Évtizedek a műemlékzónán innen és túl

Gráfel Lajos történelmi építész-műemlékvédelmi szakember és grafikus nem ismer lehetetlent, ha szülővárosa, Észak-Komárom szebbé-jobbá tételéről van szó.

Négy évtizeden át vitázott a megyei vezetőkkel, harcolt a minisztérium bürokratáival, miközben pályázatokat írt a felújítások finanszírozására, terveket dolgozott ki, nemzetközi konferenciákon tartott előadást Komárom épített örökségéről, s mindeközben személyesen felügyelte a munkálatokat,  a magyar történelem nagy múltra visszatekintő épületeinek, szobrainak és Közép-Európa legnagyobb erődrendszerének felújítását, hogy majd egyszer a lehető legjobb állapotban hagyjuk az utókorra.

Gyerekkoromban, annak ellenére, hogy szüleim tiltották – idézi fel a múlt emlékeit Gráfel Lajos –, gyakran jártunk az erődrendszer bástyáinak a környékére játszani. A régi, omladozó falakkal körülvett hatalmas építményt, amely szükség esetén akár kétszázezer katona elszállásolására is alkalmas lett volna, gyerekfejjel titokzatosnak, mesésnek láttuk. Később, felső tagozatos alapiskolásként, a komáromi úszócsapat tagjaként rendszeresen jártam az Öregvárba, mert az ottani medencében tartottuk az edzéseket. Ez egyébként viszonylag új keletű, az 50'-es években építették a búvárok részére és a csehszlovák hadsereg hidászainak a kiképzésére. Majd jött 1968, én megkezdtem tanulmányaimat Pozsonyban, az Iparművészeti Középiskola grafika tanszakán, az orosz „felszabadító” hadsereg pedig elfoglalta a várat. A többi már történelem.

A történelem mögött azonban mindig ott vannak a személyes történetek. Hogy lesz egy grafikusból műemlékvédelmi szakember?

Kitérővel. Fiatal koromtól kezdve úgy képzeltem el a jövőmet, hogy majd elvégzem a képzőművészeti főiskolát, és egyszer ismert grafikusművész leszek. De nem nyertem felvételt. Annak ellenére, hogy a nyitrai egyetemen, ami akkor még főiskola volt, sikeresen diplomát szereztem szlovák nyelv és képzőművészet szakpárosításból, nagyon nehezen dolgoztam fel a kudarcot. Pedig jöttek szépen a sikerek is. Az egyik monumentális festményem a mai napig a zoboraljai internátust díszíti. A diploma megszerzése után tanítani kezdtem.  Két év után beláttam, hogy hiányzik belőlem az elhivatottság és váltottam. Ekkor kerültem a Járási Műemlékvédelmi Hivatalba. Mivel maximalista ember vagyok, ráadásul folyamatosan hajt a tudásvágy, elvégeztem a prágai Cseh Műszaki Főiskola Építőművészeti Fakultásán a történelmi építészetet és műemlékvédelmet. Nekem a munkám a hobbim, a szenvedélyem lett.  Ma már úgy gondolom, meghatározó volt számomra, hogy gyerekként sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, akik a műemlékként jegyzett pravoszláv templom udvarán lévő házban laktak, mivel nagyapám volt az egyház ingatlanainak a kezelője. Ő szerb nemzetiségű volt. Nišben született, majd Belgrádban élt, míg dunai hajósként, – regénybe illő módon – nem talált rá városunkban a szerelem. Nagyon közel állt hozzám. Amikor a Rác temetőt, ami a mai hetes lakótelep mögötti területen volt, a 70'-években szanálták, ő mentette meg az ottani sírköveket. Akkor került át a Domonkos családnak, az Aranyembernek a sírja a pravoszláv templom melletti udvarba. Rendkívül erős lokálpatriotizmus jellemezte, miközben mindvégig hű maradt a szerb identitásához. Édesanyám kiválóan beszélt szerbül, sőt egyszer, amikor kajakkal leeveztek Belgrádig, a helyi rádiónak is gond nélkül nyilatkozott.

Mikor sikerült legközelebb bejutnia a várba?

