Mélyből Magasba – Beretvás Csanád kiállítása

Szerbtemplom Galéria, Balassagyarmat, 2026. október 10 – november 26.

„Mélyből Magasba” – mondja, hipnotikusan szugerálja a feltételezhetően azonos értékű, ám funkciójában a homokóra gravitációs működésével ellentétes áramlású alliteráló szavakat Beretvás Csanád autodidakta szobrászművész, akit valamiféle ősi nyugtalanság emelt ki a dísznövénykertészet megkapóan szépséges világából, hogy beteljesítse homályos küldetését, amelyre minden bizonnyal személyreszabott belső meghívást – értsd: külső felszólítást, titokzatos lelki késztetést – kapott. Magyarán azt szeretné, hogy az alma ne lefelé, hanem felfelé „essen” a fáról. Felemelő, mondhatni kútba néző gondolat! Az ember a mélybe tekint, és az égben találja magát. Egyben olyan állapot ez, amikor a víz az éggel szétválaszthatatlanul összekeveredik, összeolvad, egymásbatükröződik.

De mondok két másik metaforát is a saját élményvilágomból. Egyszer valósággal megigézett Földi Péter egyik nagyméretű zöl tónusú kutas képe, amely után éjjel azt álmodtam, hogy felmászom egy magas hegyre, és onnan belevetem magam a végtelen mélységbe, de a zuhanásom nem süllyedéssé, hanem méltóság- és gyönyörűségesteljes emelkedéssé válik.

 

 

 

 

 

 

 

Még nem értem el a huszadik évemet, amikor félálomban fektemben vízszintesen felemelkedett a testem az ágyam fölé, s ijedten levitáltam egy antigravitációs térben, majd annak megszűntével visszaestem fekvőhelyemre. Ám ennek felemelő érzését, tudattágító élményét bármikor vissza tudom idézni magamban, s a földi fizikai létezésre rácáfoló tapasztalást azóta se feledhetem. Figyelmeztetés lehetett ez, égi jel, hogy mire, merre, s milyen célra figyeljek.

Úgy érzem, hogy a vizes közegből származó, a Csepelszigeten élő és a Balatonfelvidéken is otthonosan mozgó Beretvás Csanád organikus és biomorf, mondhatni bioromantikus plasztikái – s az átlelkesültség aurájának jelenléte okán ide értem a korai, farönkökből faragott expresszív formavilágú, a népi fafaragó művészet ösztönösen és őszintén szókimondó realisztikus stílusát egyéni módon őrző figurális szobrait is – valami olyan elképesztően érzékeny szellemi átalakuláson mennek keresztül, amelyek rácáfolnak a fizikai lét törvényeire. Nála az ég a földdel, a víz a mennyel valóban keveredik, összeér. Voltak, vannak alkotók, akik ebből a vizes közegből fejlesztették, növesztették, teremtették művészetüket, formálták meg, építették fel identitásukat. Kizárólag kortársi festőpéldáknál maradva, gondolok itt az elhunyt Somogyi Györgyre, s barátjára, a ma is élő szigetszentmiklósi Puha Ferencre, a csallóközi M. Kiss Mártára, valamint a somorjai születésű Méry Beátára. A mérhetetlenül gazdag jelenkori szobrászatból két alkotót emelnék ki – akikre épp Beretvás Csanád gyűjtésében találtam –: a bolgár származású, de Olaszországban működő Gheorghi Filint, aki számára a vizes közeg, a biomorf és organikus formák, valamint az úszó alkalmatosságok már-már a szellemi rokonságig-azonosságig fontosak, illetve az amarikai John Grade természetművészt, aki pedig az organikus tér- és felületalakításban, a fafelület aprólékos és szerkezetes megmunkálásában a lelki rokona alkotónknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wehner Tibor művészettörténész figyelemreméltó költői eszességgel ragadja meg ezt a közeget a Hajó, hal, háló című megnyitószövegében, amely a soroksári Galéria 13-ban hangzott el Beretvás Csanád kiállításán, 2018. november 15-én: „Németh Lajos művészettörténész professzor egyik eszmefuttatásában a modern művészetet a vizek világához hasonlította. Megállapította, hogy »Ha egyszer megadatik egy művészettörténésznek, hogy történelmi távlatból, objektív szemmel tekintse át korunk művészetét, örökké háborgó, zavaros vizű folyamot lát majd, tarajzó hullámverésekkel, mélyáramokkal, sodródásokkal, mélybehúzó örvényekkel, viharos zónákkal, limányokkal, posványos árterületekkel. De ebben a fortyogó, lüktető, látszólag irány nélkül sodródó kaotikus világban, mint szigetek emelkednek szilárd talajú képződmények, az állandóság és megbízhatóság jelképei, a rendet teremteni akaró emberi szellem termékei.« Ebbe a kiismerhetetlen, titokzatos, zavarosnak tűnő vizes világba kalauzolnak Beretvás Csanád szobrászművész alkotásai is, amelyek az állandóság és megbízhatóság jelképeit ragadják meg és mutatják fel – és itt a jelképi, a metaforikus megfogalmazásra kell helyeznünk a hangsúlyt.”

