Falikútból a tenger - a nyár leitmotívja a Kőszegi Várszínházban

Ölbei Lívia | 2017-06-06

Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós páros kiállításának megnyitójával kezdődött meg a szezon – jelképesen és valóságosan – a Kőszegi Várszínházban. Ezek a szenvedélyesen tárgyilagos, hűvösen izzó, lélegzetelállító távlatokat nyitó képek csöndben végigkísérik a kőszegi nyarat: biztonságot nyújtó jelzőbóják és nyugtalanító nyugvópontok a lovagterem tágasságában, ahol a külső és belső utak-terek egyszer csak összeérnek. A hófehér falak mintha mindig ezekre a képekre vártak volna.

A sokszínű minőségre apelláló kőszegi nyárnak különben sem pusztán díszlete, hanem fontos szereplője, alfája és omegája a Jurisics-vár, ahol a „kinn” – vagyis az udvar – voltaképpen „benn” is; és ahol ma már úgy juthatunk föl az emeleti lovagterembe, mintha felhőkön, esetleg hullámzó vízen vagy az áttetsző semmin járnánk. Furcsa, voltaképpen megszokhatatlan élmény (hogy a padlón át lenézhetünk a mélybe), a masszívnak tűnő régmúlt találkozása a jelennel, amikor úgyis napi élmény, hogy tűnik el minden a semmiségbe. Vagy talán mégsem.

Tájak és terek

Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós néhány képe – vagy a képek képmása – már megfordult Kőszegen: tavaly velük és általuk ért véget a szezon, amikor a Kokoschka babája-előadás után az augusztusi égbolt csillagai elvegyültek a várudvar nézőteréről fölröppenő születésnapi csillagszórókkal. A Kokoscha babája rendezője és egyik főszereplője a Kőszegre hazajáró táncos-koreográfus, Gergye Krisztián, aki ebben az előadásban Afonso Cruz azonos című regényétől - mint valami mágikus trambulintól - elrugaszkodva, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet óriásira növesztett, vetítve kifeszített képeinek előterében kutatja, hogy hol kezdődik az élet és hol végződik a halál (vagy fordítva). És mi az egyik – és mi a másik.

A kőszegi kiállítást Gergye Krisztián most azzal ajánlja a közönség figyelmébe, hogy egyszer „betévedt” egy Szüts-Vojnich-tárlatra – és ez a találkozás alapjaiban változtatta meg mindazt, amit korábban a festészetről gondolt-feltételezett. Azon persze most fölösleges volna lamentálni, hogy mennyire volt szükséges, elrendelt, hovatovább „sorsszerű” ez a „betévedés” – amely azt a fölismerést hozta, hogy nem csak a táncos számára nyilván eredendően fontos figurális festészet állíthat valami lényegit az emberről. Sőt. (De mi a kapcsolat a test és a tánc között?)

Gergye Krisztián különleges befogadói – ebben az esetben talán újra/alkotói – érzékenysége nekünk is sokat segít. Például így: „Megtanultam kilépni a testemből, mert azok az üresen is tömött, fénnyel, árnyékokkal, emlékekkel túlterhelt terek behívtak, beszippantottak. Felfogtam, hogy ha valahol mozdulni vagy mozdulatlanná dermedni érdemes lehet, azok Vojnich terei.” És így: „Szüts Miklós képei megrendítően szabad terek, tájak, tömött levegőjük tenger- vagy erdőszagú, hegyillatú párává tágul és hűl le, jóleső frissességgel megborzongatva. A legszívesebben belerohannánk a feketeségbe, mezítláb a tengerig (…) és eltűnnénk ebben a nem ember teremtette, de mélyen emberi szemlélődésben.” Gergye Krisztián szerint Szüts Miklós képein a feketék is színek, Vojnich Erzsébet képein a színek is feketék: tájak és terek – örökös párhuzamosságban és nem szűnő párbeszédben; ellenpontozzák, kiegészítik, teljessé teszik egymást. Társak, férj és feleség.

„Amit a kövek súgnak”

A páros tárlat megnyitóján Bánfalvi Eszter színművész egy „régi” Nemzeti Színházi előadásból énekel (Kovács Márton szerzeményét) és Esterházyt olvas. Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat. „A kövek háta meleg. Ha a fülemet rányomom a kőre, zúg. Mondana valamit, de nem érteni. Amit a kövek súgnak, azt akarom leírni. Hülye vagy. Nem vagyok hülye, mondja komolyan a bátyám. Úgy hallom, azt mondja, szeretlek.”

