Az Esztergomi Művészek Céhenek 25 éve

„Navigare necesse est. Hajózni szükséges, halljuk az újra meg újra visszatérő latin mondást. Hajózni kell akkor is, ha szélcsend van, hajózni, ha viharba kerültünk, hogy kikerüljünk belőle és ne süllyedjünk el. Hajózni kell, ha sem ködben, sem éjjel, sem nappali fényben nem jelzi világítótorony a veszélyes vizeket vagy éppen, elrejtve a révet, hamis fényeket villogtat.

Hajózni kell, ha a tenger tengernyi kalózzal, tolvajjal van tele, hajózni kell, ha nincs is tenger, csak árvíz után apállyá senyvedő sekély folyó, aszállyal sújtott, reménytelen partok között. Mostoha időkben, a nyakunkba szakadt szabadság egyre drágább súlyával terhelten minden alkotó és alkotni képes emberre a helytállás és a fokozott felelősség kötelme hárul. Állami támogatások nélkül is, minden alkotóművésznek látható módon munkájával kell bizonyítania jelenlétét és hűségét városa iránt … A hely kicsiny ... a kiállított mintegy félszáz mű – a 17 alkotó számával elosztva – mennyiségileg igen szerény. Lehet, hogy ez a frissen egybegyűjtött anyag és a folytatása sem fogja megrengetni a világot, de az méltán remélhető, hogy ezek a jó szándékú művészek, ha meg tudják őrizni a közös munkához szükséges békességet, ezen a kis ponton megvetve a lábukat, ki fogják mozdítani Esztergomot a modern művészet iránt tanúsított fásult közömbösség kényelmes bunkeréből.”

E gondolatokat a kiváló művészettörténész, Mucsi András, az Esztergomi Művészek Céhe egyik megalapítója és első elnöke fogalmazta meg 1991-ben, a Céh első, bemutatkozó kiállításának megnyitása alkalmával, és mint a rövid részlet is tanúsítja, nagyon fontos, a művésztársulás jövőjét meghatározó tényezőkről szólt. A legfontosabb tétel talán az a napjainkban már igencsak furcsának, anakronisztikusnak tűnő fogalom, amelyet a város iránti hűség követelményeként jelölt meg Mucsi András, mint amelyet a művésznek a munkájával kell bizonyítania – holott e magatartás aktualitása korántsem évült el: e vonzódás nélkül nincs hiteles helyhez, adott régióhoz, szűkebb vagy tágabb környezethez kötődő művészet. A másik lényegi, Mucsi András által meghatározott szempont a közös munkához nélkülözhetetlen békesség követelménye és jelenvalósága, amelynek hiányában nem létezhet hosszabb távú alkotói együttműködés. És a harmadik aspektus is megkerülhetetlen: Esztergom és a modern művészet viszonya, illetve a városnak a modern művészettel szemben viseltetett fásult közömbössége feloldásának elengedhetetlen volta. Ezekkel a körülményekkel és követelményekkel – számos más művészi feladat mellett – kellett szembenéznie és megbirkóznia az Esztergomi Művészek Céhe alkotóközösségének a magunk mögött hagyott negyedszázadban, és kell megküzdenie a jelenben is, nap mint nap.

1991-ben, akkor alakult meg az Esztergomi Művészek Céhe, amikor Magyarország a rendszerváltás utáni, váratlanul szabaddá vált közéletben az új, demokratikus társadalmi berendezkedésének alapegységeit teremtette újjá a negyvenöt esztendős szocialista puha diktatúra lefojtottságát követően. A magyar művészeti életben ekkor alakulhattak és alakultak újjá a két világháború között fénykorukat élő művésztársaságok és ekkor formálódtak az újak: minden művész valamilyen egyesület, egylet tagjává vált felismerve, hogy művészközösségbe egyesülve – vállalva a csoport-létből eredő kötelmeket és kompromisszumokat – könnyebben valósíthatja meg céljait. A szerveződéseknek két, egymástól jól elkülönülő formája, illetve kategóriája alakult ki: a szakmák, az alkotóterületek, esetenként művészi műfajok és technikák szerinti társulásoknak, és a regionalitás, a hely, az azonos alkotótér által meghatározott szerveződések egységeinek csoportja. A festők, a grafikusok, a szobrászok, az akvarellisták, a művészkönyvalkotók, az illusztrátorok stb. kerültek az egyik, és a budapesti városrészek, a vidéki városok, esetenként egy-egy megye alkotóművészeit tömörítő helyi társulások kerültek a másik csoport-együttesbe, és értelemszerűen ide kapcsolódott be a különleges helyzetben és különleges összetételben létrejött Esztergomi Művészek Céhe alkotóközössége is.

