Bölcsők

Mayer Éva, és Majoros Áron Zsolt kiállítása a révkomáromi Limes Galériában.

Ha Mayer Éva művészetének komponenseit, kontextusait röviden össze kellene összefoglalnom, akkor a tér szakralitását, az identitásproblémákat, a személyes traumák feldolgozását és a tabukérdések megfogalmazását említeném. Olyan témák vizsgálatát és láthatóvá tételét, melyek nem a képzőművészet (a kortárs képzőművészetben ezek már nem tabudöntögető kérdések), hanem a társadalom szintjén, a társadalmi diskurzus színterén számítanak tabunak. Mayer Évát tehát – annak ellenére, hogy a grafikai technikákkal folyamatosan kísérletezik, tágítja annak határait – nem a művészettörténeti reflexió, az újrafogalmazás érdekli, hanem a személyes érintettség révén a társadalmat érintő témák (gyász, betegség) felvállalása.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne lenne számára fontos a kultúrtörténeti hagyomány, sőt: installatív szemléletű munkáinak többsége kulturális-metaforikus elemek, alapformák, archetípusok (ház, templom, stációk) használatán és ezek térképző, teret teremtő hatásán alapul. Ezek az archetípusok azonban sosem a régmúlthoz tartoznak, aktualitásukat textuális elemekkel, szövegekkel, szövegtöredékekkel emeli ki a művész. Legerősebbek talán azok a mondatok, amelyeket a 2010-es „Réteghiány avagy a korlátok a fejedben vannak...” című grafikai installációjában használ: a kétszáz éves somorjai vallatókérdések a fenyegetettség, az elnyomás, az agresszió légkörét teremtik meg. Azt is mondhatnám, hogy ez a mű Mayer Éva legpolitikusabb műve, de csak abban az értelemben, amennyiben a politikai döntéshozók az egyén személyes életét, életterét korlátozzák és érintik. Tágabb értelemben pedig azt a (kulturális, etnikai, vallási) mikroközösséget, amelyhez a művész is tartozik. Ki kell hangsúlyoznom, hogy ezt a politikusságot nem a politizáló művészet szinonimájaként használom, hanem azt a szinte minden esetben konfliktusos gócpontot hangsúlyozom, amikor a politikai döntések és történések az egyén, a személy létét korlátozzák (vagy elpusztítják). Azaz a kollektív, a hatalmi szó és az egyén szava összeütközésbe kerül. Ez a narratíva leginkább a kisebbségi, de valamilyen regresszív helyzetben lévő társadalmi csoportok (nők, színesbőrűek, etnikai kisebbségben lévők) traumadiskurzusából ismerős a posztmodern képzőművészetben és a kelet-európai neoavantgárdban, és amely leginkább az identitásképzéshez járul hozzá a képzőművészek felvetéseiben. Mayer Éva műveiben az identitásprobléma nem annyira explicit, sokkal rejtettebb formában van jelen. De az is igaz, hogy míg a hatvanas, de főleg a hetvenes években az identitás kifejezésének elsődleges terepe a művész teste volt, addig Mayer Évánál mindez kulturálisan kódolt szimbolikus tárgyak, vagy inkább formák, grafikai művek, és hangok, szövegek együtthatásából jön létre. Az ő története úgy személyes, hogy egy közösség (vagy társadalom, mint például a „Szakítópróba” és a „Transcom2” című grafika-installációkban) tágabb narratívájába vannak ágyazva: láttatni engedi a traumafeldolgozásban is nagy szereppel bíró sorsközösséget (ez a mostani hangzóanyagban is kifejezésre kerül az elhangzó női történetek által), a társadalom és az egyén közötti viszonyokat. Az elhangzó és a táblákon látható szövegtöredékek és az endometriózisban szenvedő nők mikrotörténetei úgy rajzolnak ki egy komplexebb rendszert, hogy a vizuális elemek téri vonatkozásaival – beleértve az adott hely egykori szakrális jellegét – egészülnek ki.

De az is igaz, hogy Mayer Éva munkái igazán szakrális eredetű térben működnek jól. Vagy, másképp megfogalmazva: a műveinek igazi terepe a szakrális/deszakralizált tér, talán azért, mert a használt formák archetípusok, az európai, a zsidó-keresztény kultúrkör legalapvetőbb szimbólumai. Mayer Éva tehát nem magánmitológiát épít, hanem személyes megtapasztalásait, traumáit illeszti bele egy általánosabb, az emberiséget érintő problémakörbe. Mindennek olyan vizuális és térbeli megfogalmazást talál, amely e kultúrkör legtisztább szimbólumaiból épül fel. Nem egy retrospektív, visszatekintő, emlékező nézőpontot alkalmaz a művész, hanem mindezt előre haladó folyamatként érzékelteti (lásd az általa is hangsúlyozott poszttraumás növekedés fogalmát). Ez – szakrális környezetben, ahogyan itt is, még inkább – a liturgia és a szertartás előremutató, megtisztuló, a bűntől való megszabadulás folyamában a gyógyulás, feldolgozás lehetőségével olvad össze.