A 80-as években szerveztek Komáromban egy nagy nemzetközi konferenciát a Török Birodalom hódításairól, én kalauzoltam végig a résztvevőket az erődben, amit annak idején, 1529-ben, az I. Szulejmán vezetése alatt Bécs felé tartó törökök hadseregnek egy rövid időre sikerült bevennie. Csúfos győzelem volt ez a részükről, mert valójában napokon át az üres, akkoriban még középkori várat ostromolták, mivel a császári várőrség már jóval korábban, az éj leple alatt kisurrant az erődből. A törökök viszonylag rövid ideig bitorolták a várat. A 16. század derekán Habsburg I. Ferdinánd császár előbb az erőd sérült védműveit, majd az egész várat a kor legjobb olasz szakembereivel átépíttette. 1594-ben még Sinán pasa százezres hadserege sem tudta bevenni, hiába ostromolták egy teljes hónapig. Nem csoda, hogy a konferencia tagjai látni szerették volna. Meglepő módon, az orosz hadvezetés engedélyezte a látogatást az erődben. Amikor a várkapuhoz értünk, láttam, hogy a falak tetejéről felfegyverzett katonák figyelnek minket. Bent mellénk állítottak egy szép szál orosz tisztet, aki egy pillanatra sem vette le rólunk a tekintetét, nehogy esetleg fényképeket készítsünk. Jogos volt a félelmük, mivel az erőd volt a fő európai fegyverraktáruk.  Mindenhol piramisokban álltak a lőszerek.  Még viccelődtem is a mellénk rendelt tiszttel, hogy ha ez felrobbanna, nem sok maradna a mi nemzeti műemlékünkből, mire azt válaszolta. „Uram, ez hiú ábránd. Ha ez a levegőbe repülne, kő kövön nem maradna Komáromban.”

Amikor huszonhárom év után kivonult a katonaság, ön vezethette körbe Ráday Mihály Kossuth-díjas filmoperatőrt és művészettörténészt, aki először kapott engedélyt filmezésre a várban. Akkoriban milyen állapotok uralkodtak a magyar történelem egyik legrégebbi katonai építményében?

Elmondhatatlan, hogy az itt állomásozó 4-5000 fős orosz katonaság mekkora pusztítást végzett a várban. A Laktanyában lévő csodás, 1810-ben épült kápolnából eltüntették a szakrális emlékeket, a falakat (itt is) vörösre mázolták és katonai kantint nyitottak benne. Mára a külső falainak restaurálása befejeződött, de a belső tér felújítása még folyamatban van. De addig jóformán mozdulni sem tudtunk, míg el nem hordattuk azt a töméntelen mennyiségű szemetet és lomot, amit maguk után hagytak. Amikor egy épületszárny vagy a kazamaták valamelyik része megtelt, akkor egyszerűen befalazták. A használt olajat, üzemanyagot a földbe eresztették.  Amikor mentek haza, leszerelték a lámpákat, a villany kábeleket kiszaggatták a falból. Még a villanykapcsolókat is elvitték magukkal. A megmaradt bútorokat meg szétverték és az udvar közepén halomba hordták. A tetőgerendákat leszaggatták és a harckocsik bevagonírozásához pallót készítettek belőlük. Az erőd ekkoriban a szlovák hadügyminisztériumhoz tartozott, ahol nem sokat törődtek állagának a megőrzésével. Ráadásul, amikor beléptünk a NATO-ba, melynek az alapszabálya leszögezi, hogy a határtól 30 km-en belül nem lehet katonai alakulat, a szlovák hadsereg számára haszontalanná és fölöslegessé vált. Sorsára hagyták. Az egész erőd szörnyű állapotba került, mire 2003-ban a város megvásárolhatta a honvédelmi minisztériumtól. Amikor megláttuk, sírhatnékunk volt. A városnak több százezer koronájába került az erőd lomtalanítása.  Még éles lőszert is találtunk, amit a tűzszerészeknek kellett hatástalanítaniuk. Azonnal nekifogtunk a felújítási tervdokumentáció elkészítésének. Versenyt futottunk az idővel. Nagy segítség volt, hogy még a 80-as években, amikor elkezdtük a VI-os bástya felújítását, ahol a múzeumhoz tartozó kőtár kapott helyet, sikerült megszereznem a bécsi levéltárból a vár 17. és a 19. századi eredeti tervrajzait.

