Bonctani hatások és hommage-montázsok

Az In Memoriam Francis Bacon kiállítás nyomán, Kortárs Galéria, Tatabánya, 2024. 09. 06. – 10. 11.

Francis Bacon festőművész speciális, stílusjegy-teremtően is sajátos maszk-felmutatásai, szervi, zsigeri és szellemi be- és kifordulásai, az egykori kortársait, nézőit gyakran zavarba ejtő, elme-kitekerő metamorfózisai érzéki mészárszék-szobákba vezetnek, ahol lírikus segéd-hentesek láthatatlan letisztultsága segíti a mester (és alteregóinak) kifakadását, majd visszafogottabb magatartással operálva: a nyershús-szagú, ínakkal, belekkel, lenyúzott arc- és testrészekkel elegy agyvelő-szaftos boncasztalokat (kenetteljesen sterilizálva): elhagyott színházi tér-érzetekbe, képzelt terekbe helyezi, és las-sít-va, professzionálisan megvilágítva: csendéleteknek álcázva installálja.

Idegsejtek, tekervények és vérlebenyek, hártyák (szorongással elegyen is üzenve): analitikus, ön-direkt absztra(meta)hasábjai, konstruáltan non-figurált tömbjei, sarx-formáinak módszeresen rezignált, máshol expresszíven kizökkentett pszichikus mozdulat-káprázatai: egyféle magánmitológiát teremtettek, miközben meghatározó része(se)i lettek egy fontos művészeti korszaknak, ami már jóval túlmutat a dadaisták, szürrealisták kiáltványain, burjánzó gesztus-formuláin, automatikus álom-fejtésein és mindennemű művészeti intézmény megtagadásán, mégis: Francis Bacon (Dublin, 1909. október 28. – Madrid, 1992. április 28.), az izolált geometriai formák mestere, az alvilági szférák ismerője, a szenvedélyekkel sújtott, mentális zavarokból értékeket formázó, a filozofikusan csapongó szájüregfertőzés-fóbiás lélekbúvár, a szexuálisan is méltán félreértett, száműzött, sérült versenyló, és egy identitás-tévelygő önképző mixtúrájából, illetve annak feszültségeiből kiszakadó Keresztre feszítésével (Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion, 1944.) – és meghatározó, szerte-robbanó tanulmányaival új művészeti jelenéseket, jelenségeket is felmutató egyéniség: változatos életutat járt be.

Művei, pl. biomorf kutatásai, triptichon-átdolgozásai, görög fúria-átértelmezései, és többek között: megszállott lény-torzításai, megidézett jeleneteinek halál szagú átiratai, sokkolt pápa-sorozatai, variációi, Picasso-, Velázquez- vagy éppen Alonso Cano-parafrázisai: Bacon-t időben beírták a XX-ik századi művészettörténet fontos epizódjába…

 

 

 

 

 

 

 

 

Életműve nyomán: fluiditás-korrajzok, definíciók nélküli evilág-vetélések és ektoplazma-típusok keverednek, majd egymásé (senkié) lesznek…

Folyamatosan elemző, szétszedő / újra összeillesztő metódusai, tovább-gondolt technikai, módszertani bravúrjai folyamatos, esszenciális megújulásban és körkörös visszatérések állandóságában tudták fenntartani művészetét – s annak (szinte időtlenné preparált) jelenlétét.

Ám, most nézzük, vizsgáljuk meg a kiállításra beküldött alkotásokat. A leíró intuitív képzet- és tudattalan-tágítással – és mondhatni: latens feltárással közelíti meg a műveket, miközben alfabetikusan halad a kitárulkozó-rejtőzködő, vagy éppen a baconi stílushoz túl konkrétan ragaszkodó, máshol tétovázva keresgélő, de túlnyomó arányban meghatározó alkotásokat létrehozó művészek ismeretlen-ismerős szubjektumai, absztraháltan organikus világai, lélek-szakadékai, illetve szenzibilis kivetülései, esetenként felmagasztalt teremtményei felé: Arcok váltakoznak zaklatottan, dioptriás örvény-víziókkal, kiképzett, beképzelt és egyre beljebb képzelt kígyók fojtásai által, letéphető fej-maszk formák védtelenül, hóhér-ordas ordítás-harapásban… Szervek szaggatottan, szénaboglya-szálkásan, szövettanilag szimultán diagnózisban…

