A FESTÉSZET-KONCEPCIÓ

Kecskeméti Kálmán piktúrájáról.

„…fanyar epizódja ennek az időszaknak, hogy egy verőfényes őszi napon, amikor a házak előtt kupacokban állt a leginkább trágyára emlékeztető ’slam’, azaz iszapszén, amit itt tüzelésre használtak, két részeg támogatta egymást a kocsma felé, és az iszaptól mocskos proletárgyermekek üvöltöztek elképesztő trágárságokat – nos, ezen a verőfényes őszi napon a Béke utcába bekanyarodott egy hatalmas, fecskefarkú amerikai Chevrolet, volt vagy tíz méter hosszú, és megállt az utca közepén. Kiszállt belőle két hosszúlábú, bombázó nő, és a vízimadarak tétovaságával körülnéztek, hova is tévedtek. Percek alatt az utca apraja-nagyja körülvette a két nőt, hiszen ilyet eddig itt nem láttak, a TV-ben is csak fekete-fehérben, majd a házunk felé mutogattak. A két hölgy rövidesen becsengetett, ajtót nyitottam és bevezettem őket a szobámba, mivel mint kiderült, engem kerestek. Az egyik hölgy elmondta, hogy egy orvosprofesszor felesége, és a férjét kísérte Pécsre, s Pesten Szentkuthy Miklós a lelkére kötötte, ha Pécsett jár, feltétlenül keressen fel és nézze meg a képeimet. Kínosan feszengtem és megmutattam egy-két rajzomat a sötétben, ők is érezték, hogy ez valami tévedés – műtermet vártak nyilván, nagy vásznakat – aztán gyorsan eltávoztak, ahogy jöttek. Évek múlva Szentkuthynak elmeséltem a történetet, jót röhögött és azt  kérdezte: nem is vásároltak?” 

Az utolsó ablak a faluban

Mindez 1962 körül történt Pécsett, ahová az akkor húsz esztendős Kecskeméti Kálmán a Barcsay Jenő által Martyn Ferenchez írt ajánlólevéllel érkezett, mint tehetséges, fiatal, de támogatásra szoruló és támogatásra érdemes festőművész, de a mestert nem találta otthon, és idővel az ajánlólevél is elkallódott valahol. Szerencsére később aztán a levél helyett maguk a művek meggyőzték Martyn Ferencet, akivel így hosszú évekig tartó mester-tanítvány kapcsolatot alakíthatott ki. Ezért született meg Martyn mester portréja, és ezért készült el később két másik, Kecskeméti Kálmán számára ugyancsak mesteri ideákat megtestesítő festőművész, Magyarász Imre és Bene Géza arcképe is. És azért, hogy jelezzék, nem egy összefüggéstelen, gyökértelen, a tradícióktól függetlennek vélt művészeti jelenség megjelenítői a tanítvány műtermében megalkotott képek. (Szomorú, hogy mestert megjelölni napjainkban már felér egy művészi karakter-öngyilkossággal, a mai, önmagukat művésznek kinevező embereknek általában már mesterük sincs – jegyezte meg rezignáltan e problémakörrel kapcsolatban a festő.) De e mesterek mellett – művészetének szellemiségét, alkotói indíttatásait árnyaltan kövonalazván – hivatkozhatna Kecskeméti Kálmán a Litkey György szakkörében végzett

Külvárosi séta

stúdiumokra, a Mendlik Lajos társaságában lezajlott akvarellfestészeti kalandozásokra, a pécsi fiatal művészekkel való együttes fellépésekre – így a fiatalon eltávozott jó barátra, Dombay Győzőre –, a szoros alkotói kapcsolatokra Bolmányi Ferenccel, Bálint Endrével és Gyarmathy Tihamérral, a rajzfilmes műhelymunkára Kovásznay Györggyel és Lisziák Elekkel, és a közös kiállításokra a No 1., csoport tagjaival: Szemadám Györggyel, Prutkay Péterrel, Molnár Péterrel, Deák Lászlóval és a többiekkel. És a XX. századi magyar művészet kiváló, kimagasló jelentőségű, de valamiképpen mégiscsak árnyékban maradt, sok esetben még máig felfedezetlen, vagy eleve elfeledésre ítélt, de kellő súllyal semmiképpen sem becsült mestereinek neveinek felsorolása mellett Kecskeméti Kálmán alkotói működésének szerteágazó területeit is számba vehetjük. A festészeti és grafikai alkotómunka mellett a bábszínházi és az animációs filmtervezői és kivitelezői munkát, a díszlettervezést, az alkalmazott grafikai tevékenységet, a szociografikus szándékokkal vezérelt és az autonóm fotót, a folyóirat- és televíziós szerkesztői munkát, no és a méltatlanul sodródó életműveket gondozó, Kecskeméti által elindított majd lezárt Ozirisz Alapítvány tevékenységét. Vagyis elmondható, hogy a Kecskeméti Kálmán fémjelezte művészeti terrénum tanulmányozása révén a közelmúlt évtizedei magyar művészettörténetének egy-egy fontos fejezete, vagy talán még inkább a múlt század utolsó harmadának és az új évezred első húsz éve magyar kultúr- és művelődéstörténetének egy-egy fontos szelete bontakozhat ki előttünk. Tendenciákat jelölvén, súlyos értékvesztéseket és aggasztó süllyedéseket, napjaink egyre kilátástalanabb helyzetét dokumentálván.