Az erődrendszer munkálatai során érték pozitív meglepetések is, vagy többnyire úgy érezte „aknamezőn” sétál?

A csehszlovák állam megalakulása után az Osztrák-Magyar Monarchia szimbólumait és emlékeit, ahonnan csak tudták, eltávolították. Mi is meglepődtünk rajta, hogy az erődrendszerben meghagyták az emléktáblákat. A Ferdinánd és a Lipót kapu fölött látható, ma már teljesen felújított, régi pompájában díszelgő emléktáblát egyszerűen csak lefestették. Az utolsó emléktáblára, amelyet Ferenc József és Sissi házassági évfordulója tiszteletére 1879-ben avattak fel, öt évvel ezelőtt bukkant rá a kollégám, Ozimy Andrej. A vastag vörös festékréteg, amivel az orosz katonák lemázolták, a sarkainál elkezdett lepattogni, és láthatóvá vált a rózsaszín mészkőlap.

Van némi alapja, vagy csak városi legenda, hogy a várból kiindulva a Duna medre alatt katakomba vagy alagútrendszer húzódik meg?

A szó klasszikus értelmében vett katakombák, amiket először a római ókeresztények használtak búvóhelyként, illetve temetkezés céljából, itt biztosan nem voltak. Az Öregvár 1827–1839 között zajló átépítésekor a vársáncban kazamatákat alakítottak ki, ahol falazott tüzérségi állások voltak. Ezeket a felújítás során felfedtük. Az viszont csupán városi legenda, hogy a vár alatt a Duna két partját összekötő katakombák húzódnának meg. Akkoriban technikailag meg sem tudták volna oldani a megépítését. Pályám kezdetén még én is hittem benne, de ma már 99,99%-os bizonyossággal merem állítani, hogy nincs ilyen. Komárom alatt ugyan húzódik egy kiépített folyosórendszer, de az valószínűleg a csatornahálózat részeként működött, ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia idejében városunk élen járt a vízvezetékrendszer kiépítésében. Ennek részét képezte az országban az egyik legrégebbi, 1902-ben átadott Víztorony is, amely 29 km-es vízvezetékrendszeren keresztül biztosította a lakosok vízellátását. Amikor a Tiszti pavilon, az erődben lévő laktanya és a parancsnoki épület épült, a városi boltíves csatornahálózat impozáns belmagasságú rendszere már ki volt építve. Addig az erődben szolgáló katonák vízszükségletét kutakból biztosították. Ezeket később az Öreg- és az Újvárban is betemették.

A középkori várak építésénél megszokott volt a menekülő utak építése. A komáromi vár építői annyira bíztak annak bevehetetlenségébe, hogy „egérutat “nem is építettek hozzá?

Sokáig én sem tudtam elhinni, hogy nincsenek, hiszen ez a jellemző volt. Igaz, az építkezés során meghagyták a helyet, ahol szükség esetén alagutat áshatnak az aknázók, de erre nem került sor. Pályám során többször hívtak, hogy menjek, rábukkantak, de rendre pincéket találtunk. Még a városháza falának a tövében is felfedeztünk egy 3×3 méteres boltíves helyiséget. A legenda szerint egykoron itt működött a városi tömlöc. Komárom alatt ugyanis feltételezhetően még a mai napig nagyon sok feltáratlan pince és pincerendszer bújik meg, amelyek az évszázadok során a földrengések, tűzvészek alatt megsemmisült épületekhez tartoztak. A városháza alatti pince is a Zichy palota alatt található pincerendszerhez kapcsolódik, amiről 1979-ben, a múzeum felújításakor szereztünk tudomást. A mai napig nem lehet pontosan tudni, hogy ez meddig húzódik, ugyanis a Klapka étterem alatti részen falakba ütköztünk. Hogy mi van mögötte, az rejtély.  A Klapka tér felújítása során elég mélyre ástunk, de ott földalatti folyosókat nem találtunk. Ellenben megleltük az egykori kút helyét, amelynek különleges szépségű kovácsoltvas tetejét a 19. század második felében a városatyák a régiségkereskedő Salvátor János főhercegnek ajándékozták, aki akkoriban tisztként szolgált Komáromban. Mind a mai napig a gmundeni tó partján lévő Orth kastélyának udvarát díszíti. A Palatinus polgári társulás elkészíttette ugyan a hű másolatát, 2001 nyarán fel is állították, de a műemlékvédelmi hivatal beleavatkozott, így kénytelek voltunk átvitetni a IV. bástya udvarára. A téren egy üveglap szimbolizálja a helyét.