A víz elnyel, magával ragad, lehúz, elhatárol, elválaszt, partért kiált, szivárog, fut, szalad, rohan, úsztat, szállít, koptat, szétmállaszt, áramlik, áll, pang, árad, elsodor, játszik, csillan, tükröződik, tisztára mos, megkeresztel, megvált, emlékezik. A víz lehet forrás, ér, patak, folyó, folyam, tó, tenger, óceán… A víz nemcsak fizikai közeg, de jelkép is egyben: az örök változékonyság, a végtelen változatlanság, az időtlen örökkévalóság, a Szentháromság titkának őrzője, a túlvilág metaforája. S mindezeket összevetve az embernek az az érzése, hogy Beretvás Csanád szobraiban ez a vizes közeg, mint esszenciális szubsztancia, mint állandó ősalap – nyiltan vagy rejtve –, de mindig jelenvan. Sőt, ez határozza meg organikus, biomorf műveinek életszerű, egyben szakrális jellegét.

 

 

 

 

 

 

 

De legyünk kicsit konkrétabbak! Beretvás Csanád a mesélő, beszélő, anekdotisztikus faszobrai után, körülbelül a ’90-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől fogva kialakított egy olyan félig absztakt, félig konkrét, félig elvont, félig naturális, de a természet makro és mikrostruktúráival mindenképp eleven és mély kapcsolatot tartó forma- és témavilágot, amely máig meghatározza felettébb kísérletezőkedvű művészetét.

Ez a tárlat a balassagyarmati Szerbtemplom Galériában ennek a hosszú útnak a körülbelül egytucatnyi válogatott plasztikában összefoglalt esszenciáját nyújthatja csak a szóban forgó negyed évszázadnak, mondhatni annak sarkpontjait kijelölve. Ennek ellenére ebből a kevésből is tökéletesen kitetszik a beretvási szobrászuniverzum technikai leleményessége, bámulatosan gazdag, finom érzékenysége, bravúros anyaghasználata, ha tetszik, olykor anyagtalanító matériafelfogása, egyértelmű, konkrét, tárgyias, egyben szimbolikus jelentésű test-, testrész- és lélekformáinak, profán és szakrális témáinak egyszerűsítő összetettsége, tradícióba, történelembe, természetszeretetbe, alkímiai türelembe, titokzatosságba ágyazottsága. Csanád művei legalább annyira tisztelik és szeretik a bioszt, mint amennyire megjelenítik a logoszt.

