Nádas Alexandra ürügyén

Gyenge Zoltán | 2017-02-19

A művészet ürügyén. Az emberi gondolkodás ürügyén. Feltéve, hogy van még értelem, amely felfogja azt, ami igazából a közvetlen tapasztalatban válik valóságossá.

Számomra – jó hermeneutikusként (vagy ha úgy tetszik: hermeneutaként) – egy művész és alkotása akkor jó, ha van róla mit elgondolnom. Nos, Nádas Alexandra a következőket juttatta az eszembe. Különösen a Gondolat-ház képe. Induljunk ki ennek ürügyén.
Az első: Hegelnek igaza van: a művészet szellemből született és szellemből újjászületett. Ám a tapasztalat közvetítéssel jut el az érzékhez és értelemhez. A ma tapasztalata látszólag mást mond. Az egyik könyvemet (Kép és mítosz II.) azzal a megbotránkoztató kijelentéssel kezdem, hogy művészet nélkül lehet élni, csak nem biztos, hogy érdemes. Ezt megismétlem a végén, azzal a feltételezéssel, hogy hátha valaki el is olvassa a könyvet, és a mondat miatt nem csapja rögtön a földhöz.


Mert a művészet látszólag nem lét-szükséglet. Ahogy a gondolkodás vagy a világban való érzékeny létezés sem. Hisz korunk azt sugallja, mit sugallja, önti bele a képünkbe, hogy az anyagelvűség mindent felülír, csak az értékes, ami mérhető, avagy hasznos és használható, csak az van, amit meg tudok fogni, le tudok mérni, fel tudok szeletelni – és a világ hangosan ünnepli az új materializmus eljövetelét. Nem, nem a szocializmus volt a materialista ideológia képviselője, a mai kor az igazán, hazudjon erről bármit. Most épülnek a hasznosság új templomai, és bennük a papok már régen nem istennel foglalkoznak, és sokszor professzoroknak hívják őket. Vagy ügyvédnek. Miért lenne más a művészet pozíciója? Schelling jó kétszáz évvel ezelőtt – pedig ez az igény akkor nem volt általános – prófétai módon utalt erre: a hasznosságot elvárni művészettől a legnagyobb „barbárság”: „Ezt csak egy olyan kor követelheti meg a művészettől, amely gazdasági találmányokra fordítja az emberi szellem legnagyobb erőfeszítéseit” - írta. A rentabilitás a tömeg legelemibb igénye. Fontos az, ami hasznot hoz. Egy bankbetét, egy cseléd, egy macska hoz némi hasznot, tehát eltűrhető. De milyen hasznot hoz a művészet? Az input és output szempontjából, makro- és mikro-ökonómiai aspektusból? Schelling állítja: talán eljön ez a kor, amelyik igenis a hasznot várja el a művészettől, de még ő sem hisz benne. Saját kora faragatlanságáról beszél inkább. Faragatlannak tartja mindazokat, akik elutasítják a művészeteket.
Lehet élni művészet, gondolkodás vagy szenvedély nélkül. Sőt, jól élni úgy lehet igazán. Ha az ember azt a képességét, ami éppen ember létét lehetővé teszi, csak arra használja, amit az állatnál az ösztön elégít ki: evés, ivás, alvás, nemzés – akkor az állati válik emberivé, az emberi állativá. Ebben sem a művészetnek, sem a filozófiának nincs helye. Ezt először a 19. század ismerte fel és fogalmazta meg ennyire radikálisan. Ezt is jelenti a képek között szereplő „asylum” szó, hisz a „σῦλον” „zsákmányt” jelent, az „a” fosztóképző, azaz, ha a szó eredeti jelentését vesszük, akkor a menedék éppen az, ha az anyagi zsákmányszerzéstől meg tudjuk menteni önmagunkat. Ráadásul Nádas Alexandra képein a menedék általában a tenyérben van, azaz a kézhez van köze. Heidegger sikítana a gyönyörtől: Vorhandensein, Zuhandensein.
A múltszázad felveti a művészet halálának a kérdését. Aztán még sok minden mást: a művészet mellett meghalt a történelem, a filozófia, a film, a vers, de még a művészettörténet is. Csupa-csupa halott, olyan ez, mint egy tömegmészárlás. Adorno mondását is sokszor idézik: Auschwitz után nem lehet verset írni. Ám Adorno nem ezt mondta: „nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben ist barbarisch”. Ez nem ugyanaz. Ugyanakkor a korábbi dilemmát pontosan fejezi ki, amit én felszólító módba helyeznék: verset kell írni, képet kell festeni, zenét kell szerezni, gondolkodni és érezni. Ha barbár, ha nem.
A művészet haláláról persze lehet fecsegni, de nem biztos, hogy érdemes, és kondoleálni se szaladjunk el, nincs kinek. Inkább arra figyeljünk, amit a tömegízlés a művészettel tesz. Mert Hans Beltingnek vagy Walter Benjaminnak igaza van: a tömegkultúra nem ismeri a hitelességet, csak a közhelyet és az ismétlést. Szerintem (maradjak ám ezzel egyedül) a „tömeg” és „kultúra” fogalma contradictio. A tömeg a hasznosságot, a mérhetőséget akarja, gondolkodás, katarzis helyett csak szórakoztatásra vágyik, miközben úgy fog járni, mint Kierkegaard tréfamestere. A Vagy-vagy-ban írja: „egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak.” Majd prófétai lendülettel hozzáteszi: „azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.”
A második: két elemet kell említenünk: ez a természet, illetve a táj és persze ezzel összefüggésben a szakralitás kérdése. És itt is nagyon fontos szerepet kapnak Nádas Alaxandra képei.
A természet egyrészt natura creans non creata vagy natura creata creans, az első – prafrazálva Scotust – maga isten, a második pedig a művész. A célja önmagában van, azt nem kívülről kapja, ahogy a természet hatalma is felette áll az azt uralni vágyó, és végességét saját kicsinyes perspektívájában végletesen kitágító embernek. A természetet mint tájat a romantika fedezi fel újra. Tudjuk, a festészet történetében a tájképekre viszonylag sokat kell várnunk. Talán Giorgione az első, akinek a képein a természeti táj, néha a fantasztikus táj uralja a témát, akár a Viharra, akár az Alkonyra gondolunk.
Nádas Alexandra képein a szóba állított történet, a megelevenedő táj víziója, az ember szemével látott valóság és annak álma egyszerre van jelen. A természet azáltal lesz táj, a viszony annyiban sajátos, hogy benne az ember mindig in actu jelen van; az általa átalakított természet formálja a tájat, és az visszahat az emberre. Deus sive natura– ez annyiban kap átértelmezést, hogy a táj szakralitását nem az isten, hanem az ember adja: homo sive natura est – mondanám. A ház motívuma ezért lesz az egyik állandó elem a képeken. A művészet számára a természet nem egy szolgai módon leképezendő tárgy, hanem egy élő és megfelelő alázattal formálható közeg, az én természete, az általa látott világ, a tájban megjelenő otthonosság. Az otthonosság tehát a ház, és a házat magából építő ember. Vagy a medence. És benne a reneszánsz után-érzete, a toszkán tájjal. Az azt látó művész nélkül akár a természet, akár a táj csak lélek nélküli anyagiság. Ami Nádas Alexandra képein feltűnik az emberben megjelenő táj mellett, az „otthon”, az „otthonosság” keresése, a vágy a megérkezésre: ez a „kikötés” és a „kötődés”, és hogy a kettő mennyire közel áll egymáshoz, azt mi sem mutatja jobban, hogy a „köt” szó, hasonlóan a némethez (binden), mindkettőben az alap.


