Egy jó kép láthatóvá teszi a gondolatot

Tágas műtermében még az októberi napsütés is otthonosan érzi magát. Hol a nagyméretű festményekre, hol a festőállványra, hol a zsúfolt könyvespolcokra telepszik, majd végignézi a parkettán sorakozó kisméretű portrékat, s közben issza magába Szilva József, Nívó-díjas grafikus- és festőművész szavait, élményszerű magyarázatait.

Rendezgetem a képeimet – mutat a műterem hátsó fala mellett álló képek felé Szilva József –, a dokumentumokat, mert egy cseh kiadó jelentet meg rólam monográfiát. Lassan haladok, mert közben ezer más elfoglaltságom akad. Most éppen el kellene már küldenem a Picasso-sorozat képeit, amelyeket szintén egy Csehországban megjelenő kalendáriumba készítettem. Régóta foglalkoztatnak az ő kései művészi korszakából származó lírai hangvételű női portréi. A húsz darabból álló Picasso-szériában ezekre reflektáltam, ezeket gondoltam tovább a saját stílusomba, dekoratív jellegű megoldások alkalmazásával.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- A Picasso-sorozatnak az október elején a Szenci Molnár Albert Napok keretén belül Van Gogh megidézése címmel megnyílt kiállítás anyagával van közös jellemzője?

- Maga a kiinduló gondolat hasonló. A tragikus sorsú holland festő ihlette képek megfestésének tervét az amszterdami Van Gogh Múzeumban látottak óta dédelgettem magamban. Számomra ez egy sajátos játék. Tudvalevő, hogy Van Gogh több mint száz döbbentes erejű önarcképet festett. Valószínűleg, ha harminchét éves korában nem érzi elviselhetetlennek az életét, és nem követ el öngyilkosságot, akkor később is megörökítette volna az idő múlását a saját arcmásán. Ebből a feltételezésből kiindulva, ha nem is az ő zsenialitásával, de próbáltam megfesteni, a soha meg nem született, „hiányzó” portréit.

- Korábban már megfestette Van Gogh és Csontváry nagyméretű portréját is. Ezekkel a képekkel a tiszteletét szeretné kifejezni az alkotók előtt, vagy az arcuk karakteressége, a tekintetükből sugárzó vad zsenialitás fogta meg?

- Mindketten a 19-20. század művészi törekvéseinek üstökösei. Egyazon évben, 1852-ben születtek. Eredményeik a régi nagy mesterekével azonosak. Bár az összevetés a reneszánsz és a barokk elképesztő értékeivel elég bonyolult. Azért nézzük meg Michelangelo Utolsó ítéletét a Sixtus-kápolnában. Biztosak lehetünk benne, hogy az ő tehetségét és alkotásait nem lehet emberi mértékeken keresztül megítélni. Amikor ő az állványzaton fekve megfestette ezeket a freskókat, a teremtést, ott egyszerre voltak jelen az angyalok és a jóisten. Az ember elmegy egy képtárba, nézi ezeket a több százéves képeket, és úgy érzi, nekik a jelenkori művészekhez képest a csillagokban volt a tudásuk. Leonardo da Vinci festményei, miközben ő egy polihisztor volt, és a festészet talán a hatodik vagy a hetedik volt az elfoglaltságai sorában, páratlan tehetségről, mesterségbeli és technikai tudásról árulkodnak. Annak ellenére lett a világ egyik legelismertebb művésze, hogy mindössze nagyjából két tucat képét ismerjük. Ezzel szemben Picasso, akinek ugyanolyan örök és megkerülhetetlen helye van a művészettörténetben, volt, hogy 1300 művet szignózott egy év alatt. Óriási mennyiségű művet – festményeket, metszeteket, szobrokat, kerámiákat, rajzokat –, készített.

- A klasszikus, majd később az akadémikus festészet képviselőinek az alkotásai, némi történelmi és bibliai háttérismerettel viszonylag könnyen értelmezhetők. Ezzel szemben a XX-ik században egymás után megjelenő „izmusok”, vagy az absztrakt monokróm törekvései már nehezen értelmezhetőek. Sok fejtörést okoz a nézőknek annak dekódolása, hogy mit is akarhatott elmondani, közvetíteni felénk a művész.