A Márk-változat

Bánfalvi Eszternek hamarosan még egy jelenése van: a szombathelyi Weöres Sándor Színház Volpone-előadásában játszik, Alföldi-rendezésben. Ilyenkor érezzük, hogy egy láthatatlan, mégis tapintható hálóban ringatózunk (néha kapálózunk), nevezhetjük akár kultúrának is. És ha Esterházy – és Szüts Miklós, akkor A bűnös (2015-ből). Tenyérbe simuló kis kötet, amelyben a festőművész akvarell-naplójegyzeteihez végül nem „gyilkossági történeteket”, hanem egyetlen gyilkosság történetét írta meg Esterházy Péter. (Úgy hozta az élet.) Ennek a kis könyvnek a tükörsima lapjain is érzékelhető a Szüts-akvarellek anyaga, anyagszerűsége, textúrája. És ennek a kis könyvnek a lapjain talán még erőteljesebben szembetűnik a Szüts-képeken az a fényként megmutatkozó hiány (szinte mint oculus, isteni tekintet a templomkupolán), amely a kőszegi tárlaton is lecövekeli, visszahívja, borzongással és reménnyel tölti el a látogatót.

Kapocs

Történetek a tengerről, Skóciai jegyzetek. Szüts Miklós akvarelljei: tenger, vihar, barlang, sejtelmes és pontosan kijelölt horizont. Ami Szüts Miklósnál a tenger, a barlang (egyszer Bán Zsófia azt írta róla, hogy tengergyűjtő), az Vojnich Erzsébetnél a falikút, a medence – és az ajtó. Fekete ajtó. Vagy Világos dobogó. Előbb muszáj mindegyiktől hátralépni kettőt, aztán muszáj mindhez nagyon közelhajolni. Megérezni a fájdalmat, amelyet a tűzőgép, a kapocs okoz a textilnek, amint a fakeretre fölfeszíti. (Az ember nem hisz a szemének, de az: kapocs, amely az anyagba mélyed. Vojnich Erzsébet telített szikárságához hozzátartozik ez a határozott mozdulattal létrehozott, pőrén megmutatott kapcsolódás is.)

Levin tengerében

Háromféle tárlatlátogató van. Egy, aki részt vesz a pogácsás-boros-beszélgetős megnyitón (amely jó esetben maga is műalkotássá változik). Egy másik, aki ezért vagy azért lekési a megnyitót (de még van alkalma koccintani). És a harmadik, aki majd nyitvatartási időben ismerkedik – önmagával meg a világgal, a képek között.

És szerencsére van olyan megnyitó is, amely nem akar véget érni. A lovagterem Szüts–Vojnich-kiállításán Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet jelenlétében lenni jó. És az is jó, amikor ők ketten átsétálnak a várudvaron. Mintha tényleg Szüts Miklós volna a „kinn”: tenger, történetek és tágas horizont; Vojnich Erzsébet pedig a „benn”: csöndes, közvetlen, nyílt mosoly. Amikor valahonnan az idők mélyéről előkerül az Anna Karenina, Szüts Miklós Levinre gondol: ahogyan Levin kaszál. Arat.

Hát megvan: Levin talán úgy kaszál, ahogyan Szüts Miklós festi a tengert. Szüts Miklós úgy festi a tengert, ahogyan Levin a tágas térben, az ég alatt kaszál. (És még az élet értelméről is megfeledkezik.)

Tolsztojtól pedig már tényleg csak egy ugrás a kortárs orosz szerző, Nyikolaj Koljada – voltaképpen Vojnich-terekben játszódó – világvége-darabja, amelyből a kőszegi nyári szezonban Gergye Krisztián rendez előadást. Ez a Murlin Murlo – vagyis ő Murlin Murlo, a címszereplő, akinek viszont Anton Csehov volt az öregapja, és akinek nevén úgy sejlik át az amerikai szépség, ahogyan a horzsolt sebet gondosan elfedő gézkötésen egyszer csak átüt a vér. Vagy ahogyan a mindig fogódzót kereső befogadói tekintet Szüts Miklós tenger-drámáiban fölfedezni véli egy-egy figura, egy-egy tárgy körvonalait.

(Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós kiállítása július 31-éig tart nyitva Kőszegen, a Jurisics-várban.)

Fotó: Kőszegi Várszínház

 

További képek