Ugyanakkor a megérkezés nem végleges megállapodás, hanem egy utazás, vándorlás közbeni megállás, amely magában foglalja az újbóli elindulás vágyát, tekintve, hogy az élet sem más, mint nietzschei értelemben vett sajátos úton-lét, ami semmiképp sem azonos az elutazással. René Magritte, amikor erről faggatták, azt mondta, hogy neki nem kell az utazáshoz kilépni a szobájából, hisz a vonat számos helyre elviheti, de a fantázia utazását utol nem érheti, annak gazdagságához képest csak szegényes lehet. Az utazásnak akkor van értelme, ha az belsővé lesz, ha Itália vagy Provence benned van, ha te abban vagy, akkor az otthonosság is új értelmet nyer. Vagy akár kedvenc Nádas képemen egy Robert Campin festmény. A Medencés madonna. Azt hiszem, Nádas Alexandrának igaza van, amikor a természetet a tájjá épített természettel álmodja képpé. A reneszánsz úszóházak egyfajta könnyedséget mutatnak, és több jelentést hordoznak: egyszerre van közük a házhoz, ahol, az ember „lakozik” (megint Heidegger), illetve a vízhez, amely a görögök óta a lét eredendőségét fejezi ki.
A festészet ecsettel képpé álmodott költészet.
A képeknek van valamilyen melankolikus, ámde egyáltalán nem depresszív hangulata, finom iróniája, és mindenképpen a már említett létbeli könnyedsége. A ház, medence, benne és általa az ember, aki elsősorban „arc” – mint a már szintén említett Campin portrékon a létezés menedékét helyezi előtérbe, maga az otthon ugyancsak menedék, és nem „zsákmánya” (σῦλον) senkinek sem.
Gondolat-ház és Hordozható menedék. A ház a menedék, a menedék a hordozható ház. A fej és a kéz furcsa együtthatása. A gondolat a fej dolga, ott lakozik a szellem, míg a gondolat megvalósítója a kéz, amely teleologikus nagyszerűséggel megteremti az emberi otthonosságot, és amely egyben menedék lehet számára. Mert nem egyszerűen a ház, a táj menedék, hanem visszautalva a kezdeti gondolatokhoz: maga az emberi elme, a gondolkodás, a szellem szabadsága – végtelenül egyszerű, ám legalább annyira nehezen utánozható módon.
Ezt legtalálóbban - az Alexandra képein feltűnő üzenetet - éppen a táj talán legnagyobb romantikus művésze, Caspar David Friedrich fogalmazta meg: „Der Maler soll nicht bloß malen, was er vor sich sieht, sondern auch was er in sich sieht. Sieht er aber nichts in sich, so unterlasse er auch zu malen, was er vor sich sieht.” Azaz: „A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit maga előtt lát.”
Mi magunk előtt azt látjuk, amit Nádas Alexandra önmagában lát. És ezzel együtt azt is, amit önmagunkban látunk – Nádas Alexandra képei ürügyén.

 

Elhangzott Nádas Alexandra "Hordozható menedék" kiállításán.