- Mindig azt mondtam a tehetségvizsgákra készülő diákjaimnak, hogy egy megmérettetésen, egy kiállításon, a mű képviseli az alkotót. A színeknek, a formáknak, a struktúráknak, a kép egészének kell elmondania helyettük azokat a dolgokat, amiket ők szóban megfogalmaznának. Számomra is fontos, hogy a képeim közvetítsék azt az életszemléletet, ami az én személyiségemre jellemző.

- Minden művész saját, egyedi lenyomatot szeretne hagyni a világban. Ez lassú keresgélés után egy folyamat lezárásaként jön létre, vagy ösztönösen, magától alakul ki?

- Vannak alkotók, akiknek a műveinél, ha időrendi sorba vesszük, nem látunk túl nagy stílusbeli, technikai változást. Fejlődést persze, de már a korai munkáikon felfedezhetők, még ha nem is annyira kiforrott formában, a később rájuk jellemző stílusjegyek.  Van Goghra például szinte a kezdetektől fogva jellemző volt sajátos képírása. Vastag rétegben, néha egyenesen a tubusból vitte fel a festéket a vászonra. Csodálatos virtuozitással megfestett képeinek szuggesztivitása az erőteljes színhasználat mellett ennek a festészeti koncepciónak is köszönhető.  Van Gogh festék pigmentjei utánozhatatlan csodák. Többször megesett, hogy elővettem egy korábbi képemet, hogy változtatok rajta, és a végén mindig azt éreztem, hogy bár az elképzelés jó volt, maga az egész nem annyira, mert az évek során az ember ecsethasználata, vonalvezetése ugyanúgy változik, mint a forgalomban lévő festékanyagok. Régebben sokkal több természetes pigmentet tartalmaztak, mint manapság. A képeknek tíz-húsz év alatt változik a felületük, lesz egy patinájuk, amit ugyan lenolajjal felfrissítek, de mégsem olvad annyira egybe a régi és az új rész, nem lesz olyan homogén, mint ahogyan én azt szeretném. Én örök kísérletező vagyok, folyamatosan próbálkozom újabb megoldásokkal. Régebben sok tájképet, városképet festettem. A Garam mentét, a Duna mente tájait, és nem utolsó sorban Komáromot, a  régi „y “alakban elágazó utcáit, a műemlékeit, az emblematikus épületeit – mind szinte kívánkozik a vászonra. Volt is egy emlékezetes kiállításom a Zichy-palotában: Az én városom címmel. Közben a strukturális lehetőségek, a kollázsos megoldások is ugyanúgy foglalkoztatnak.  József Attiláról készült képemre például rácsavaroztam édesapám régi írógépét. A képet kiállítottam a budapesti Art Expón Darázs Rozália szobrászművész és Kopócs Tibor grafikusművész mellett. Az egyik délután odajött hozzám egy úr a Petőfi Irodalmi Múzeumból. Elmesélte, hogy József Attilának valóban pont ilyen írógépe volt.

 

- Több képzőművészeti irányzatba belekóstolt, különböző technikákkal ismerkedett az évek során. Egy ilyen sokrétű alkotó besorolható egy művészeti stílusirányzatba?

- Nehéz kérdés. A nagyméretű portréimon, amelyeknek origója egy realisztikus arcképábrázolás, felfedezhetők szürrealista, vizuális absztrahált felületek is. A tájképeim viszont inkább a lírai expresszionizmus felé hajlanak. Képeim jelentős hányada azonban figurális jellegű kompozíció. A vizuális képzőművészetben nehéz, nagyon nehéz valakit egyértelműen ide vagy oda besorolni. Csontváryhoz mindig vissza-visszatérek. Annak idején A Nagy Tarpatak a Tátrában című hatalmas vászna a főiskola Andrássy úti épületének folyosóján függött. Naponta számtalanszor mentünk el mellette. Ha nagyon őszinte akarok lenni, valahogy nem sejtettük benne a csodát. Késve, de még időben fedezte fel a nemzet ezekben az alkotásokban a zsenialitást.

- Ösztöndíjasként került ki a nyolcvanas évek elején a budapesti képzőművészeti főiskolára?

