AZ EMLÉKFOLTOZÓK
A Vaskakas Bábszínház következő bemutatója Máté Angi Az Emlékfoltozók című meséjének motívumaiból született. A legjobb első prózakötetesnek járó Bródy Sándor-díjjal, valamint az IBBY Év Gyermekkönyve díjjal kitüntetett író lírai hangvételű mesekönyvéből készült előadás érzékenyen mesél egy életen át tartó barátság különleges erejéről, meg két generáció korántsem azonos látásmódjáról.
Kamilla és Lizinka, a két tündérrigólány már 237 éve foltozzák együtt az élőlények és a tárgyak hiányos emlékeit. Már csak néhány emléket kell megfoltozniuk az elutazásuk előtt, amikor betoppan az életükbe Akáci Anna, az emlékfoltozó gyakornok. Anna csak akkor válhat igazi emlékfoltozóvá, ha Kamilla és Lizinka elárulják neki, mi az a titkos összetevő, ami nélkül nem lehetséges az emlékfoltozás. Anna beilleszkedése korántsem zökkenőmentes. Pedig a helyzetet meg kell oldani, és ehhez mind a hármójuk együttműködésére szükség lesz…
Máté Angi azonos című meséjének motívumaiból
Író, dramaturg: Nagy Orsolya
Látvány: Bartal Kiss Rita Blattner Géza-díjas, Bobor Ági e.h.
Zene: Rab Viki
Mozgás: Fejes Kitty
Rendező: Markó Róbert e.h.
Játsszák:
KOCSIS Rozi Blattner Géza - díjas, UJVÁRI Janka Jászai Mari - díjas, GERGELY Rozália
Közreműködik: Bora Levente, Ragán Edit és Ungvári István
A plakátot tervezte: Csobod Eszter
Az emlékfoltozók - részlet
Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna.
Ezek a szőke és barna tündérrigólányok minden hajnali fütyörészésük után, amikor már reggel lett és járt a postás, átugráltak házuk küszöbén – egy nagy piros fazekat cipelve magukkal – egészen a postaládáig, onnan kiszedték a leveleket, mind egy szálig, bele a fazékba, aztán becihelődtek a házukba.
Bent leültek a nagy piros fazék köré, és bontani kezdték a borítékokat.
Az elsőből egy kék lebegésű, pókhálófinom kendő bomlott ki, nagy lyukkal a sarkában, mellette papíron írás:
– Kedves emlékfoltozók! Úgy hallottam, ti, akik tündérrigólányok vagytok, meg tudjátok foltozni az emlékeket.
Én egy öreg, kék roller vagyok, és bárhogyan próbálom, mégsem emlékszem arra az utcára, ahol először gurultak a kerekeim. Lyukas az emlékem. Foltozzátok meg, kérve kérlek, hadd juthasson eszembe a régi utca, a régi forgás.
A tündérrigólányok újabb levelet bontottak, abból zöld kendő bomlott ki, éktelenkedő lyukkal a közepén, mellette írás:
– Kedves emlékfoltozók! Én egy tölgyfa vagyok. Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, milyen volt körülöttem a fű, a föld, amikor még csemete voltam, és nem jut eszembe, semmi módon. Megnőttem, kiment a fejemből, üres, lyukas ott az emlékem, kérlek, segítsetek, foltozzátok meg!
Aztán egy harmadik levelet is bontottak a tündérrigólányok, abból egy színes kendő lebegett elő, akkora lyukkal, hogy majdnem átfért rajta a piros fazék. Pedig az aztán jó nagy volt. A színes kendő mellett levél:
– Kedves emlékfoltozók! Én egy fiú vagyok, keresem az emlékeimben a nagymamámat, de nem találom. Nem emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor énekelt nekem kisfiú koromban. Kérlek, foltozzátok meg az emlékeimet.
A tündérrigólányok papucsot húztak, fogták a kiürült fazekat, és elmentek megkeresni azt az utcát, ahol réges-régen a kék roller kerekei gurultak.
Hét nap s hét éjjel mentek, s mikor érezték, hogy immár jó helyen járnak, és tudták is, hogy az a jó hely a roller valamikori utcája, akkor felvettek az utca porosából egy darabot, a házak színeiből egy fuvintásnyit, s betették a piros fazékba, vitték magukkal.
Aztán tovább mentek, még hét nap s hét éjjel, míg el nem jutottak ahhoz a földhöz, amelyik régen a csemete tölgyfa alatt terült el.
Fölvettek onnan egy hangyabolyt, betették a piros fazékba azt is, majd továbbindultak.
Alig bírták már a járást, mindegyre belebotlottak hosszú hálóingeikbe, már fütyörészni sem volt kedvük, de tudták, hogy még dolguk van. Még egy fontos dolguk. Ezért hát mentek, még hét nap s hét éjjel, míg egy házhoz nem értek, ott ült benne egy nagymama, puha volt, meleg ölelésű, ült ott és énekelt:
– Aludj, ingó-bingó – a két kislány fazekába gyűjtötte a repkedő énekhangokat, a puhaságot, a meleget, majd kimentek egy dombra, letették a fazekat, hátukra feküdtek, fújták kicsit a felhőket és kacagtak.
Amikor jól kikacagták magukat, megkeresték a hazafele vezető utat, s nemcsak hét, de hétszer hét napig mentek, míg hazáig nem értek.
Akkor felmentek a padlásra, s elővették a három lyukas kendőt, amelyeket a postás hozott.
Az öreg rollertől érkező lyukas kéket, a tölgyfától kapott üres közepű zöldet és a nagy lyukú színeset, a fiúét. Kiterítették valamennyit a földre, elővették tűiket, cérnáikat, majd a fazékból a poros földdarabot, a fuvintásnyi színeket, amiket a régi utcából és házairól összegyűjtöttek, s rátették az első kendő lyukas részére. Odaöltögették, megfoltozták a kék roller emlékét, emlékezhetett immár, milyen volt az utca és a házak, ahol először forogtak a kerekei.
Aztán elővették a fazékból a hangyabolyt, rátették a zöld kendő lyukas közepére, odaöltögették azt is, megfoltozták a tölgyfa emlékét, immár eszébe juthatott a hangyaboly, ami még csemete korában terült el alatta.
Végül elővették a nagymama énekének hangjait, a melegséget, a puhaságot, rávarrták azokat a harmadik, a színes kendő lyukas részére, megfoltozták a fi ú emlékét, eszébe juthatott így a nagymamája éneke, melege, puhasága.
Miután végeztek az emlékfoltozással, felvitték a kendőket a padlásra, kiteregették a fecskefészkek mellé, lengtek-lobogtak a megfoltozott emlékek.
A padlásról látták, hogy lement a nap, esteledik, megitták mézes tejüket, fogat mostak, és ágyba bújtak. Kuncogtak kettőt-hármat, majd mély álomba merültek. Aztán hajnalodott, s a tündérrigólányok már ott fütyörésztek ismét nyitott ablakaik párkányán, lógatták a lábukat, hálóingben, piros fazékkal, várták a postást.
További képek
