PASZTELLCSENDÉLET

(szubjektív jegyzetek egy triennálé kapcsán)

(csendfátyol) A pasztell számomra a csend technikája. Nem azért mert nem hangos, mint egy szobrászvéső, nem fröcsög, mint egy ecset, hanem azért mert az anyag mivoltából kifolyólag nagyon finom dologra készteti a képzőművészeket. Gondolom én, aki nem vagyok képzőművész, de van beleérző-képességem, és látom a végeredményt, a többnyire fátyolos, káprázaton túl lévő végeredményt. Úgymond alkatilag áll közel hozzám ez a technika. Ezt mindig is tudtam, a porózusság miatt izgat a dolog, a krétaság, a nevében is benne van. (Nyilván próbálkoztam vele, de rájöttem, az egy másik élet lenne, viszont egy képet meghagytam, a kerti fehér kérgű nyírfám van rajta éjszakai fényben. Aztán inkább megírtam. A képet azóta sem nagyon mutogattam.) Jól látszik ez a porózus csöndfátyolosság a fődíjas Hermann Péter munkáin is, vagy akár Király György más technikák által is jól ismert, finom, morandis-hollánsándoros csend(d)élet(t)-beállításain is. Vagy akár Varga Benedek expresszív színekkel megjelenített olajfáin. Nem véletlenül sorozatok mind.

Varga Benedek - Olajfa IV.

(határátlépés) Ma Szentendrén láttam egy Kondor-pasztellt, nagyon különleges mű volt, hogy mást ne mondjak, kikerüljem az értékelést, nem volt kondoros, vagy mégis. Egy alak ugrott ki egy folyosóablakból, lebegve még, valaki már feküdt a földön is, és a feje fölött állva imádkozott egy lényszerűség. Tudtam, hogy katalógusszöveget kell majd írnom este, érdekelt a technika, azt vizsgálgattam hosszan, aztán a kép is elkezdett izgatni. Hat évvel a műteremlakásának ablakából véletlenül vagy direkt kieső Sarkadi Imre halála után készült. Nyilván jó ideig foglalkoztatta Kondort a „dolog”. A zuhanó-lebegő alakot angyalnak akartam látni fehér testével, hadonászó kezeivel vagy szárnyaival. És elkezdtem látni a képet az anyag finomsága által. Az elnagyolt világoskék égrészletet, a rajta oválisan fekvő napot, alul a földön a vörösesbarna fekvő, túlrajzolt alakot. Felvettem a szemüvegem, és vizsgálgattam, láttam a porózus anyagot. Jól lehetett látni, hogy valójában a pasztellel való dolgozás mennyire jól áll Kondornak, ugyanis, festészet és grafika határán mozog. Vagy éppen mindig a határátlépés lehetőségét kínálja a pasztellel dolgozó alkotónak. És ennél izgalmasabb dolog aligha van a művészetben. Ezt látom a Kondorhoz rokon lélekkel kötődő, újra alkotó Nagy Gábor munkáin is, nem kis örömmel fedezve fel őt is a díjazottak között. Ő is a rajzosabb pasztell irányvonalat követi, ahogy mindig is jellemző volt rá.

Király György - Összhang csend

(ugyanaz) Krajcsovics Éva árulja el – egy interjúban pasztellképei kapcsán – a lényeget, ami a legfontosabb festészeten túl és innen, nemcsak a pasztell kapcsán. „Amit festek, az egyszerre ismerős és ismeretlen is, mert tulajdonképpen ugyanazt a képet festem állandóan. Ugyanazt a sok-sok rétegből felépülő, sok-sok szépséget, csalóka szépséget eltakaró és rejtő képet.” Minden tagmondata kincset érhet egy törekvő alkotó számára. Fontos tudni, hogy nemcsak az ismeretlent kell megcélozni, az elérhetetlent, de nagyon fontos, mert közben rájövünk egy csomó mindenre, beleláthatunk a világ, a kozmosz működésébe. És ugyanennyire fontos az ismerős dolgok felismerése, hogy ezt mindannyian láttuk már, ismerjük, egy-egy emblematikus dolgot, tárgyat, amiről kiderül, hogy revelatív, közös ősélményünk. És talán a leglényegesebb dolog felismerése, hogy ugyanazt a képet festi folyamatosan. Ahogy egy költő is egyetlen verset ír egész életében. Vagy tudja az ember, vagy nem, de ez minden jó művésznél így működik. És persze, nem kell feltétlenül tudni, de nem árt. Ahogy azt sem, hogy alkotás közben rétegeket fejtünk le, és teszünk fel újra. Közben rájövünk dolgokra, de szándékosan el is rejtjük időnként a lényeget. Nem jó, ha azonnal látszik. Ahogy túlságosan szép dolgoktól is óv minket a művésznő, ne dőljünk be a könnyed, csalóka szépségnek, az igazi szépséget keressük. Na jó, de mi az? Hát, amiről gondolkodás nélkül érezzük, hogy na, ez az! Nem kell hosszú és bonyolult tanulmányokkal alátámasztani, hogy miért szép valami, hanem hagyni kell, hogy érzékenységünk alapján rácsodálkozzunk. Ezt a több ezer éves tudást tanítja a régi kínai esztétika is, A szépség szíve címmel összegyűjtve ezeket a gondolatokat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hermann Péter- Lépcsőház No 1, No 8

