Sűrű anyagban lubickolva

Klájó Adrián munkái a szintézisteremtés igényével készülnek. A rurális szubkulturális közeg, ahonnan származik, és ahol semmit sem dobnak ki, hanem újrahasznosítanak, aztán ismét újrahasznosítanak, találkozik az immár urbánus, artisztikus igényű újrateremtéssel. Egész nyugodtan nevezhetjük ezeket az alkotásokat erősen hermetikus igényű reciklázs-művészetnek is, a szinte felkínálkozó lehetséges konceptuális olvasattal egyetemben.

Ennyi bevezető után, mivel Klájóról egy másik tárlata kapcsán kiváló és profi megközelítés is készült, hadd rúgjam fel a szokásos szabályokat, és mutassam be a világát egy kicsit másképp. Már maga cím – Sűrű anyag – gazdag asszociációs tartalommal bír. A sűrű, látszólag áthatolhatatlan anyagban, ha valahogy sikerül bejutnunk a belsejébe, a „szívébe”, fuldokolni kezdhetünk, ám ugyanebben a sűrű anyagban, ha felbontjuk, óriási távolságok tárulnak fel, elképesztően nagy mennyiségű szabad térrel.

Tegyük fel, hogy ebben a térben egzisztálunk.

Megkockáztatom, ebben a térben is lehetséges a humán lét, csak hozzá kell szoknunk: sehol talaj, és sehol biztos fogódzó. Pszichológiai profilból szemlélve elég sok regényt, netán képzőművészeti, vagy bármilyen más műfajban utazó műalkotást sorolhatnék fel, amely ebből az alapállásból született. Sőt, talán ez a lét- és tudatállapot az egyetlen valóban őszinte hozzáállás már meglehetősen rég abban a valamiben, ami folyamatosan körülvesz bennünket, és amivel naponta szembesülünk.

Klájó Adrián – ezt maga sem tagadja – rejtőzködő alkotó. Ez a rejtőzködés azonban valami olyasmire hajaz, mint mikor egy gyerek elbújik valahol, de úgy, hogy aki lát is, nem csak néz, az felfedezze.

Műveit többször, sűrítve, egymás mellé halmozva láttam. Persze mindegyik alkotásának megvan a maga külön története. Ám ezeket a történeteket magunknak kell felfedeznünk, saját magunkban olykor veszélyesen - az önsebezhetőségtől sem megrettenve - kotorászva, gyakran több, megkövesedett réteg mögé is benyúlva. Itt nincsenek instant, könnyen és azonnal fogyasztható felfedési lehetőségek, mindannyian annyit kapunk belőlük, amennyi fáradtságot, belső nyitottságot, csendes intimitást, s némi bátorságot hajlandóak vagyunk beléjük fektetni.

Tudom, hogy ilyesmire mindannyiunknak időről időre szükségünk van, és – ki így, ki úgy - meg is oldjuk ezt a tükröződéssel vegyes felfejtést.

Amennyiben ezúttal is készek vagyunk a felsoroltakra, akkor rég elfeledett, netán mélyen a háttérbe száműzött, esetleg másokkal összefolyó, vagy azokat metsző önmagunk szürreális, egyúttal nagyon is valós „sokaságával” szembesülhetünk, valamint olyan nonverbális és virtuális titkokkal, rejtélyekkel, egyebekkel, amiket csak lecsupaszított érzelmekkel (gyakran szokatlanokkal vagy irracionálisakkal), takaréklángon tartott rációval lehetséges átélni. Hol szorongva, hol felszabadultan lubickolva a sűrű, általunk felbontott anyag talaj-, és megnyugtató válaszok nélküli nagybetűs semmijében, ami – mint azt régesrég tudjuk, hisz ősrégi közhely, de attól még igaz - minden, de még véletlenül sem azonos önmaga szó szerinti jelentésével.

Elhangzott 2017. február 24-én, a szabadkai Klein house / social bar/ art gallery Sűrű anyag című kiállítás megnyitóján.

Fotók forrása: Klájó Adrián

 

 

További képek