"Észrevesszük-e a kijáratot"

Majdnem táj: Rónaszéki Linda kiállítása az Agorában.

„Az élet – így is, úgy is – sok csalódással jár, túl sok reményt ne fűzzünk hozzá, de egészen se veszítsünk el minden reményt.” Erre a Csáth Géza-mondatra építette föl Rónaszéki Linda képzőművész Majdnem táj című kiállításának megnyitóját Kéner Balázs csütörtökön délután az Agora MSH-ban. Látszólag teljesen szabályos tárlatnyitó volt - és nem volt az mégsem. "...túl sok reményt ne fűzzünk hozzá, de egészen se veszítsünk el minden reményt." Erre a Csáth Géza-mondatra építette föl Rónaszéki Linda Majdnem táj című kiállításának megnyitóját Kéner Balázs csütörtökön délután az Agora  MSH-ban. Látszólag teljesen szabályos tárlatnyitó volt - kiemelkedően nagy érdeklődés, köszöntő, megnyitóbeszéd, zene, virág -; és nem volt az mégsem. (Csak majdnem.) 

Rónaszéki Linda a Majdnem tájban 

"Sivár terek. Elhagyott helyek. Üresség. Magány. A kilátástalanság érzése. Olykor mintha már  az ember is eltűnt volna belőlük, és csak annak _a helye_ maradt volna ott, ahol valaha jelen volt. Egy nyirkos épület, egy néptelen folyosó, egy lépcső, amely talán vezet valahová,  de nem tudjuk, hová.  Egy ablak, amelyen bejön a fény, de attól még nem tudjuk, milyen világ van odakint. És itt jön vissza Csáth. 'Túl sok reményt ne fűzzünk hozzá, de egészen se veszítsünk el minden reményt.' Mert Linda képei sem ígérik azt, hogy minden rendben lesz. Ez nagyon fontos. Nem hazudják azt, hogy a sivár tér mögött feltétlenül ott vár bennünket egy szebb világ. Nem mondják, hogy a magány csak egy rosszul megvilágított szoba, és ha felkapcsoljuk a villanyt, minden megoldódik. Ennél őszintébbek. Azt mondják: ez is van. A hiány is van. A veszteség is van. A bizonytalanság is van. A természet sebei, az ember által hagyott sebek, a kiszáradt tavak, az elcsendesedett terek – mind ott vannak. De aztán ott van egy lépcső. Egy ablak. Egy nyílás. Egy keskeny horizont. 
Egy fényfolt valahol az árnyékban. És az ember (aki nézi) egyszer csak rájön, hogy talán nem is az a kérdés, kijutunk-e ebből a tájból. Hanem az, hogy észrevesszük-e a kijáratot." 

Kéner Balázs nyitotta meg Rónaszéki LInda kiállítását az Agorában.

Mondta a képek előterében Kéner Balázs - és miközben beszélt, észrevétlenül, saját szerepére-helyzetére is reflektálva, performansszá, beavatássá változtatta a különben teljesen szabályosnak tűnő megnyitót. "Bevallotta" például azt is, hogy életében először nyit meg kiállítást - bár megnyitóbeszédet sokszor írt az elmúlt években (ezt nem mondta ki, de hát ő a polgármesteri hivatal kommunikációs vezetője; egyszer régen ráadásul Esterházy Pétert nyerte meg egy avatóra).

Rónaszéki Linda alig néhány hónapja a Jászai Közösségi Térben működő tehetséggondozó műhely kiállításán drukkolt ugyanebben a térben a tanítványainak, hiszen - amint a megnyitón is elhangzott - "ő képzőművész. Pedagógus. Mentor. Olyan ember, aki gyerekek mellett ül, amikor ők először próbálnak valamit létrehozni a semmiből (...) Ezért érdekes, izgalmas és intim, hogy most a saját képei között állunk. Mert ezek a képek nem könnyűek". 

És innen nézve talán még inkább passzol minden: Kéner Balázs legelső "élő", minden ízében személyes tárlatnyitója Rónaszéki Linda saját, személyes tárlatán. A megnyitón Tóth-Gombás Bulcsú kifejezetten erre az alkalomra született saját kompozícióját játszotta zongorán. 

"Talán nem is az a kérdés, hogy kijutunk-e ebből a tájból. Hanem az, hogy észrevesszük-e a kijáratot." A kiállítás zárónapján, november 19-én 17 órakor tárlatvezetésre várják a közönséget: kijáratok a Majdnem tájból.  (Ahol ezúttal az MSH-galéria falain, a nézőtéri bejáratoknál-kijáratoknál látható kötelező jelek is többletjelentést kapnak.)  

Fotó: Cseh Gábor/ VAOL