Őszi fák

Mindezen adalékok, eredők, összetevők – és számos más, most nem megidézhető, egyébiránt nélkülözhetetlen részlet, történeti tény – mérlegelésével kell szemlélnünk a maholnap nyolcvan esztendős fiatal festő, Kecskeméti Kálmán művészetét. Bármilyen meglepő is, képei mozdulatlan képek, és érdekes módon az sem mozog, ami a képeken van. Vagyis nincsenek monitorok, nincsenek képernyők, nincsenek video-boxok, nem működnek videóprojektorok, nem peregnek filmek, nincs mozi. Mert a művész megítélése szerint mindez már a múlt, vagy legalábbis a jelen unalmas trendje, és igazán korszerűként, a pillanatnyilag avantgárdnak minősíthető művészeti szellemiség térnyeréseként, mondhatni a meghökkentő formabontó gesztus megnyilvánulásaként a tradicionális, a Kecskeméti Kálmán által művelt, a klasszikus festészet-koncepcióra alapozott képteremtő tevékenység artikulálódik. Kecskeméti Kálmán festőiségekben fürdő, érzékeny kolorittal megfestett, gondolati indíttatású képein tájak, tájrészletek, városok, városrészletek, épületek tárulnak elénk, néha egy-egy portré villan fel. A festő képegyüttese által megjelölt idő-ív képzeletbeli kezdőpontja 1956 – ekkor készült az első, a művész által is vállalhatónak érzett önarcképe –, míg a pillanatnyi végpont 2021, vagyis hatvanöt esztendő termését kell mérlegelnünk. Ha e művek alapján a művész által oly keményen ellenzett stilisztikai besorolásra

Külváros

vetemednénk, akkor csak annyit összegezhetnénk, hogy Kecskeméti festői festő, aki az élmény, a valóságból eredeztetett indítékok és az ösztönzések hatására mindig az adott pillanatban autentikusnak vélt és átérzett képet festi meg. Nem a jól kimunkált és mesterien használt eszközeit, eszközrendszerét tudatosan alkalmazva dolgozik, hanem a kép által determinált stiláris jellemzőkkel mintegy észrevétlenül ruházódnak fel, telítődnek kompozíciói, amelyek megszületését sokrétű technika segíti: a Kecskeméti-piktúra változatosságát élteti, hogy a művész fest olajjal, akrillal és akvarellel, és készít a grafikai jellegen messze túllépő tusfestményeket is. Ezért aztán hallatlan egybehangzón, és ugyanakkor üdítő változatosságot teremtve jelenhetnek meg egymás mellett a szigorú, geometrikus jellegű és az oldott festőiségekben játszó vásznak, a naturális jellegű leképezések és a már-már a teljes absztrakció határán megszülető, a valóság elemeire már csak emlékszerűen hivatkozó munkák, a komoly táblaképek és a könnyedebb, papírra rögzített alkotások. Fontos, hogy mit mond minderről, alkotómódszeréről, képi eszményeiről maga a művész: „Soha nem voltam teljesen absztrakt festő. Tudniillik a világ, a természet formagazdagsága annyira elbűvölt, hogy nem voltam képes soha lemondani erről az organikus gazdagságról, és fölcserélni egy szintetikus, illetve geometrikus formákból épített látványra, egyáltalán idegen tőlem minden elszegényített, művi elemekből felépülő látvány. Tulajdonképpen az organikus terek sokféleségével, tehát a tér spiritualizálásávalfoglalkozó irányzatnak vagyok a híve.”

Kert vége

Nos, ha nem tévedek, akkor a kép szellemi megtestesítéséről, szellemiséggel és lelki üzenetekkel való átitatottságáról, médiummá avatásáról, a művészeti erők titokzatos működéséről, a mű sugárzásáról van itt szó. A magyar művészethez ezernyi szállal kötődő, a magyar művészetben mégis méltóságteljesen szuverén pozíciót elfoglaló, kívülálló Kecskeméti Kálmán a függetlenségét és elhivatottságát oly tartózkodón képviselő, dús jelentésekkel és eleven emóciókkal éltetett, titokzatosan sugárzó képeivel a festészet-koncepció és a festészet-gyakorlat tökéletes összhangját manifesztálja.

Önarckép kölyökkutya koromból, 1958                                                                                                                                                              Este 2., 1986

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Főkép:  Régi gyárépület, 1957

Galéria képek: A város, 1957, Lila Hold, Száraz virágok, 2004

További képek