Szembefordított tükrök – Tündérszép a Harlekin Bábszínházban

A színház próbája az emlékezet. Az egri Harlekin Bábszínház Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című előadásának képei olyan maradandó nyomokat hagynak az ezüstös emlékezet sötétkamrájában, hogy bármikor újra előhívhatók. Könny a csillag, úgy ragyog.

De nem csak azért, mert a több változatban ismert, archetipikus történet alapjában véve talán már akkor velünk van, amikor még nem is tudunk róla. Gimesi Dóra saját jogán érvényes, költőien szép - egyúttal nyelvében és drámaiságában is korszerű átiratában rendezőként Veres András fedezte föl a más (alap)történetekhez finoman utat nyitó, az értelmezési lehetőségeket szivárványosan megsokszorozó titkos átjárókat. Grosschmid Erik díszlete és csodálatos bábjai pedig a maga sokrétűségében teremtik meg a történetet; és a titkos átjárókat is. Gyermeki teljesség a töredezettségben, nem csak gyerekeknek.

Az egri Tündérszép-előadás „tündérsége” elsősorban éppen abban áll, hogy képes megragadni és fölmutatni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni azt a – különben megragadhatatlan, de mindenképpen illanó, fölfénylő, lényege szerint rögtön elmozduló – pillanatot, amikor az élettelen élővé válik. Eleven színház – amelyhez kell a báb. A természeténél fogva, eredendően „kétarcú”, csupa ellentmondásban, paradoxonban létező báb és persze a - vele folytonos azonosulásban, elkülönböződésben létező - bábszínész kapcsolata önmagában megfogalmazza és fölmutatja azt a harmóniában föloldódni vágyó, feszítő kettősséget, amely az összes Tündérszép-történetnek is sajátja (beleértve Vörösmarty Csongor és Tündéjét is). Fönn és lenn, test és lélek, itt és ott, pillanat és örökkévalóság, absztrakt és konkrét, fény és árnyék, a mesében végtelenné táguló tér és idő, te és én, én és a másik; égi és/vagy földi szerelem.

Talán egyszer érdemes volna alaposan összevetni Gimesi Dóra szövegét az Illyés Gyula által a Hetvenhét magyar népmese-gyűjteményben közreadott Árgyélus-történettel, hogy kitapinthassuk azokat a pontokat, ahol a meséből, a mese alapján megszületik a dráma. (A Gimesi-darab a győri Vaskakas Bábszínház „dráMAI mesék” sorozatának Régi magyar történetek címmel megjelent nyitókötetében olvasható.) Itt és most csak egy-egy példa. Az Illyés által rögzített mese – a mesélés kényelmes, hátradőlős hömpölygésével – így kezdődik: „Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. (…) Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap, harmadnap is.” Ehhez képest a Gimesi-változat a „fönn” és a „lenn”, a hiány és a vágyakozás exponálásával indít (nem kell három, egyetlen, beavatásra váró kamaszfiú elég): Ilona lefelé néz, Árgyélus fölfelé. Énekelnek. Mintha meglátnák egymást: „Engem néz… Rám néz! Nem láthat meg onnan. A földről nézve fény vagyok csupán”, jön zavarba Ilona; egyszersmind beemelve a drámába az álmodozást és a Radnóti-versből ismert „tünde fényt”. (Ráadásul volt egyszer egy Csongor és Tünde, Zsótér-rendezésben, ahol Tünde nem volt. Illetve: Tünde fény volt, ő volt a fény.) Az üres fekete térben egyetlen nagy, meghatározó díszletelem: ezüstösen csillogó, kristályos fémszerkezet, amely egyszerre láttatja a hold kiflijét és működik - akár működhetne is - „igazi” játszótéri hajó/hintaként. Ez az egyszerű, tiszta, játékos és telített kép azonnal behoz – mondjuk az Árgyélus meg a

Csongor és Tünde közé, mögé, elé – egy másik, szívünknek kedves klasszikust: Weöres Sándortól A holdbeli csónakost, amely ráadásul eredendően bábjátéknak készült. A Holdbeli-reminiszcenciák egyrészt izgalmasan gazdagítják a földi fiú és az égi lány történetét, másrészt kiteljesítik a szerelmeseket majd a végén megmentő, aranyló tündérhaj jelentését is: mintha ez az aranyfonál, ez az aranyból font kötélhágcsó lenne az a bizonyos létra, amelyre lépten-nyomon olyan sokat hivatkozunk. De akkor idézzünk hosszabban Weörestől. A híres létra A teljesség felé szereplője, a „Szembefordított tükrök” fejezetből: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. / Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. / Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. / Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.” Az összhang állapota – ezt teremtik meg (újra és újra) a mesék; ha jól működnek. Az egri Tündérszép pedig jól működik. (És a mesében száz év – egy pillanat. Egy pillanat – száz év.)