A különleges helyzet a város művészetének múltjából, örökségének továbbviteléből eredeztethető: napjaink esztergomi művészeinek a magyar művészet korszakait fémjelző, meghatározó jelentőségű műalkotásainak, a román kor, a gótika, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus festészetének, szobrászatának és építészetének remekművei által teremtett környezetben, mindennapos jelenlétében, hatókörében és sugárzásában kell dolgozniuk, és mintegy a művészelődök törekvéseit kell továbbvinniük. Ez nem kis feladat és nem kis felelősség. A szervezeti felállás, a tagsági összetétel azért ítélhető különlegesnek, mert a hagyományos festő-grafikus-szobrász-összefogás itt kibővül az iparművészek, a fotográfusok, a restaurátorok és a művészettörténészek társaságával, amely révén egy rendkívül összetett, megannyi alkotó- és munkaterületet összefogó-integráló, a munkakapcsolatok inspirációival áthatott szervezeti-működési modell alakult ki, amely más magyarországi szerveződéseknél nem tapasztalható. A kezdeti 17-es alapítói közösség és létszám a huszonöt esztendő alatt természetesen sokszor változott, míg napjainkra a harmincat közelítő tagság kialakult, amelynek szomorú tagsági viszony-megszűnések, az elhalálozások mellett kritikus időszakokat tanúsító kilépések is fontos állomásai voltak. Tény: mindeddig 64 esztergomi, Esztergomhoz szoros kapcsolatok révén kötődő alkotó és szakember volt tagja, illetve ma is aktív tagja az Esztergomi Művészek Céhének, és mindehhez még kilenc pártoló tag is társult. És úgy illő, hogy megemlékezzünk azokról az egykori céh-tag-művészekről, akik napjainkban már nem lehetnek közöttünk: így Andráskó Istvánról Furlán Ferencről, Gernster Istvánról, Kollár Györgyről, Morvay Lászlóról, Mucsi Andrásról, Turányi Sándorról, Vass Kálmánról, Vertel Józsefről, Végvári Jánosról és Wieszt Józsefről: az ő munkásságuk immár a céh-történettel összefonódó művészettörténet.

Mindezek mellett még hosszan-hosszan értekezhetnénk a Céh 1991 óta bemutatott éves, ún. beszámoló kiállításairól és az Esztergomtól távolabb, más városokban és külföldön rendezett tárlatairól, ezeknek a társaság életében játszott mindenkori jelentőségéről, illetve a magyar művészetben játszott szerepéről. Arról a jelenségvilágról, amelyet ez a tárlat is tanúsít és reprezentál: hogy a jelenkori, a modern művészet esztergomi alkotói rendkívül erős szálakkal kötődnek a tradíciókhoz, illetve a modernitás immár klasszikusnak ítélhető értékvilágához: hagyományos műformákba, hagyományos műfajokba illeszthető, hagyományos technikákkal megvalósított művek sorakoznak egymás mellett – a domináns a festészet és a grafika –, és csak néha csillannak meg a rendhagyó, formabontó kezdeményezések, mint a napjaink valóságos, drámai és tragikus történésekbe süllyedő jelenségvilágával együtthangzó és mindezzel ütköző művészeti megnyilvánulások. A legfrissebb, új, újító szellemű művek továbbra is a fotográfiai szekcióban regisztrálhatók, s elmondható az is, hogy nincs sajátságos esztergomi stílus, nincs azonosságokkal jelölhető esztergomi Céh-szemlélet: autonóm alkotók autonóm alkotói világa jelenik meg, bomlik ki a befogadók előtt. Azonban a kiállítások sora, ez az ünnepi tárlat is – sok más mellett, a szertefutó, változatos szemléleti és a stilisztikai sajátosságokon, a hagyományokhoz való szoros kötődéseken és az azoktól való elrugaszkodásokon túl – azt jelzi, hogy az Esztergomi Művészek Céhe hajója a huszonöt éves fennállás során nem süllyedt el, és ma is fennen hánykolódik, keményen küzd a hullámokkal. És ez a legfontosabb, ennél nincs is fontosabb, a dolgoknak, ezeknek a művészeti történéseknek meg kell történniük: további hosszú éveken, évtizedeken át tartó, kitartó, lélekemelő bolyongást kívánunk Esztergom művésztársaságának a művészet végeláthatatlan tengerén.

 

 

További képek