A tér, a szimbólumok, az alkotói cselekvés és a liturgia folyamatának összekapcsoló szemlélete nem ismeretlen a magyar képzőművészetben (lásd például Lovas Ilona alkotásait), de Mayer Éva művészetének is állandó jellemzője. A „Bölcsők” közvetlen előzménye például a 2007-es „Diagnosis fogassal” című grafikai installáció, a ruhafogasra akasztott, vállfán lógó litográfiai és szerigráfiai nyomatok, mint a betegségnarratíva egyik első állomásai. Rövid elemzésem azonban mindezidáig egy fontos mozzanatot kihagyott: azt, hogy ez a komplex mű egy alkotótárs közreműködésével született meg. Minthogy ez a történet is két ember története – a szobrászművész férjé is, a nem pusztán asszisztáló, megfigyelő, hanem a folyamat részesévé váló férfié. A grafikai művek helyébe így kerülhetett plasztikus mű. Az installáció ezért nem sajátos női hangon szólal meg, azaz nem a nőiséget kifejező

elemekkel történik a jelentésképzés, hanem egy univerzális, a férfi és nő közös történetének kifejezésére alkalmas egyértelmű szimbólumon, a bölcsőn (darabszáma a terhesség kilenc hónapjára utal) és a benne előtűnő vagy éppen hiányzó gyermek-képen keresztül. A női szubjektumok történetei, érzései – egy virtuális közösség tagjai, köztük Mayer Évával – a kiváló színművész, Bandor Éva tolmácsolásában hangzóanyagként kísérik az érzékelhető és megtapasztalható tárgyakat, a várakozás és a vágyakozás szimbólumait. A beépített neon, a megrepedezett gipsz, a felsejlő vagy hiányzó gyermekalak a sors általi kiszolgáltatottságra, kiszámíthatatlanságra utal. A bölcsők felében található csecsemő azt a statisztikát tükrözi, mely szerint a gyermekre vágyó, endometriózisban szenvedő nők felének sikerül anyává válnia. Azzal, hogy az alkotók egy olyan szimbólumot választottak, ami a mai kor gyermekes háztartásainak egyre ritkább eleme és inkább az archaikusabb és az egykori paraszti kultúrához köthetők, megintcsak a téma vonatkozásait szélesíti. Hasonlóképpen univerzális szimbólum a jelzőtábla is. A táblák alapvető funkciói, azaz az útmutató, védelmező, a biztonságot (ha tetszik, az életet) fenntartó szerepük meg is szűnnek, érvényüket vesztik elhelyezésük, az elhangzó történetek és a bölcső-objektek által.

Majoros Áron magabiztos technikai tudással kivitelezett szobrai sematizmusuk (de nem kidolgozatlanságuk), személytelenségük ellenére mégis a személyes kapcsolatok, viszonyok kifejezései. Építkező, elfogyó, meghasadó (női) alakjai, Andromédája számomra azonban leginkább az önmagát feltáró szobor jelentéskörébe tartoznak. Valahogy úgy, ahogyan Pauer Gyula Mayája. A vérbeli szobrász, az anyag működését tökéletesen értő művész a hiányból generál jelentést: az anyagtalan, üres részek ugyanolyan részei a körbejárható plasztikának, mint a gondosan megformált alakrészletek. Ez a hiányból való építkezés, a töredékes jelleg teljes mértékben válhat a lélek és az emberi kapcsolatok szimbólumává.

Azt gondolom, hogy Mayer Éva és Majoros Áron műveihez nem kell sok szó. Azért nem, mert – ahogyan erre utaltam is már – egyetemes érvényű, jól érthető szimbólumokat használnak, és így valósulhat meg mindaz, ami az alkotók deklarált célja is: a társadalomban tabutémáknak számító problémák kimondása és vizsgálata. Nem csak vizuálisan, hanem az érzékelés különböző szintjeinek bevonásával akusztikailag és textuálisan is megteremtsék az a komplexitást, melyen keresztül láttatni tudják személyes problémáik folyamatszerűségben tartott állomásait. A képzőművészet számukra kommunikáció: az, ami nemcsak traumafeldolgozásra alkalmas, hanem képes láthatóvá tenni a folyamatot, lehetőséget teremtve az azonosulásra. Tehát megvalósítani és kiteljesíteni a műveik alapvető célját: elősegíteni a toleranciát, az egyének közötti megértést, s egyáltalán – a szakrális művészet funkcióihoz hasonlóan – a műalkotás létrehozásával és befogadásával változást generálni.

Tovább a galériába

Fotó: Miglinczi Éva, Mayer Éva

További képek