Festői szuggesztió

Wehner Tibor | 2015-04-14

Tenk László festőművész kiállítása

Ha most a kitűnő művészettörténész, Tenk László festészetének avatott ismerője és elemzője, a nélkülözhetetlen életművét néhány évvel ezelőtt lezáró, körünkből 2005-ben eltávozott Supka Magdolna művészettörténész állhatna itt, akkor önök olyan mondatokat hallhatnának, amelyeket akár – a festészeti poézis okán – költészetként is aposztrofálhatnánk. Mert miként másként is minősíthetnénk az alábbi megállapítást, mint költői szárnyalást: „…a jellegzetes Tenk-i vonásokat úgy kívánjuk felcsillantani, hogy általuk sejtessük meg, miféle festői szuggesztió az, ami manapság, a racionális művészeti formakísérletek közepette is, komputerek helyett, az emberi kedély mindenkori titkos hajlama, a regényesség útján tudja felszínre hívni lappangó nosztalgiáink közül, a névtelen sóvárgás poézisét.” Ilyen érzékletesen, ilyen láttató erővel és szép magyar nyelven fogalmazott kifejezésekkel – a kedély titkos hajlamát, a regényesség útját, a lappangó nosztalgiát, a névtelen sóvárgás poézisét megnevezve – csak kevesen, nagyon kevesen tudtak írni a kezdetektől napjainkig a magyar művészettörténetben. De mindehhez valószínűleg olyan festészeti indíttatásokra is szükség volt, mint amelyeket Tenk László művei adhattak a szakember számára. Nos, feladva minden reményt, hogy most mi is Supka Manna-i magasságokba emelkedhetünk, inkább a tárgyszerűségek világába menekülünk, és a szikár tényekre hagyatkozva annyit jegyzünk meg, hogy az 1943-ban, tehát több mint hetven évvel ezelőtt Nagybányán született Tenk László, aki a hatvanas években végezte tanulmányait a budapesti főiskolán – a nagy tekintélyű Bernáth Aurél festőművész kezei alatt –, immár ötödik évtizede építi festői életművét. A festői életmű szókapcsolatban a festői megnevezés ezúttal nem szokványos, hanem hangsúlyos jelző: a hagyományos kép-forma, a festői értékek tiszteletét őrző és sugalló alkotómódszer és a stíluseszmény, a képtémák és az előadásmód mind-mind a klasszikus festői hagyomány továbbvivőjének mesterévé avatja ezt a művészt. Munkásságában a természetelvű, realista szemléletű tükröztetés az uralkodó, s a tradicionális műfajok és műformák, a portrék, tájképek, városképek és életképek dominálnak, amelyek mindenkor hangsúlyosan a színre, a szín érzékenységekben játszó kifejezőerejére alapozottak, s amelyeknek egyéni arculatú, stilisztikailag összetéveszthetetlenné, egyedivé formált kompozíciói oly sok és oly fontos kiállításon kerültek bemutatásra az elmúlt évtizedekben. És most, számos, egy-egy periódus új termését bemutató, hosszabb vagy rövidebb alkotóperiódusra visszapillantó tárlat után a festő úgy döntött, hogy az ezredforduló után keletkezett művek közül válogatva megrendezi az első, tematikus, egy, illetve két témára koncentráló kiállítását, s azt két szóval jelöli meg a bemutató címe gyanánt: Hó és köd. Az olajtemperával farostra festett, néhol vastagon felhordott, a fényeket megakasztó, plaszticitást indukáló festékrétegekkel rögzített képeken havas tájak és kisvárosi, vagy falusi utcák és házak, útkanyarulatok, kékes-szürkés fényekbe burkolózó fák tárulnak elénk, illetve a műteremablak keretébe, az ablakkeret-osztatokba foglalt kinti világ tájkivágatai jelennek meg. Néhány kompozíción fel-feltünedezik egy-egy magányosan ballagó alak is a hóesésben, amely természeti jelenséget már lassan csak a festők képeiről tanulmányozhatjuk e közép-európai tájon. A megragadott motívumok nem részletezők, mindenkor a karakteres lényeg kiemelésére törők. A Tenk-képeken általában este van, vagy legalábbis alkony, esetleg hajnali fények gyúlnak, mindent álomszerűvé avat a derengés, a homály, a dolgok körvonalait sejtelmessé oldó pára és a köd. És mindent áthat a szürke uralma, elhamarkodott következtetéseink szerint szomorúságot, lemondást, letargiát, monotóniát, közönyt, befelé fordulást sugallva. De valóban ennyi lenne-e a szürkeségben fürdő Tenk-képeket felsorakoztató tárlat üzenete? A