A komáromi erődrendszert 1963-ban nemzeti műemlékké nyilvánították. Ez a felújítás szempontjából milyen előnyökkel járt?

Anyagi támogatás szempontjából nem igazán jelent sokat, mivel az erőd nem az állam tulajdonában van. A felújítások nagy részét pályázatokból fedeztük, illetve Komárom városa finanszírozta.  Anyagilag a munkálatok legigényesebb része a laktanya tetejének felújítása volt. Azt azonban tudni kell, hogy ha egy épület műemlékké van nyilvánítva, attól kezdve a műemlékvédelmi hivatal engedélye nélkül egy szöget sem lehet rajta kicserélni. A rekonstrukció során pedig pontosan követni kell az épület eredeti formáját és terveit. Ez vonatkozik a külső falakra és a belső terekre is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha az épülethez az évszázadok során hozzáépítettek, változtattak, akkor azt okvetlenül vissza kell bontani.  Például a nagy földrengés után, 1775-ban épült klasszicista Zichy palota felújításának megtervezésénél Csémy Olivér építész tekintettel volt a palota 19. századi átépítésére is.  Szabályok és előírások labirintusában kell eligazodni. Néha nem könnyű, mert például a műemlék épületeken az ajtókat, kapukat, tokos, osztott táblás ablakokat kizárólag autentikusra lehet csak kicserélni., mivel többnyire ezek meghatározó részét képezik a homlokzatnak. Ezekre az országban csak pár manufaktúra szakosodott. Elképesztően borsos áron dolgoznak. Mindeközben az épületek nyílászáróinak meg kell felelniük a jelenlegi hőszigetelési előírásoknak is. Kompromisszumos megoldásként sokszor az ablaküvegekre felragasztott álosztós változatra esett a választásunk. 

 

 

 

 

 

 

 

A múlt évben Komárom története képeslapokon címmel összeállított egy impozáns albumot, melyben 320 korabeli képeslap látható városunkról. Volt rá példa, hogy egy-egy épület restaurálásánál a korabeli képeslapokon lévő fotográfiákra kellett hagyatkozniuk?

Volt bizony! A 70-es évek végén, amikor a műemlékvédelmi osztályra kerültem, egyre inkább úgy éreztem, tennünk kell valamit azért, hogy Komárom belvárosa, ahol egymást érik a gazdag történelmi múltú épületek, visszakapja régi arculatát, és így egy szebb várost hagyjunk magunk után a fiatalabb generációnak. Nem volt egyszerű a rendkívül sokrétű és bonyolult tervezet kidolgozása, amit a Pozsonyi Kerületi Nemzeti Bizottsághoz kellett benyújtanom, hogy Komárom belvárosát (ennek határait a Duna-rakpart, Duna utca, Vársor, Ferencesek utcája, Lúdpiac tér, Štefánik tér, Széna tér, Nádor utca és az Ispotály utca képezi) nyilvánítsák műemlékvédelmi zónává. Elfogadták. A 80-as években megkaptuk a határozatot is, de nem minden épületet nyilvánítottak műemlékké. A munkálatokat a Klapka tér felújításával indítottuk, de ehhez előbb tudnunk kellett, hogy nézett ki egykoron. Ebben nagy segítségünkre voltak a régi képeslapok, fényképek. A legrégebbi, amit sikerült felkutatnunk, az 1860-as években készült, és ezen még látható volt a város kútja.

Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy épületnek ahhoz, hogy megkapja a műemlékvédelmi besorolást és belekerüljön a szlovák műemlékvédelmi alap központi jegyzékébe?

