A báb eltűnik, a pillangó kiröppen

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház legújabb előadásában ismét bebizonyosodik, hogy mindenki másképp egyforma. Az afrikai kisfiú, Kirikou története nemcsak báb/színházi megoldásaiban szép, ötletes és eredeti, hanem az archetipikust és a jelenkorit könnyedén egyesítő gondolkodásmódjában is. Úgy különleges és távoli, hogy mélyen ismerős.

A Kirikou és a boszorkány pont olyan, mint minden más mese: a hős elindul, próbatételeket teljesít, hogy visszazökkentse a kizökkent időt. Kirikou nem fél föltenni a legegyszerűbb – ezért legfontosabb – kérdéseket. Miért gonosz Karaba, a boszorkány? Mert szenved. Miért szenved? Mert tüske állt a hátába. Hát akkor mi sem egyszerűbb: ki kell húzni a tüskét, meg kell szüntetni a szenvedést – és akkor egycsapásra megszűnik a gonoszság is. Négyéveseknek evidencia, az idősebbeknek nem ártana (újra?) megtanulni.

A Kirikou-történetek szerzője – és a belőlük készült rajzfilmek látványvilágának megteremtője Michel Ocelot. Ezek közül a történetek közül választotta ki a Mesebolt a Kirikou és a boszorkány címűt, a bábszínpadi adaptáció és a fordítás Khaled-Abdo Szaida munkája. Az áttetszően, napfényesen világos, gyorsan pergő, jól pozicionált mondatok mögött teljes világok nyílnak meg. A színpadi látvány és a bábok tervezője Trifusz Péter grafikus-képzőművész, aki plakáttervezőként körülbelül három éve rendszeres kapcsolatban van a bábszínházzal, de komplex tervezőként ez az első munkája. Minden bizonnyal lesz még. A látvány egyszerre képes megteremteni az „afrikaisághoz” társított vizuális tobzódást - a sárgák a nap ragyogását, a türkiz az ég meg a víz kékjét és a napszínű, perzselő sivatag – mint üres színházi tér – zárt végtelenségét, teret adva ezzel a képzelet szárnyalásának is. A fönn és a lenn a régi minta szerint egymásban tükröződik. Az egyetlen sokfunkciós díszletelem az óriási, mágikus szekrény, amely hol játéktérként, hol paravánként működik. A szekrény(ben) a világ. Innen bújik elő – mint Kirikou az édesanyja hasából – teljes fegyverzetben maga a mese. (A titkokat rejtő szekrény jó szolgálatot tesz Mosonyi Aliznak, de Csehov Meggyeskertjében is fontos szerepe van a szinte élőlényként kezelt, a folytonosságot képviselő, kultúrahordozó, megszólítható „százéves szekrénynek”. Volt aztán egy szép mozgásszínházi előadása a celldömölki Soltis Színháznak, az Álomevők – ráadásul a Kirikouhoz hasonlóan beavatási történet, csak éppen a női sorssal a középpontjában –, amelyben szintén a szekrényből indult el minden.) Szóval a szekrény. Izgalmas ráadás, hogy a folklorisztikus-geometrikus, afrikai – egyúttal modern - benyomást keltő minták különös kapcsolatot teremtenek a Kirikou-előadás és egy szombathelyi kiállítás között. A Pados Gábor Irokéz Gyűjteményéből táplálkozó Újirokéz Galéria éppen most mutatja be a „magyar kockát” (Hungarian Cube): a Kádár-kornak azokat a jellegzetes, folklorisztikus-geometrikus ornamentikával díszített vidéki kockaházait, amelyeket a német-magyar képzőművész, Katharina Roters „félig idegen” tekintete fedezett föl megőrzendő értékként a világ számára – és számunkra is.

Kirikou megérkezik – és mindenre rácsodálkozik, mindent meg akar érteni. Szépek születés színpadi pillanatai: ahogy az anya – Lehőcz Zsuzsa – a kerek, „hasas” tálban az egyik pillanatban még (amíg lehet) rejti-őrzi-óvja a dörömbölő gyermekáldást, a másikban meg már a tálból kínálja az ételt; így is, úgy is az életet. Az apró, okos, kíváncsi, pergő nyelvű Kirikou kesztyűbábként jön a világra. A kis figura úgy válik önálló, eleven személyiséggé, hogy Kovács Bálint egyrészt mintha folyton óvná és védené, másrészt virtuóz, akrobatikus koreográfiával megjeleníti örökmozgó, fáradhatatlan gyerekéletét.