Az óriási holdkifli-hajóhinta például gyöngéden elfektetve szempillantás alatt földi ösvénnyé, kertté - egyúttal praktikus építőjátékká változik. Szép, ahogy a Gimesi-szövegből kivirágzik a színház: a Favágó úgy veszi számba a királyi kert növényeit – „Egymásra hajló boróka megvan, gesztenye megvan...” –, hogy amint kimondja, el is helyezi, elülteti (ügyesen leszúrja) a kertben a borókát, gesztenyét (stb.). Megnevez, teremt. Bábszínházat csinál. És még humora is van: a lírai humor csillámló fonalként húzódik végig az előadáson. A különleges aranyalmafa azonban nem szerepel a Favágó kerti lajstromában: nincs, de egyszer csak ott terem. (Ez is fontos különbség az almafát adottságként fölkínáló alapmese és a Gimesi-változat között.) A fönti és lenti világ között a kapcsolatot Tündérszép Ilona föntről legördülő könnye teremti meg az előadásban (teremt, termékenyít): mint hullócsillag, mint elhullajtott alma/mag - mint üveggolyó. A labda méretű üveggolyó csodálatos életre kel a játékbaba méretű kézibábok és az emberléptékű fekete árnyak között. És az üveggolyó – tenyéren hordozható mindenség - megint csak behoz az előadás világába valami nagyon fontosat: József Attila Altatóját – és vele a képzelet, vagyis a költészet által mégiscsak legyőzhető távolságot. Mint üveggolyót. Csak hunyd le kis szemed – és mindent látni fogsz: eléd tárulnak, testet öltenek az álmok.

Az egri Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi-előadás pont ilyen: testet öltött álom. A csodálatosan megmunkált, ékszerfinomságú, virágszerű bábok tervezője és készítője Grosschmid Erik. Tágra nyílt, csodálkozó tekintetükben a világ. Sok nagy történet fogalmazza meg a vágyat, hogy keljen végre életre a szobor, a báb. Grosschmid Erik mintha hajszálpontosan, tudatosan a határon hagyta volna abba a munkát: még egy mozdulat – és a báb életre kel. Ezt az utolsó, döntő, mágikus mozdulatot az alkotó nagyvonalúan meghagyta az egri társulat fiatal színészeinek, akik minden porcikájukat átadják a koncentrált játéknak. De azért, amikor Tündérszép Ilona profiljára esik a fény, egyszer-egyszer nem lehetünk benne biztosak, hogy bodzabél szívű bábot vagy eleven tündér/lányt látunk. Amikor pedig a szerelmesek összehajolnak, finoman megduplázódik a kép: Tündérszép és Árgyélus - Mészáros Pancsa és Sóvári Csaba. Tükröződés és megtestesülés, összeér a föld és az ég.

A tündérkönny-csillag-alma-üveggolyó pedig észrevétlenül elgurul egy másik József Attila-vershez - egy szemérmes felnőtt-altatóhoz -, amelyben égi csillag és földi göröngy szépen, csöndesen egymásba fonódik: „Gyöngy a csillag, úgy ragyog, / gyöngyszilánkokként potyog, / mint a szöllő, fürtösen, / s mint a vízcsepp, hűvösen. (…) Göröngy, göröngy, elporlik, / gyenge csillag lehullik, / s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva szíveink.”  Ilyen az egri Tündérszép.

 

Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi – Harlekin Bábszínház - Eger

Szerző: Gimesi Dóra

Díszlettervező, valamint bábtervező és bábkészítő: Grosschmid Erik

Zeneszerző: Takács Dániel

Asszisztens, ügyelő: Soó Gyöngyvér

Rendező: Veres András

Szereplők: Tündér Ilona/Mészáros Pancsa, Árgyélus/Sóvári Csaba, Tündéranya/Szűcs Réka,Király/Zádori Szilárd, Favágó, Sötétség királya/Szilner Olivér, Ördögök/Szűcs Réka, Zádori Szilárd, Szilner Olivér

Bemutató: 2017. február 26.

Fotó: Harlekin Bábszínház

További képek