- Dehogy. Ez egy elég kacifántos történet. A nyitrai főiskolán rajztanári diplomát szereztem. Egy dombok közé ékelődött mesés szépségű faluban, Farnadon kaptam állást. A hetvenes évek végén volt egy kiállításom a Duna Menti Múzeumban, amit megnézett Dobi Géza, a művészeti iskola akkori igazgatója, majd rajztanári állást ajánlott. Rettenetesen vívódtam. Akkoriban hívtak pont a zselízi művészeti iskolába is. Végül igent mondtam, de az első időben szó szerint fizikailag szenvedtem, annyira hiányzott a Garam mente, a megszokott táj, az ottani mindennapok. Sokat segített, hogy Komáromot ismertem, gyakran jártam ide, hiszen itt éltek a barátaim, Kopócs Tibor, Janiga József, Platzner Tibor. Akkoriban a művészeti életben sok minden Komáromban összpontosult. Miután beilleszkedtünk a város életébe, felvettem a művészeti iskolában a ritmust, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy szakmailag tovább fejlődjek. Tudtam, hogy a múzeum jeles régésze, kedves barátom, Trugly Sándor Budapesten, az ELTE-n végzett, elmentem utána, tanácsot kérni, hogy lehetne „kijutni” Magyarországra. El is mondta, hogy a minisztériumban kit, hol keressek. Felutaztam az illetékes után, de ő csak csóválta a fejét, hogy ilyesmit nem, de mehetek agrártudományokat vagy közgazdaságtant tanulni. Végül kitaláltuk, hogy engedélyezik a posztgraduális képzést Budapesten. Szerintem segíteni akartak, mert nem kérték, hogy fordíttassam le a papírjaimat.  Rengeteget tanultam az ott eltöltött öt év alatt. Bráda Tibor osztályába kerültem, a másik mesterem pedig Patay László volt az anatómia tanszéken, mellesleg komáromi születésű. A kitelepítések idején költöztek Magyarországra.

- Harminc évig tanított a Komáromi Művészeti Alapiskolában. A tanári munka nem vett el túl sok időt az alkotómunkától?

- Mindig szerettem tanítani. Meg, ha már így őszintén beszélgetünk, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művészi lét bizonytalan. Abból nem lehet megélni. A rendszerváltás előtt más volt a helyzet. Adva volt, hogy pl. a szállodák, irodaházak, középületek, de még a hajógyárban készült luxushajók berendezésére szánt keretnek is hány százalékát kell képző-és iparművészeti alkotásokra költeni. A képzőművészeti szövetség Dielo néven galériahálózatot működtetett, ahol forgalmazták a szakmai bizottság által elfogadott alkotásokat.  Ma egyre kevesebben vásárolnak befektetési szándékkal festményeket. Valószínűleg, ha nem szerettem volna tanítani, akkor most lenne bennem valamiféle rossz érzés emiatt, de a sok sikerélmény, amiben pedagógusként részem volt, kárpótol mindenért. Rengeteg ügyes, lelkes és sok kimagasló tehetségű diákom volt az évek során. Volt év, amikor a Pozsonyi Műszaki Egyetem építőművészeti karára hét tanulónkat vették fel. A stafétát évekkel ezelőtt átadtam a lányaimnak, de heti két napot még mindig tanítok. Ilike (Szilva Ilona a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán és Belgiumban tanult szobrász, majd fém és ékszer szakon; a Selye János Egyetem oktatója - a szerk. megj.), és Emőke is (a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a prágai Képzőművészeti Akadémián tanult szobrász szakon, a komáromi Európa-udvarban lévő Hunyadi Mátyás király szobrának alkotója - a szerk. megj.) kiváló pedagógiai érzékkel van megáldva. Hogy ebből mennyit örököltek tőlem, és mennyit a feleségemtől, aki matematika-fizika szakos tanárnő, az kérdéses. Az unokáim, Ilike érettségi előtt álló fia, Áron, és Emőke fia, a tizenöt éves Simon kimagaslóak matematikából. Lánya, a tizenegy éves Lilike, pedig kimagasló tornásztehetség.

- Festőművészként vagy tanárként szokott bemutatkozni inkább?