Éjjeli szervátültetett utasok, kubista homlok-lebeny szobrászról álmodó asszonyok, ön-lendület vetületüket árnyék-másolattá karcoló idegi idegenek, tükröket trükkösen, törmelékekkel tördelő, eleganciát roncsokká ingerlő, asztrál-testű visszhang-kép alakok és rém-rokonaik érkeznek, amott pedig foncsorozott fragmentum-fraktálok fikciói: monochrom füst-kvarcok mögé rejtőznek módszeresen…

A homo ludens groteszk objektuma dadaista tollbamondást imitál egy elhagyatott játszótér ebédlőasztalán, ám a da-da-da-dogás-fonikus, permutációs, pre-historizáló költészet neo-szittyába ágyazott verseinek lényegét elnyomja az elhanyagolt láncok panaszos-rozsdás mormogása… Az elnagyolt ön-aktok intim testrészei elcserélik egymást, önmaguk másává: meghasonult hason-másává alak(talan)ulnak… Az elidegenedett társ-idomok és nyers-nyúlványok képzelt nyílásaikba hatolnak…

Szuggesztív bábjátékosok szövetkeznek tetszhalottakat feltámasztó, szelleműzőket táncoltató, s belső térképeket átrajzoló, dimenziókat kimozdító mágusokkal… Meghitt éjjelbe fordul az este. A vérig sértett sertések anatómia-szobájában esztétikus (és idillikus) iker-formává nemesülnek a remekbeszabott bonctani akasztások…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy megfeszülésre tárulkozó morbid idol, egy aszimmetriákat ingerlő szörny emelkedik az ég felé. A gondosan megformált, apró jog- és egyházvédő alakok: a harcos bogarak, a rovar-démonok menedék alá húzódnak… Savaseső várható…

A transzformált trafóház műterem-lakói: túlfűtve, korszellemekkel is küzdve, kontra-pózokba csavarodva, merevedve, egymás test-nedv kedvéért fogyasztják a szimbolikusan fényre-értett izzókat… A falhoz állított Antihős plakátmagány-áztatta maszkulanciája kollázs-varázs hatást hipnotizál egy alvajáró talamuszába…

Az egynyári színrobbanások barlangrajz-zamatokká alakulnak… Üvegburában születő tánc-torzulások ütnek gyökérlábakat a repedésekbe, hasadás-erezetekbe… Egy dús festék-réteg kötözéséből kimaradt fül altatót dúdol az önportrénak becézett, vörhenyesre égett látkép emlékének…

A takarásokban élő, számozott corpus-tudatba: értetlenség és vegyes érzetek keverednek… A kocka-elvetett, tripti-hontalan kockáztatások krétázott kubusokat vetnek s maga-maguk humoraival elegy én(kép)eket vetítenek a keret-engesztelően vezeklő ember-eredetnek… Eközben, a háttérben: röntgen-Lucian Freuddá változik…

A mezzotinto drámai sötétje nem ígér feloldásokat! A bebugyolált arc-nélküliség, a mások elől elfedett szakadék (akár megduplázva is): Te magad vagy… Egy mélynyomású hántolás befelé kiált… Nyugtatózott gomolygás rágcsál felhő-foszlánnyá rongyolt fejet. Őrület-csönddé préselt Szedáció suttogását hozza a szél a Sárgaház felől… Az elmegyógy-észeti különszoba-tornán hígított abszint lett a reggeli mozgatórugó-zárvány!

A múlások és levések jövevény-variációi bevésődtek az egyedek (oda-vissza) fejlődéseinek zűrzavarába… A ragacs-csorgatott, önkéntes befalazott: birkózóművészeti, kortárs mozgás-színházat figyel. Az alak-amorfok szögletes-darabosan, majd képlékenyen tapadnak, süllyednek egymásba… Metamorfok, Convolvulus arvensis-típusok és Kétkedő averziók fordulnak az elveszett Mába…

Miközben egy röhögő nemember-lófej önirón-i-á-ja:

nyitott-seb protézissel vicsorog az önpusztító világra!

 

 

További képek