Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt - Miglinczi Éva szigorúan titkos kiállítása a BDK-ban
A kerekeken guruló szekrény, amint átszeli Európát. Szigorúan titkos! címmel kedden délután nyílt meg Miglinczi Éva kiállítása a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban. Köszöntőt mondott dr. Baráthné Molnár Mónika, a BDK igazgatója, kristályos népdalfeldolgozásokkal Pőcze Gyöngyi és Kiss Dávid a Mesebolt Bábszínház képviseletében működtek közre a megnyitón. A bábszínház kifejező metaforája a kiállításnak is. Kelet-közép-európai "fiókregény" - titkos fiókok megnyitása előtt.
Szigorúan titkos! - A kerekeken guruló szekrény, bábszínházi változat
Képzeljük el, hogy egy négygyerekes család 1945-ben fölkerekedik és végiggyalogolja Európát, hogy eljusson Németországból Magyarországra. A családfő szerez egy kétajtós szekrényt, kerekeket szerel rá; ebben az alkalmatosságban helyezik el az összes holmijukat, a ruhákat élelmiszerre cserélik a hosszú út során. A kép archetipikus: kinek ne jutna eszébe Brecht és a Kurázsi mama – meg a nevezetes ponyvás szekér. De a kerekeken guruló szekrény sokkal „jobb”: árnyaltabb, kifejezőbb, konnotációs holdudvara tágasabb. Tragikus, heroikus, groteszk és diadalmas – sőt játékos - egyszerre.
Szeretem azt gondolni, hogy Miglinczi Éva átértelmezett, újrahasznosított, sok mindennel megpakolt, játékba hozott fiókjainak ősképe ez a kerekeken guruló szekrény – akár mint óriási fiók –, amelyet anno a nagyapja talált ki és alkotott meg.
Kumpost István, az almásfüzitői ásványolajfinomító alkalmazottja és családja a II. világháború utolsó szakaszában került ki Németországba; amikor a visszavonuló németek nemcsak a gyár berendezését vagonírozták be, hanem azokat a szakembereket is, akik értettek a gépek működtetéséhez. Éva nagyapja azonban nem maradt Németországban – és bár voltak rokonaik Brünnben (Brno) és Bécsben is –, ők a szekrénykocsival meg sem álltak az otthonukig, Almásfüzitőig. Májusban megérkeztek, Kumpost István jelentkezett a munkahelyén. Letartóztatták. A Csillag Erődbe vitték. 1945 decemberében a Magyar Kommunista Párt almásfüzítői szervezete meg a gyár üzemi bizottsága hivatalos levelet címzett a komáromi rendőrség politikai osztályának Kumpost István szabadlábra helyezésének tárgyában. Azt írták: „A nevezett további politikai magatartásáért felelősséget vállalunk.”
A család másik ága Miglinczi Évát a Délvidékhez köti: édesapja, Miglinczi Károly Jugoszláviában, Újvidéken született – átszökött Magyarországra; Kistarcsa után Tatabányára, a bányába helyezték. Eleve gyanús személy. 56 évfordulójának közeledtével rendszerint rabosítják – a biztonság kedvéért. Édesapja aktáit kérte ki Éva az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától nem olyan régen (...mert a család apai ágáról keveset tudott, a másik ág több száz évre visszamenőleg dokumentálva van...); majdnem kétszáz oldalnyi iratot kapott kézhez. A komáromi rendőrkapitányság nyilván ezekben is fölbukkan. Szóval majdnem kétszáz oldal.
Nem tudom, bele lehet-e ebbe gondolni.
Egy 1962-es jelentés szerint „szükséges nevezett fokozott ellenőrzése”. Egy 1986-os belügyminisztériumi dokumentumban vetődik föl, hogy Miglinczi Károlyt töröljék a tiltónévjegyzékből – azoknak a köréből, akik nem léphetik át a magyar-jugoszláv határt.
Innen a kiállítás címe is – Szigorúan titkos –, bár a Miglinczi Éva minden értelemben rendkívül sokrétű, mégis egységes, folyton növekedésben lévő világából válogatott alkotások jórészt korábbról, az akták ismerete előtti időkből származnak.
Mintha kezdettől, az eszmélésétől fogva a zsigereiben hordozta-érezte volna ezt a történetet. (Erre szokták azt mondani, hogy "igazi kelet-közép-európai", nem?)
Mindezek ismeretében azt a tényt is könnyű törvényszerűnek, hovatovább sorsszerűnek föltételezni, hogy Miglinczi Éva képzőművészként a kollázs, az asszamblázs (a háromdimenziós kollázs) mellett köteleződött el. Anélkül, hogy művészettörténeti értekezésbe bonyolódnánk, annyit azért jegyezzünk meg, hogy a kollázs, ugye, többféle, nagyon különböző anyagból való tárgy – papír, fotó, textil, fa, fém stb. - darabjainak összeillesztésével, szó szerinti összeragasztásával és sokszor az álom asszociációs logikájával teremt vadonatúj minőséget. Az avantgárdban gyökerező hagyomány óriási: Picassótól Kassák Lajoson át El Kazovszkijig.