kérdés megválaszolása érdekében megint csak Supka Magdolnához kell fordulnunk, aki a festő reggeli fényeket rögzítő, hajnali jeleneteket megjelenítő műveit elemezve a következőket írta: „…sokminden múlik Tenknél a napszak hangulati jellegén, hogy ha van a hajnal drámájának szöges ellentéte, hát a Hajnali séta című képé az, mert lám a táj nem veszít sokat a sejtelmességéből, a háttéri mélyben a ködvilágot még alig érinti a rózsás pír, s a felhőzsákok még feketéllőn úsztatják tovább az éji viharok emlékét, de a fák lombcsipkéje alól most bukkan elő és lépked ringó tündérlábbal az Ismeretlen lenge lény a nappali rejteke felé, csak apró talpa nyomát hagyva hátra az úton. Ha ezt, így és akkor meg nem ragadja a művész, ki tudja, akadna-e valaha is egy másik ecset, amelynek elhinnők, hogy akárcsak egyetlen, valószerűtlen, álomkönnyű hajnalért is érdemes élni.” Mi mással is igazolhatnánk a Tenk-festészet szürkeségének szépségeit, életigenlését feltáró képmagyarázatot e szürke képegyüttes művei között állva, mint a festő legfontosabb fegyverének, a koloritnak elemzésével, mint színtani tételekkel. Kiindulópontunk az lehet, hogy a szürke ún. nem-heraldikus szín – vagyis a címerek alkotóelemei között hiába keressük – de ezt a hiányt feledteti, hogy a legkomplexebb, a legmegfejthetetlenebb a színek családjában és szótárában, amely csaknem ezer megnevezett színt ölel fel. A szürke feszültségoldó, lágy, s ezáltal kiszolgálja a többi szín érvényesülését, természetesen abban az esetben, ha erre lehetősége van: ezen a téren, Tenk László e kollekciójában ebbéli funkciója alig-alig érvényesülhet. A szürke nem egyetlen árnyalat színe, sőt, a magyar nyelv a tónusok megkülönböztetésére megannyi érzékletes megnevezést használ – és kitűnő műértelmezői kaland felfedezni ezeket Tenk László alkotásain. Mert van hamuszürke, galambszürke, ólomszürke, acélszürke, cementszürke, grafitszürke, ködszürke, vakondszürke, meg még annyi más, s mindegyik lehet fakó, sápadt, álmosító, jellegtelen, semmitmondó, egyhangú és unalmas is. A szürke tehát nemcsak egy szín, hanem egy színtartomány: lehet semleges: mint pl. higanyszürke, ónszürke, lehet hideg: pl. kvarcszürke, hamuszürke, lehet meleg: pl. szamárszürke (szürke szamár a ködben), verébszürke, lehet világos: pl. ezüstszürke, nikkelszürke és lehet sötét: iszapszürke, palaszürke. A kifejezőeszközök futó jellemzése után az érzékelések fizikai és pszichikai szférájából természetesen át kell lépnünk a szimbólumok világába is, ahol a szürkéről azt írják a tudományos elemzések, hogy az elhatárolódás, az egyedüllét, a szabadság óhajtásának, de ugyanakkor a titkolózás vágyának is színe. Mint a leginkább köddel és hamuval kapcsolatban megidézett szín a szomorúság, a melankólia, a fásultság, az unalom érzetének hordozója, jelképe. E konklúziókat mérlegelve Tenk László nagy havak és ködök világát idéző, talán keserédesnek tűnő szürke képeit talán leginkább melankolikusaknak ítélhetjük, annak is a mélabú szerinti jelentés-értelmezésében. Mert bizony elszállt fejünk felett az idő és meg-megérintett bennünket a magány, s hosszú-hosszú, letargiát hozó őszök és kemény telek vannak a hátunk mögött, amikor hangulataink borongósakká váltak, és befelé fordultunk – de sohasem vesztettük el a reményt, hogy eloszlik a szürke köd, és elolvad a vakító fehérségét szürkévé váltó hó. És itt meglengethetnénk a derűs, optimista végkifejletet, a köd és a hó után megérkező tavasz-végkicsengést. De nem tehetjük, mert pontosan arról van szó, hogy melankólia, mélabú van: a tél után újra ősz köszönt ránk, és jön a hideg tél, s mi ott álldogálunk a ködszitálásban, ott toporgunk tanácstalanul a hóban, vagy ott igyekszünk valahová egy nem tudni hová vezető, havas útkanyarulatban. És igen, mindez velünk történik meg, a látványból látomássá érlelt Tenk-képek varázslatos gazdagságú, elragadó szépségeket oly visszafogottan fel- és elénk táró szürkeségében.

(Budapest-Soroksár, Galéria’ 13, 2014. május 22.)

További képek