A műemlékvédelmi törvény alapján a besorolás elengedhetetlen feltétele, hogy az adott épület vagy létesítmény pótolhatatlan történelmi, társadalmi, kulturális vagy építészeti értéket képviseljen. A műemlékek valójában kiemelkedő jelentőségű közös kulturális kincsek.  Ezeket jelentőségük szerint három kategóriába sorolják: nemzeti műemlék, műemléki rezervátum és műemléki zóna, mint például Komárom belvárosa. De ez nem jelenti azt, hogy a zónán belül mindegyik épület műemlék. Vegyük például a Poliklinika épületét. A kora megvan hozzá, hiszen 1884-ben épült, de nem sorolható kifejezetten egyik építészettörténeti korba sem, komoly történelmi jelentősége sincs. Tény, hogy fénykorában rendkívül megragadó és lenyűgöző volt, és még ma is impozáns látványt nyújt, ahogy uralja a teret. Most ennek a műemlékké nyilvánítása van folyamatban. Egyrészt jó lenne, ha jegyzékbe kerülne, másrészt viszont megnehezítené a restaurálását, jócskán megemelné annak költségeit és később a hasznosítását, ugyanis akkor már nem lehet változtatni a belső terek felosztásán, a munkálatoknál használt anyagokon és még sorolhatnám. Egy az egyben az eredeti állapotába kellene visszaállítani.

 

 

 

 

 

 

Negyven éven át fáradhatatlanul dolgozott az erőd felújításán, részt vett több műemlék megóvásán és felújításán, kidolgozta a világörökségi helyszín besorolás igénylését, amit még 2006-ban benyújtott a kormány Párizsba. Van még valami más is, ami ennyire a szívügye volt?

Most, mondjam, hogy az egész belváros? Többször kaptam igen megtisztelő állásajánlatot, Pozsonyból, Nyitráról, de mindannyiszor nemet mondtam. Szenvedélyes, nagy utazó vagyok. Szinte az összes kontinens fontos történelmi emlékét megnéztem. Tanulságos látni, hogy más országok miképpen viszonyulnak az épített örökségükhöz, hogy becsülik meg, milyen szempontok alapján újítják fel, mennyire tudják integrálni, korszerű funkciók betöltésére alkalmassá tenni azokat és ezzel kiaknázni a bennük lévő gazdasági lehetőségeket. Van még mit tanulnunk és van hová fejlődnünk. De amilyen jó világot látni, új tapasztalatokra szert tenni, olyan jó hazajönni is. Lokálpatrióta vagyok. Sokszor hadakoztam egy-egy ügyben a járási, a megyei műemlékvédelmi hivatal embereivel. Emlékszem, amikor még a szocializmus éveiben, felmentem Pozsonyba és előálltam azzal, hogy szeretném, ha Klapka tábornok és Štefánik szobra ismét a belvárosban lenne felállítva, egyszerűen közölték velem, hogy szerintük megőrültem. Én viszont nem tudtam se elfogadni, se beletörődni, hogy a csodásan felújított téren ne álljon ott a névadó, a komáromi várvédő, Klapka György honvédtábornok szobra.  Miközben a város és lakosságának megpróbáltatásait a 20. század történelmi viharában ennek a grandiózus szobornak a hányattatása szimbolizálja a legjobban. A második világháború utáni években, amikor több magyar vonatkozású emléket is eltávolítottak, a Klapka szobor sem kerülhette el a sorsát. Nyakára kötött acélkötéllel, barbár módon, egy teherautó segítségével döntötték le a több mint két méteres szobrot és a várba szállították. Volt időszak, amikor felmerült a lehetősége, hogy beöntik, volt, amikor folytak a tárgyalások a Magyarországra való „kitoloncolásáról”. Helyére Csehszlovákia államalapítójának, Štefániknak a bronzszobra került, amit 1939-ben, miután Komáromot ismét Magyarországhoz csatolták, Besztercebányára vittek. Aztán meg vissza. De két év után rájöttek, hogy Štefánik politikai szerepvállalása nem igazán összeegyeztethető a szocialista ideológiával, így újra eltávolították. Komárom várossá nyilvánításának 700. évfordulójára, a 60-as években mindkét alkotás az Anglia-parkba került, bár az eredetinél jóval puritánabb talapzatra. Jó helyen voltak, de nem méltó helyen. Végül a rendszerváltás után sikerült pénz szerezni a szobrok áthelyezésére és felújítására.

Amikor elkezdődtek a szobor harmadik felavatásának az előkészületei, izgult?

