Geometrikus generációk

A kiállítás a Magyarországon először szereplő Jerzy Grochocki lengyel képzőművész és hat magyar kortársa közötti kapcsolódási pontok felkutatásával kísérletet tesz az alkotók gondolkodásmódjában felfedezhető párhuzamok és eltérő irányok feltárására a geometrikus művészet területén.
Mészáros Zsolt művészettörténész megnyitóbeszéde a GEOMETRIKUS GENERÁCIÓK című kiállításon.

Jelen kiállítás színházi kifejezéssel élve „ősbemutatónak” tekinthető, mivel Jerzy Grochocki művészete először mutatkozik be Magyarországon. Az Egyesült Államokban, illetve Lengyelországban élő és dolgozó alkotó pályája az 1960-as évek közepétől indult, és az úgynevezett szisztematikus absztrakció nemzetközileg jegyzett, illusztris képviselőjeként tartják számon. Munkássága a konstruktivizmusban, a minimalizmusban és a konkrét művészetben gyökerezve, az általa – a sík és a tér elemzésére – kidolgozott komplex rendszer keretében bomlott ki. Tiszta struktúráira a négyzet, a négyzetháló, a fekete, az arany, az ezüst, és a fehér szín négyese, a ritmus, a tömb- és reliefszerűség jellemző. Az architekturális allúziók nem véletlenek, hiszen Grochocki először építészként végzett Varsóban, majd utána képzőművészként. Egyszerűsítésre, valamint a természet és a geometrikus logika szintézisére törekszik. Ebben a folyamatban pedig a tudatosság, a tudás mellett az intuíció is nagy szerepet kap. A társművészetből hozva párhuzamot, Grochocki saját törekvéseivel kapcsolatban Bartókot és Webernt említi analógiákként, akiknek zenéjével mély rokonságot érez.

A jelen kiállításban azonban nemcsak Grochocki művei szerepelnek, hanem a rendezők értő válogatásának köszönhetően hat magyar kortárs művész alkotásai is helyet kaptak, ami közös beszélgetést eredményezett: a művek felelgetnek egymásnak, társalognak, eszmét cserélnek.
Marafkó Bence objektjeiben a koncentrikus komponálás, az egymást befoglaló kör és négyzetes formák sora nemhogy szűkíti, hanem éppen kitágítja a teret. A másik teremben található új, a korábbiakhoz képest eltérően, hosszúkás alakú munkája szintén a végtelenség érzetét kelti. Mindkettő esetében színreflexek és plasztikai minőségek kapnak hangsúlyt. Halmi-Horváth István finoman kidolgozott, építészeti hatású fareliefjei elsőre talán meglepheti azokat a látogatókat, akik festőként ismerik őt. De, ha szemügyre vesszük a kiállított műveket, egyből kiderül, hogy szervesen kapcsolódnak alkotói törekvéseihez; plasztikában gondolja tovább saját festészeti kutatásait, ami a különböző mintázatok és monokróm struktúrák felé irányulnak. Somfai Rezső képanalízise színtanon és annak téri aspektusainak következetes vizsgálatán alapul. A színek hatásával, kezelési módjaival, funkcióival, valamint az elemek és a felületek interakcióival foglalkozik. Továbbá letisztult négyzetes struktúrái a különböző nézeteket is játékba hozzák. Haász István művészete szintén határterületen mozog, műveit geometrikus environmenteknek tekinti, amelyeknél többek között a tömeg, a tér, a monokromitás (esetében a sárga, és annak különféle árnyalata) játszik szerepet. A leváló, kinyíló, összecsukódó formák és az ezek révén létrejövő fény-árnyék jelenségek a nyitottság és a zártság dinamikáját működtetik. Forgó Árpád formázott vásznainak ritmikusan jelentkező kitüremkedései kifinomult optikai és téri hatásokkal operálnak. Továbbá az egyes elemek illesztéseinél filccsíkokra lehetünk figyelmesek. Ezek egyrészt felosztják, tagolják a kompozíciót, másrészt színt jelentenek, ugyanakkor társul hozzájuk egy harmadik funkció is, az anyagszerűség; a filc tapintásra ingerlő puhasága és a vászon tükörsima feszülése izgalmas kontrasztot alkot. Dobó Krisztinánál más kontextusba kerülnek a geometrikus formanyelv olyan jól ismert komponensei, mint az alapszínek (esetében a fehér és a vörös), a négyzethálók, a minimalista jegyek. A kilyuggatott vászon, a nem matt és homogén felület, illetve a kompozíció főszereplője az idézőjel felidézi, kimozdítja, játékba hozza az absztrakció geometrikus hagyományait, és összenyitja a posztmodern szemlélettel.

A kiállítás hét résztvevőjénél egyaránt jellemző a határterületeken való mozgás (többek között a festészet és a szobrászat közötti átjárás), továbbá a geometrikus vizuális nyelv, az optikai kutatás, a matematikai arányrendszer, az ismétlődés gyakorlata, a színelmélet, az egyensúly és a dinamika viszonya. Mindegyikük hozzáteszi a magáét, továbbfűzi, kiegészíti, hozzászól, másfelé bontja ki. Korábban említettem, hogy a kiállított művek együttese egyfajta közös beszélgetésként működik. Nem kiabálja túl az egyik a másikat, nem vágnak egymás szavába, ugyanakkor nem is simulnak össze megadón. Igazi szimpozion a síkról, a térről és a színről. Olyan vizuális és szellemi eszmecsere, amitől a művek, a művészek és a látogatók egyaránt gazdagodnak.

Tovább a galériába

Fotó: Polish Institute Budapest / Hegyháti Réka

GEOMETRIC GENERATIONS - A kiállítás 2017. szeptember 3-ig tekinthető meg.