(lépcsőház) Az előbbi jegyzet kapcsán említem meg, hogy az egyetlen kép ideája kapcsán érthető meg jobban, miért is szerepel szinte minden díjazott esetében a sorozatszerűség. És a rövid sorozatokon belül a képcímekből kiderül, hogy ezek mindegyike egy hosszabb sorozat részelemei. (Mert ugye, egyetlen képet fest mindenki...) A fődíjas Hermann Péter munkái például nemcsak sorozatszerűségükben rímelnek Krajcsovics Éva tanítómondatára, hanem témaválasztásában is, ismerős-ismeretlen, mégis roppant metafizikusak és nagyon konkrétak a lépcsőházai. Noha csak lépcsőknek nevezi a sorozatát, számozva, mégis szinte mindegyik képe ősélményünk. (Kinek ne jutna eszébe a Led Zeppelin ikonikus száma, a Stairway to Heaven!) Mitől talál be ennyire a lépcsőtéma? A lépcső, a létra a fokozatok, a fejlődés, a fel-le emelkedés-süllyedés szimbóluma. Átjárás, átmenet, egyebek. És közben itt nagyon is konkrét lépcsőket látunk. Szerintem, lépcsőházakat valójában, lépcsőfordulókkal. Ami megint csak izgalmas dolog, mert a fordulóban meg lehet állni, és az összes képen fordul az irány. Eljutunk valameddig, elértünk valamit, de jöhet másik irány a fokról-fokra haladásban. A lépcsőforduló lehet köztes lét, purgatórium vagy csak átmeneti időszak. Nem kell kapkodni. Néha meg kell állni szusszantani egyet, hogy felmérjük, megyünk-e, mászunk-e tovább. Vagy visszafordulunk. Eldöntheti mindenki maga.

Olga Kovtun - Zarándokok

(festőiség) És akkor még vannak a festőibb megoldások, víziók, ha már a pasztellt egyfajta határesetnek tekintjük. Olga Kovtun és Palotai Erzsébet munkái egyértelműen roppant érzéki, költői látomások. Látni is meg nem is, mit is sugall a kép címe. Ez mindig izgalmas játék, a pasztell pedig éppen erre alkalmas (műfaj vagy technika), megmutat és elrejt bizonyos dolgokat. Mondom én, aki csak látok, vagy látni vélek valamit, felismerni a képeken. Valami nagyon érzéki vagy érzékeny pillanatot, a lényeget homályban hagyva vagy éppen a lényeget emelve ki a részletek homályából. A szükséges homály által világosan, ahogy az argentin költő is, Jorge Luis Borges fogalmazott.

Palotai Erzsébet - Az ott felejtett 

(geometria) Mit tud még a pasztell, kérdezem magamtól, ahogy a további díjazottakat nézem, festőiségen túl, kissé geometrikusabb formákban? Akár Hegyi Csaba, aki – a minták és ornamentikák kutatójaként és korábbi munkáit ismerve – nem okozott meglepetést, még a sorozatában viccesebb transzverziója se, a Cigánykendő, ahogy Sebők Éva színes fénykörei sem, ha csak nem az, hogy a színes köröcskéket egy nagyobb fénykör fogja össze, vagyis az Örök Fényesség, ahogy a címéből kiolvasom. És úgy tűnik, hogy a pasztell-technika még ezeket a geometrikus játékokat is nagyon jól bírja, sőt ezáltal valami új irány teremtődik. (Ugyanolyan csendesen persze, mint a többi, kevésbé elvont vagy absztakt képnél!)   Mindent meg lehet tehát valósítani, ahogy ezt eddig is tudtuk, de mégis, konkrétan jól esik ezt síkba kiterítve is látni, a valóságban megtapasztalni. Elcsendesülni, ami a legfonosabb, a képek által egy kicsit!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hegyi Csaba -  Transzparencia  és Transzverzió - cigány kendő

Főkép:  Hermann Péter- Lépcsőház No 10