulaton belül. A világ halad, és épp úgy nem tudjuk megállítani, mint ahogy nem tudjuk azt sem letagadni, hogy bizonyos dolgok porossá válnak.

 

 

 

 

 

 

 

- Lehetséges e mögött egy kényelmi pozíció, amit a kisebbségi lét álcahálójával próbálnak elfedni? A magyar szó önmagában már csoda? Az, hogy szórványtelepüléseken játsszatok, felülírhatja a minőség igényét?

- Bizonyos szempontból kényelmi pozíció, amely még mindig egy érvényes minőséggel áltat, különösen azokban a közegekben, ahol kevesebb a lehetőség az összehasonlításra. A járt út sok minden miatt kényelmes, de úgy gondolom, hogy nem vezet sehova. Más az esztétikája ma már a bábszínháznak, komolyabb benne a színészi munka. A régi generáció számára meghökkentő, hogy ki kell menni a paraván elé, s meg kell mutatkozni. Mindig azzal hozakodnak elő, hogy a gyerek majd nem fogja érteni. De rá kell bízni a gyerekre, én meg ezt gondolom. A gyerek fogja érteni, neki aztán mindegy, hogy a színész kint van, vagy bent, attól, hogy bent van, még lehet rémesen rossz, attól, hogy kint van, még lehet nézhetetlen. Nem ez a lényeg. De nem csak a színészek, hanem a nézők részéről is van igény arra a kényelmes tradícióra, hogy nehogy már lelépjünk a járt útról. Ezzel én nehezen megyek szembe, s nem is biztos, hogy szembe kell mennem, csak egyszerűen meg kell mutatnom nekik, hogy van más járható út is, csak hajlandóság kell, hogy elinduljunk rajta.

- Mennyire működik az összefogás az erdélyi bábszínházak között?

- Van hajlam az együttgondolkodásra, de sokkal intenzívebbé kellene tenni a beszélgetést, egymás előadásainak a látogatását. Előadáscserék is jót tennének. Ezt azonban nehéz megvalósítani, mert nagy földrajzi távolságok vannak. És ők is ugyanabban a hajóban utaznak, mint mi, hogy lefedjék a kisebb településeket is, ami rengeteg utazást, munkát jelent. Kevés energia jut így egymásra. Szükség lenne egy közös alapítványra, ami beszélgetéseket, workshopokat szervez, erősíti a kapcsolatokat.

 

 

 

 

 

 

 

- Úgy kezdted, hogy harctér, ez volt a színház, aztán fordítás, mint a szabadság allegóriája, majd említetted a kalligráfia magányosságát, és leglelkesebben az utazásról beszéltél. Társulatvezetőként a négy közül melyik magatartás a legjellemzőbb rád?

- Utazásra csábítom a munkatársaimat. Az én utazásaim sohasem túlszervezettek, jó, ha van térkép, de ennyi. Persze nem ígérem azt, hogy tökéletes túravezető vagyok, de szeretnék mutatni nekik szép dolgokat épp úgy, mint kalandot, kemény, fárasztó utakat, hogy tanuljunk, megismerjük egymást, és aztán szétnézzünk a hegytetőn. Én nem tudom megmondani a tutit senkinek, magamnak sem. Keresgélő típus vagyok, szeretek kipróbálni dolgokat. Nincs céltudatos irányom, kitérek, ha elém gördül olyasmi, ami elől ki kell térni, de folytatom az utam kerülővel is. Ez, azt hiszem, a társulatvezetésben is így van. Az utazáshoz is kell empátia. Ha az ember úgy indul el, hogy minden olyan legyen, ahogy ő akarja, akkor nem utazik, csak kiszolgálja a táj az igényeit. A környezethez kell idomulni, Rómában mint a rómaiak, mondták ezelőtt kétezer éve.

Ezzel én is így vagyok. Van egy társulat, amivel szeretnék valamerre haladni, de a saját ízlésemet nem akarom rájuk erőszakolni, csak megpróbálom őket vinni, s meglátjuk, hogy az egyik fej merre tekint, s a másik fej merre fordul… De ha a két fej különböző irányba is néz, akkor is egy test viszi mindkettőt, az irány két fej ellenére is óhatatlanul egy.

- Ha elképzelünk egy ideális utazást, mert mért ne tennénk, akkor hova tart ez a társulat a vezetéseddel?

- Valamilyen új terepre, a megszokott közlekedési eszközökkel persze, de az ismeretlen felfedezésére. Oda, ahol mindenki jól érzi magát, még akkor is, ha útközben volt néhány kellemetlen incidens.

Bon voyage!

Fotók: Csűrös Réka facebook oldala és a Puck Bábszínház - Kolozsvár

Puck Bábszínház előadásai: Én vagyok Pinokkió, Paprikajancsi kalandjai,  A csillagszemű juhász, Az egér, aki nem ismerte a félelmet, Mimorózart, Ördögverő jóbarátok

További képek