A kiállítás helyszíne: FUGA Budapesti Építészeti Központ (1052 Budapest, Petőfi Sándor u. 5.)
A kiállítást megnyitotta:  Mészáros Zsolt művészettörténész
Kiállító művészek:  Dobó Krisztina, Forgó Árpád, Jerzy Grochocki (PL), Haász István, Halmi-Horváth István, Marafkó Bence, Somfai Rezső

Jerzy Grochocki (1931) lengyel képzőművész a szisztematikus festészet kortárs képviselője; munkássága leginkább Kenneth Noland, Ad Reinhardt és Thomas Downing szisztematikus absztrakt és ismétlésen alapuló koncepcióival hozható párhuzamba. Grochocki a fekete, az arany, az ezüst és a fehér szín-négyesére épülő rendszerben alkot, ahol a színek a nyugalom, a bezártság, az elkülönülés és a fesztültség szimbólumai, „jelei”. A négyzettel, mint alapformával dolgozik, melyből négy archetípust hoz létre. Ezekhez színeket rendelve születik meg a munkák térdinamikája. Végtelen egyszerűség és elegancia jellemzi Gorchocki munkáit, mely a színek és formák egyedi szintéziséből ered.

Somfai Rezső (1932) pályáját a Természettudományi Múzeum kiállításainak grafikusi posztja mellett underground szabadúszó művészként kezdte. Az ’56-os forradalom leverése után Németországba emigrált, ahol a müncheni Művészeti Akadémián festészetet tanult Jean Deyrolle osztályában. 1962-től hivatalosan is művész, a figurális expresszív, majd az organikus-konkrét, 1984-től pedig a konstruktív-konkrét irányzatok képviselője. Festményeket, objekteket és szobrokat készít. A négyzet, a dobókocka, a vázszerkezetek, felületek, és az interaktív színelmélet foglalkoztatják.  A „vertikal-diagonal-horizontal” (függőleges-átlós-vízszintes) csoport társalapítója,

Haász István (1946) háromdimenziós műveinek nehéz megfelelő műfaji kategóriát találni. Festett objektumok ugyan, de nem festmények, mert hangsúlyozottan kiemelkednek a síkból; még kevésbé képek, mert nem képeznek le semmit. Térbeliségük ellenére se nem szobrok, se nem domborművek: nélkülözik a szoborszerűség fogalmához tartozó plaszticitást, a mintázásból vagy a faragásból adódó szervességet, a domborműviség megkívánta domborúságot. Installáció helyett inkább geometrikus environment-ok - minimalisták, konkrétak.

Dobó Krisztina (1971) világban való közlekedése során megismerhetjük a fel és le, a sík és a tér fogalmait, nyitott és zárt rendszerekkel egyszerre dolgozik. Megvan a saját rendszere, hogy belépjen a kubusba, kibontsa azt, átírja annak eredeti terét, újraértelmezze a tárgyat.

Dobó síkokból építkező konstrukciói statikus művek, melyek mindegyikben jelen van a mozgás, mobilitás gesztusa, a kiteljesedés, növekvés energiája. Munkái pulzálnak, lélegeznek, bármennyire is arra vannak késztetve, kényszerítve, hogy egy fix helyet foglaljanak el a falon, a térben.

Forgó Árpád (1972) a huszadik századi klasszikus modernitásnak a hatvanas évek neoavantgard művészetén átívelő geometrikus törekvéseit örökítette át a kétezres évek elején kibontakozó képépítési technikájába. Geometrikus vászon konfigurációi a 2010-es években erős, homogén színvilágú relief és box-like munkák formájában kaptak térbeli kiterjesztést. Forgó műtárgycsoportokba rendeződő alkotásaiban a rész és az egész kérdéskörét mértani eszközökkel tematizálja. Legújabb formázott vászon munkái festményei és relief munkái közötti átmentet alkotják.

Halmi - Horváth István (1973) festészetében az additív struktúrák tárgyszerűsége találkozik egyedi nyelvezetű színkompozíciók optikai hatásával. Korábbi munkáiban a konkrét festészet mértani elemeit ütköztette a geometrikus absztrakció optikai jelenségekkel foglalkozó ágának játékosságával. Legújabb Mozaik sorozatában nem használ előzetes terveket, közvetlenül a vásznon alakítja ki geometrikus formáinak egységét, amelyek organikus elrendezésben jelennek meg. Halmi megújult festészeti nyelve a kristályok, az organikus mintázatok, fraktálok, formájának konstruktív, dinamikus egyedi megidézései.

Marafkó Bence (1974) az elmúlt két évtizedben a festményeire jellemző markáns plasztikai kialakítások révén festészete eljutott a háromdimenziós plasztikává válás határához. Számára ez a „már nem-még nem” határterület lényeges: már nem csak festmény, ám nem is körplasztika. Festői minőségek és plasztikai tartalmak együttes, intenzív jelenléte. A formát, kontúrokat, íveket és csúcsokat, külsőt és belsőt „jelölő” színek megváltoznak a plasztikai hatások révén. A görbületekben és hajlatokban ugyanaz a színmező világosabb és sötétebb színskálába tolódik el, illetve a ráeső fénytől függően a színek különböző reflexeket hoznak létre a képtesten belül és kívül. Festészetének lehetséges műfaji meghatározása: plasztikai minőségekkel rendelkező színmező festészet.

Szervezés, koordináció: Parallel Művészeti Alapítvány
Együttműködő partner: FUGA Budapesti Építészeti Központ
Támogató: Budapesti Lengyel Intézet, RaorgTransLog Szállítmányozás

Források: Beke László: Haász István, Vince kiadó, 2007; Kozák Csaba művészeti író, 2013; Viltin Galéria

További képek