Mindehhez az előadás teljes jogú, fontos szereplője a főleg ritmushangszerekre alapozó élő zene. Az első hang, amikor a zenész megkopogtatja a szekrény oldalát. Így kezdődik a mese. Így nyílnak meg a régi idők érvényes történetei. A kopogás kérdés - érkezik azonnal a válasz. Párbeszéd kezdődik. Az afrikai öltözékké tekert-csavart, lágyan hullámzó kelmék jelentéses játéka maga is: gyönyörű bábszínház. A kesztyűbábok és a többfunkciós szekrény valószínűleg nem véletlenül „tűnnek át” az emlékezetünkben egy-egy pillanatra Vitéz László bábszínházába; főleg, hogy a Kirikou-előadás rendezője Kovács Géza. Az előadás finom, szögletes bájában és csillogó, simogató humorában megbújik valami a harsányabb vásári bábjátékok derűjéből. (Elvégre a vándorló, bodzabélű fababák halhatatlanok.) A játék és a narráció jó ritmusú adagolásával – Császár Erikának micsoda „mesélőhangja” van! – csalogatnak minket egyre beljebb ebbe az ismeretlen és nagyon ismerős világba, amelynek illanó varázsát filmes-árnyjátékos képsorok teszik átélhetővé. A többféleképpen fölbukkanó legyezőforma legyen az afrikai forróságban az enyhülés.

A boszorkány itt nem csúnya, vasorrú és öreg – ahogy általában mifelénk szokás –, hanem csábító és fiatal: ennek az archetipikus nőfigurának is kettős arca van. A szekrényben trónoló, tulajdonképpen gúzsba kötött Karaba – Gyurkovics Zsófia – bálványszolgái külön figyelmet érdemelnek. Ha Karaba vonzereje akarat nélküli tárggyá teszi a férfiakat, akkor a szolgái sem lehetnek mások, csakis maszkok, tárgyak, egyenruhák: két színes, önjáró, gnómszerűen mozgó zakó – amelyeket belülről, láthatatlanul mozgatnak a színészek. (Plusz a periszkópszerű, egyszemű fürkész.) A bölcs, szemüveges nagypapa felfedi Kirikou-nak a titkot (mert érdemes rá): „Karaba, a gyermek, egy viharos éjszakán került a faluba. Senki nem tudta honnan jött, senki nem tudta hova tart. Nem volt, aki befogadja, maga épített kunyhót, abban bújt meg a falu határában. Az emberek nem szerették. A felnőttek féltek tőle, nem állták a tekintetét, a gyerekek megdobálták, ha feléjük közeledett. Egyre vadabb és magányosabb lett. Egyszer, mikor nagylánnyá cseperedett, beleszeretett egy gyönyörűséges ifjúba. A fiú viszontszerette őt, de hiába. Karabát oly sokáig vette körül gyűlölet és gyanakvás, hogy nem bízott benne és visszautasította közeledését. A fiú annyira szenvedett, hogy nem tudott tovább élni. A falusiak azt gondolták, Karaba ölte meg, és éjszaka felgyújtották a kunyhóját, amely maga alá temette őt. Akkor fúródott a tüske a hátába. Hajnalban azonban kimászott a romok alól és elindult a fáklyás ösvényen. Felépítette a fekete kunyhót, és azóta onnan gyötri a falusiakat.”

Hosszan lehetne elemezni a mese elemeit, motívumait (a meghalástól a föltámadásig), de említsünk most csak még egyet. Egy rendes mesében a királylánynak meg kell csókolnia a békát, és akkor az rögtön daliás királyfivá változik. Csakhogy Afrikában az ég közelebb van a földhöz, az ősi az újhoz. „Te nyomorult kis béka”, sziszegi Karaba – és a falubeli nagylány! – a folyton akadékoskodó kis Kirikou-nak. Aztán a megszelídített, tüskéjétől valóságosan és metaforikusan megszabadított boszorkány a döntő pillanatban, lám: megcsókolja őt. Amit a bölcs nagyapa nem intézhetett el, Karaba csókja által szépen és egyszerűen megtörténik: Kirikou átesve a döntő próbán felnőtté érik. A báb eltűnik, a pillangó kiröppen - előttünk áll esküvőre öltöztetve a fiatal férfi.

Fotó: Trifusz Ádám

Tovább a galériába

 

Michel Ocelot: Kirikou és a boszorkány

Író-dramaturg: Khaled-Abdo Szaida

Tervező: Trifusz Péter

Zene: Takács Dániel

Rendező: Kovács Géza

Szereplők: Császár Erika, Lehőcz Zsuzsa, Gyurkovics Zsófia, Kovács Bálint, Takács Dániel

További képek