És Miglinczi Éváig – akinek alkotásaiban a személyességen túl, azzal szoros összefüggésben a társadalomkritika folyamatosan is megjelenik.
A kiállítás sokszínűségében a következetesen használt, sokfelé mutató motívumok lehetnek útjelzők: a szem, a fül, az óraszerkezetek. Az egyik kedvencem az angyalszárnnyá átlényegülő fül; a maga sírni-nevetnivaló groteszkségében. És ki ne felejtsük az angyalt – a mennyből, vagy máshonnan. Annak ott Éva hegesztette össze a szárnyait. És ott van a kisemberek fölé magasodó, aranyló kapa-angyal – úristen, innen Kapához-Pepéhez-Jancsó Miklóshoz is könnyedén eljutunk…………….. Az asszociációs lánc tényleg a végtelenségig továbbfűzhető.
És hát alapelem, keret a fiók – amely pedig, elvileg, milyen kicsi. Közben meg feneketlen. Csodálatos találmány. Eleve titkot feltételez. A 17. században találták föl, addig többnyire ládák szolgáltak tárolásra. Aztán megjelentek a csodálatos asztalok, szekreterek, dobozok, ládikák - trükkös-titkos rekeszekkel. Kinyitásuk rejtvényfejtéssel ér föl. Talán még azzal is összefüggésben van a fiók fejlődéstörténete, ahogyan a személyiség egyre nagyobb önállóságot követelt magának a történelemben. Néhány nap múlva titkos fiókok nyílnak meg – az internetes térben.
Nyilván szimbolikus, hogy az 1956-os forradalom 70. évfordulóján, több mint 30 év után nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat. (B-naplók, H-adatbázis, hatos kartonok... - egyszer majd eligazodunk.) Mindenesetre: több mint 50 ezer név várható – azoké, akik jelentettek. Lesz mit böngészni.
Ahhoz, hogy miképpen álljunk neki, kiindulási alap lehet ez a kiállítás. Van most a levegőben valami: gondoljunk Kelemen Zoltán új Welther-drámájára, vagy a Weöres Sándor Színházban frissen bemutatott Pintér Béla-előadásra, a Titkainkra. A téma ugyanaz.
És ha már színház: a „kollázs-személyiségű” Miglinczi Éva életében kiemelten fontos szerepet játszik a báb/színház. A bábtervezést a Kossuth-díjas, legendás Koós Ivántól tanulta. És ha itt körbenézünk, heuréka-élményként konstatálhatjuk: de hiszen bábszínházban vagyunk, közel a vásáriádák sokszínű, érzelmes, groteszk, szabadszájú, humorral teli, élettel-halállal szembesítő, mindig az életre voksoló világához. A bábszínház csodálatos műfaj – ahol tényleg, de tényleg minden lehetséges. És ezekből az alkotásokból a játék, a „csinálás”, a nem szűnő átváltozás, életre keltés – vagyis a bábszínház - határtalan öröme árad.
A Munkácsy-díjas keramikus Kumpost Éváról szokták megjegyezni, hogy műveiből finom, eredendő derű árad. Ebből a derűből kapott ajándékba egy jókora fióknyit (vagy guruló szekrénnyit) az unokahúga, Miglinczi Éva. (Már a név, „Miglinczi” – valahogy derűt és játékosságot idéz föl abban, aki olvassa-kimondja. Bennem legalábbis.)
És még valami. Még egy heuréka-élmény. Miglinczi Éva szerteágazó családtörténete voltaképpen Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája című regényének magyar változata. (Attól kezdve, hogy a főszereplő Nora, mint Ulickaja-alteregó, díszlet- és jelmeztervezőként is dolgozik – egészen a nagyapáról szóló KGB-dokumentumok kikéréséig. És tovább: lehetne erről összehasonlító tanulmányt írni.) Van Ulickajának egy novellás-szösszenetes kötete, magyarul Örökbecsű limlom címmel jelent meg. Az eredeti címe ütősebb, talán pontosabb is: „Szent szemét”. Ulickaja íróként sokszor a legkülönbözőbb típusú anyagokból (dokumentumok, levelek, emlékek, történetek stb.) építi föl „kollázsregényeit”. Az összegyűjtött személyes „limlom” univerzális kinccsé válik a kezén.
Miglinczi Éva hasonlóképpen dolgozik. És azon sem csodálkoznék, ha egyszer tényleg regény születne ebből: mert sok más tevékenysége mellett kenyere az írás is: csodálatosan ír.
Kislánykori kézírása a fiókokban is megjelenik. Gurulnak a gömbölyded betűk: "Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt." Hát akkor nézzünk bele a fiókokba - a kiállítás nyitva van.
Fotó: Cseh Gábor/ VAOL.hu
További képek