- Mindig azt mondom, hogy festő és grafikus vagyok. Sajnos mostanában a grafikai megoldások háttérbe szorultak, pedig Albin Brunovský vagy Dusan Kállay Európa legkiemelkedőbb alkotói közt vannak számon tartva. Az ő grafikáikba belesűrített Dante-i kifejezőerő óriási hatással volt rám. A hetvenes évek elején elhunyt losonci Szabó Gyula festő és grafikusművész nem csupán a szlovákiai magyar képzőművészeti élet egyik legmeghatározóbb alakja volt, hanem az egyetemes magyar grafika egyik legidőtállóbb tehetsége. Évekkel ezelőtt volt egy besztercebányai grafikai seregszemle. Rézkarcok, kőnyomatok, linómetszetek voltak kiállítva, majd ezekből a Szlovák Képzőművészeti Szövetség kiadott egy fantasztikusan szép albumot. Mindenki, aki szerepelt benne, kapott egy példányt. Nagyon vigyázok rá, mert, hihetetlenül csodálatos, iránymutató munkák vannak benne felsorakoztatva.

- Melyik az a döntő momentum az életében, ami a festőművészet felé sodorta?

- Sajátos családi indíttatással kezdődött a pályám, hiszen családom mindenben a legteljesebb mértékig támogatott. Apukám valami módon kapcsolatban állt egy lévai festőművésszel, aki rajzaimat látva biztatott engem. Pályám szempontjából meghatározó élmény volt, amikor középiskolás koromban édesapám egy utazásáról hazatérve egy igazi klasszikus műtermi festőállvánnyal lepett meg. Még ma is őrzöm, hiszen ő ezzel fejezte ki, hogy hisz a tehetségemben, és bízik bennem. Ettől a pillanatról datálódik az én festői életem.  Persze az emberről hosszú távon az idő segítségével dönthető el, hogy mennyire tehetséges, milyen értékrendet képviselnek alkotásai. Mert meglehet, amiről a jelenben úgy vélekedünk, hogy egy különleges művészi alkotás, a jövő nemzedéke viszont nem lesz rá nyitott, ezzel a mű elveszti a lehetőséget arra, hogy időtállóvá váljon. A tehetség nagyon fontos. Anélkül alkotni, fönnmaradó művet létrehozni rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. De az ember mindennapi megnyilatkozásaival párosítva – mint a szédületes kitartás, a mindennapi kemény, kitartó munka –, eredményt kell, hogy hozzon. 

- Foglalkozott valaki a felmenői közül művészetekkel?

- Apukám jeles fotográfus volt, nem csupán Garamvezekényen – ahol éltünk –, készített fényképeket, de bejárta és megörökítette az egész Garam és Ipoly mentét és vidékét. Anyukám ipolypásztói születésű, így ez a gyönyörű vidék az én szűkebb hazám. Fényképek százai őrzik az ott lakók régi emlékét. Apa már a háború előtt a nálunk ritkaságszámba menő PlaubelMakyna 6x9-es rollfilmes géppel fotózott. Az általa készített portréfotókon szinte egész emberi sorsokat, érzelmeket, örömöt és bánatot tudunk leolvasni. Különleges érzékkel tudta lencsevégre kapni és megörökíteni a legmegfelelőbb pillanatot. Halála után több száz filmtekercs maradt ránk. A lányaim már többször próbáltak rábeszélni, hogy készítsünk egy kiállítást az anyagból. Ezzel még tartozunk Apának.

 

Szilva József (Garamvezekény, 1945. október 17. –) festő- és grafikusművész.

Édesapja fényképész volt.

Tanulmányait Nyitrán, a pedagógiai főiskolán és a Képzőművészeti Főiskolán végezte, ahol 1985-ben szerzett diplomát. Mesterei Vecsei Csaba, Bráda Tibor és Patay László voltak. 1978-tól vesz részt kiállításokon, egyéni tárlatok mellett (Komárom, Pozsony, Budapest) voltak csoportos megjelenései is Szlovákiában, Magyarországon és Belgiumban. Több képzőművészeti társaság tagja. A grafika mellett festészettel is foglalkozik.

Lányai Szilva Ilona és Szilva Emőke szobrászművészek. Tanítványai voltak többek között Stirber Péter restaurátor és Marek Bača műépítész.

Szilva József grafikus- és festőművész, a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének Nívó-díjasa,  a Szlovák Képzőművészeti Szövetség, valamint a tagja, a Komáromi Művészeti Alapiskolai tanára, Komárom város Polgármesteri Díjat a pedagógusi pályán és a művészeti életben kifejtett széleskörű sikeres tevékenységéért kapta.

Komáromban, Pozsonyban és Budapesten egyéni tárlatai, emellett csoportos megjelenései is voltak Szlovákiában, Magyarországon és Belgiumban.

Fotók: Szilva József facebook oldaláról

 

Tovább a galériába

 

További képek