Gépi Fordulat

Lisányi Endre kiállítása a Vigyázó Sándor Művelődési Központban.

Lisányi Endre tárlatának címe Gépi fordulat és, ha már gép, akkor van itt némi csavar is. Mondanom sem kell, hogy a gépi fordulat kifejezést a „képi fordulat”, azaz a „pictorial turn”, illetve az „ikonische wendung” mintájára eszelte ki a művész és nem csupán a szójáték kedvéért, hanem, mert véleménye szerint indokolt lenne bevezetni ezt a fogalmat, már csak azért is, mert a gépi fordulat tulajdonképpen bevezeti a sokat tárgyalt  képi fordulatot; gépi fordulat nélkül képi fordulatról sem beszélhetnénk, a kettő szorosan összetartozik.[1]

Tehát képzőművészeti vonatkozásban gépi fordulat alatt tulajdonképpen azt érti a művész, amikor teljes egészében, vagy nagyobbrészt gép (egyszerű, vagy bonyolult technikai eszköz, mechanikus és/vagy elektronikus szerkezet) bevonásával-közreműködésével készül a kép. Amikor részben, vagy egészben gépet használnak, géppel végeztetik el a kivitelezést és a gép típusa-jellege, szerkezete-mechanikája, tudása, mediális jellemzői szabják meg a képi milyenség és minőség határértékeit.

„Mint tudjuk, jelenleg a mesterséges intelligencia (AI) számít egyfajta vég- és csúcspontnak, ahonnan visszatekinthetünk a gépi fordulat történetére, aminek kezdetét célszerű a fotográfia kezdetéhez igazítani, viszont távolabbról idesorolandók a hagyományos sokszorosítógrafikai eljárások is, amelyeknek múltbeli kizárólagosságuk időszakát nevezhetnénk a gépi képek előtörténetének”-mondja a művész.

Lisányi Endre mostani kiállításán bemutatott alkotásai nagy általánosságban elektrográfiák.

Legtöbb esetben figurális, nonfiguratív grafikái, valamint analóg, digitális fotói és különféle letöltött, kölcsönvett képek jelentették a kiindulási pontot, azaz az átalakításra váró nyersanyagot számára. A feldolgozás és az átalakítás során, bár többször kézzel is beavatkozott, de elsősorban számítógépet és modern nyomdatechnikát használt, ahogy majdnem minden elektrográfiát készítő művész, viszont ezúttal többször a mesterséges intelligenciát is bevonta az alakításba.

Igaz, napjainkban egyre többen alkalmazzák, de még mindig újdonságnak számít a mesterséges intelligencia képzőművészeti célú felhasználása. A merev elutasítással és rajongó üdvözléssel egyaránt találkozhatunk. Marco Veronese szerint például – akinek júliusban volt kiállítása RenAIssance címmel a Koller Galériában – egy új reneszánszt és egy új spiritualitást hozhat el a mesterséges intelligencia használata.[2] Veronese mesterséges intelligencia iránti rajongása lehetne bizonyos tekintetben az egyik véglet, míg a teljes elutasítás a másik.  Lisányi azonban nem ezen az értékelési skálán mozog, ő sokkal inkább az AI képzőművészeti tudattalanjára, a véletlen képekre, a hibákra, az értelmezési zavarokra, s magára a géppel folytatott képzőművészeti diskurzusra kíváncsi.

Az eddigi mechanikus és elektronikus képkészítéshez használt eszközök alapvetően passzívak, azaz  valóban eszközök, ellenben a mesterséges intelligencia bizonyos értelemben már aktívan vesz részt az alkotás folyamatában. Erre utal a Bábu tekintete című képcsoporttal. Véleménye szerint immár számolnunk kell a mesterséges intelligencia képfelismerő-elemző „figyelő”, köztes tekintetével, ami az ember eleven elemző-érzékelő tekintetétől, és a képrögzítő objektívek mechanikus tekintetétől egyaránt különbözik[3]. Kialakul a kép készítője, a néző és a kép között egy új típusú viszony, amit az installáció fókuszait alkotó  portré-képek elválasztó és védőfelületének áttörésével-átolvasztásával érzékeltet.

Néhány alkotásán többféle előzetes képtípuson keresztül áthaladva éri el azt a végeredményt, amivel emlékeztetni képes más technikai képek mediális jellemzőire is. Például nem egyszer mozifilm televízióban bemutatott változatának jelenetfotóját dolgozza át számítógéppel és hagyományos rajzeszközökkel (tus, toll, vízfesték), amely azonban egy másik kép, vagy képcsoport felé mutat tovább. Konkrétan: a Valahol Európában című  film egy kifotózott jelnetét átdolgozva idézi fel  Goya, Los desastres de la guerra (A háború borzalmai) című közismert grafikasorozatának egy lapját, vagy a Sodrásban című mozifilmtől indulva Arnold Böcklin, Holtak szigetét és így tovább. Mintha rejtett átjárókat tárna fel időben, térben, technikában, medialitásban egymástól távol álló alkotások között, egyszerre utalva a film, a fotó, a hagyományos sokszorosítógrafikai technikák és az elektrográfia mediális jellemzőire. A visszautalással, a rámutatással, a felidézéssel persze bizonyos értelemben mozgásba is hozza, aktualizálja azokat.

Egyre távolabb I.

Az Égi létra című installációhoz tovább alakított műhold felvételeket használt, a hagyományos iskolai térképet imitáló poszteren pedig írásban is kifejti a jelenkori speciálisan rögzített tájfelvételek nyomán megjelenő tájábrázolással és tájértelemzéssel kapcsolatos változásokat; tematikai szempontból ide sorolhatók a Tájkép, a Horizont, a Túl közel, a Túl messze, a Sivatag, stb. című munkái is, amelyekkel a modern képalkotó eszközök nyújtotta képek elterjedése miatti valós hely, tér és távolság bemérésnek nehézségeiről polemizál. Folyamatos közelítéssel és távolítással keresi a megmutatás ideális távolságát és látószögét, ennek során villannak fel azok a képek, amelyeken az ember is egy pillanatra megjelenik. Egyre távolabb I-II.

Végül említsük meg a Tanatológia sorozatot! Az európai képtörténetben több képcsoport is kifejezetten az elmúlásra vonatkozik, úgymint az ars moriendi és a dance macabre ábrák és így tovább. Úgy véli a művész, hogy a digitális kép különösen alkalmas az elmúlás modernkori kifejezésére és elemzésére; a Tanatológia sorozat lényegében ezzel foglalkozik. És, hogy miért különösen alkalmas a digitális kép ennek a témának a kiábrázolására, erről ír az Újmédia művészet és a felejtés útvesztője című tanulmányában[4].

Összefoglalva: azt láthatjuk, hogy Lisányi Endre egyrészt a hagyományos módon, másrészt az elektronikusan előállított képek mibenlétével, viszonyuk elemzésével, kapcsolódásaikkal foglalkozik, aminek során a gép, mint képalkotó eszköz és, mint rugalmas és kreatív „intelligens” adatbázis, kifejezetten a középpontba kerül. Másrészt azonban – és ezt nagyon fontos észrevennünk – a művek mégsem kifejezetten a gépről, hanem jelenkori félelmeinkről, sodródásainkról, bemérhetetlen, kallódó helyzetünkről, egyszóval az emberről szólnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

További képek