A csontokat ábrázoló, feldolgozó alkotásai közül megtaláljuk itt a lábszárcsontra emlékeztető faposztamensre helyezett, farönkből faragott, nagyméretű Csigolyát éppúgy, mint a szintén fából „anyagtalanított” Molyrágta drapériát, a festői felületű lepényként, lepedékes lepedőként, csipkeabroszként meghajtott hal–hajó–hálóformájú és -truktúrájú Kis halászemléket (halászterméket), a Fáradt hajó szabálytalan lyukakkal meglékelt, megfeneklett testét. A süttői üledékes mészkőből kibontott formák közül találkozhatunk a hajó és a háló balladisztikusan költői mintadarabjával (Égi halászat), a megkettőzött kapa ég és föld között megtestesülő üreges „koponyacsontjának” feltárt idolum-metaforájával (Parasztbálvány), az elsüllyedt hajó lyukacsos testének felszínre emelt megrázóan szép maradványával (Roncs), az időtlennek érzett női torzó mai erotikumával (Torzó), valamint az Oldalas (Oldalbordák) legalább kétértelmű jelképes témájával, ahol a megszürkült csontok gránitból faragva illeszkednek a kő sárgásfehér húsába. Ám a torzók közül felbukkan egy gránitból készült különleges darab is, amelynek ágyékán, mint valami erotikus tetoválás rajzolódik ki a vágygerjesztő formát követő női Bugyi. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A reliefszerű témák közül értelemszerűen a Pléhkrisztus kívánkozott a templomgaléria apszisába (vagy inkább ikonosztázának helyére), amelynek az a különlegessége, hogy a lepedőként meggyűrt ónlemez egy temetőben talált vaskorpusz térbeli formáját levéve utánozza a hiteles képmás ideáját, vagy legalábbis a Torinói lepel misztériumát.

A kő, valamint más természetes anyagokkal kombinált törékeny galvanoplasztikák szériájából egyfelől a hajó témához kapcsolódva a Tengeri lelet (Valami roncs a tengerből) című elbűvölően kecses és fájdalmas rézplasztika emelkedik fel a mélyből és ül meg csupasz bordázatával az egykori szakrális kiállítótérben egy faragott mészkőposztamensen. A Kháron ladikja, mint törékeny, kunkori kérdőjel, vékony, filigrán hajótest szállítja a rá korallként tapadó emberi lélekképződményeket… Másfelől tervbe volt véve annak a kisszobornak a kiállítása is, amely végül kimaradt az anyagból, s amely a posztmodern eklektika építészetben divatos, jellegzetes, kevert stílusjegyeit megidézve, ugyancsak azon az anyagkombináción alapul, ahol a korallként gyarapodó metaforikus értelmű cirkalmas emberi lélekforma, mint „fraktálszerű” növényi képződmény megkövült rezes mementóként megpróbál élni, életre kelni, növekedni, együtlélegezni a dekonstruálódó urbanizációval (Túlélő a városban).

A galvanoplasztika egy elfelejtett, nem is olyan régi receptúra, amelyre a művész szerencsésen rátalált. Egy, az MMA számára benyújtott pályázati megvalósítási munkatervben így ír a témáról: „Az utóbbi években fedeztem fel a galvanoplasztika világát és kezdtem el kísérletezni ennek az izgalmas technikai eljárásnak a szobrászi megközelítésével. Az általam alkalmazott galvanoplasztikai folyamat úgy írható le dióhéjban, hogy egy külön erre a célra kikevert savas oldatba lógatjuk bele a begrafitozott viaszformát, amelyre elektromos áram hatására, elektrolízises folyamat révén épül fel a réz, így képződik a pozitív forma, a végleges tárgy.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beretvás Csanád eredményei ezen a téren is lenyűgözőek. Az elektrolízis útján előállított, viaszbamártott természetes formaképződmények korallként növekvő, gyarapodó rezes alakzatait utólag patinázza is, miáltal egy pszeudó bronzhatás keletkezik. Metaforikus értelemben tehát ez a tengermélyi formaképződés remekül szimulálja a pillanatnyi és a kozmikus időt. Miáltal a műélvező azt érzékeli, hogy a civilizációk minden vétke, törekvése, igyekezete, szerencsétlensége, mulasztása, tévedése a teremtés és a teremtődés isteni dimenziójában nyeri el eszkatologikus értelmét és végkifejletét.

Fotók

Főkép: Roncs

Szövegközi képek: enteriőr fotó 1-2, Parasztbálvány, Torzó, Roncs (részlet), Kharon ladikja, Oldalas, Bugyi, Tengeri lelet, Pléhkrisztus

TOVÁBB A GALÉRIÁBA