Miután Mag Gyula elkészítette a tábornok szobrának az új márvány talapzatát, Nagy János szobrászművész pedig felújította, visszakerült az eredeti helyére. Mi pedig elkezdtük szervezni az átadó ünnepséget. Pontosabban elkezdtem, mert azzal, hogy én majd úgyis megoldom, rám bízták az egészet. Jól jött a grafikai tudásom, mert így, ha némi fejtörés árán is, de meg tudtam tervezi a szobrot borító vásznat, amit aztán a Városi Művelődési Központban varrtak meg. A biztonság kedvéért, ha elakadna, még egy két irányba mozgatható szalagot is kitaláltam rá. 1991. május 5-én, vasárnap délelőtt egy emelőkosárral felemeltek és nagy nehezen, mert szakadt az eső, a viharos szél meg folyton belekapott a vászonba, letakartam a szobrot. Nagyon bánom, hogy nincs róla fénykép. Sejtettük, hogy sokan lesznek, de annyi emberre, ahányan eljöttek a nagy napra, nem számítottunk. Talán még soha annyi ember nem volt a Klapka téren, egészen a Tiszti pavilonig, mint azon a délutánon. Egyik esernyő a másikat érte. Érdekes módon, abban a percben, ahogy elkezdődött az ünnepség, egyszeriben kisütött a nap. Az égiek is mellénk álltak.

Rengeteg nagyszabású munkát tudhat maga mögött. Az elmúlt évtizedekben a város műemlékei szinte mind megújultak. Van olyan műemlék, amivel kapcsolatban hiányérzete van?

A műemlékek védelmét egy örökös körforgáshoz hasonlítanám. A Szentháromság szobrát ugyan Csütörtöki András szobrász-restaurátor a 90-es évek elején gyönyörűen felújította, de már 2014-ben rá fért a következő állagmegóvás, és ez a többi szoborra, emléktáblára, épületre is vonatkozik. Sajnálatos módon a műemlékvédelmi zónában vannak olyan magántulajdonban lévő házak, amikkel nem igazán törődnek a tulajdonosaik. Pedig a belvárosban szinte nincs olyan épület, amelynek ne lenne gazdag történelmi múltja, amiről ne lehetne hosszasan mesélni. Az egyik legszebb, amely mellett a Nádor utcán sokan úgy mennek el, hogy észre sem veszik, a könyvesbolt és a Szlovák Takarékpénztár épülete közé ékelődött Szent József kápolna. Ezt Zichy gróf magának építtette, majd azzal, hogy évente két alkalommal tartsanak benne istentiszteletet az ő emlékére, végrendeletében a városra hagyta. A nyolcvanas évek végéig a gyönyörű késő barokk és klasszicista stílusban épült kápolnát raktárként használta a szomszédos könyvesbolt. A padokat kihordták az udvarra, az oltárról potyogtak le az angyalok, a vakolat mállott le. Miután kidolgoztuk a felújítására a pályázatot, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatásával 1990–1991 években helyre tudtuk állítani. A belső helyreállítási munkákat Csütörtöki András, komáromi szobrász-restaurátor végezte. A porosz boltozatú csodás stukkókkal díszített kápolna, a barokk főoltárral, városunk egyik igazi ékköve. A 2000-es években a katolikus egyház tulajdonába került, így ma már ők a fenntartói.

Kevés ember tud ilyen irigylésre méltó lelkesedéssel, szenvedéllyel beszélni a munkájáról. Mivel tölti a napjait, amióta két éve nyugdíjba vonult?

Korábban mindig úgy éreztem, hogy a napi huszonnégy óra rettenetesen kevés, hiszen az ember élete nemcsak munkából áll. Igyekeztem a szüleim gyerekeként, férjként, apaként (Mgr. Gráfel Branislav pedagógus, Írországban él, Mgr. art. Gráfel Juraj képzőművész, díszlettervező, restaurátor - a szerk. megj.) és később nagyapaként is, hiszen hat unokánk van, helyt állni. Miután nyugdíjaztak, kiköltöztünk Csicsóra. Nagyokat sétálok, és közben állandóan azon jár az eszem, mi mindent nem csináltam még meg. Az első időben a történelmi Komáromot ábrázoló több mint háromezer darabból álló képeslapgyűjteményemet rendszereztem. Ebből született meg aztán a múlt évben kiadott könyv is. A napokban nekifogtam a kedvenc együtteseim és dalaim összeválogatásába. Nagy beat és a rock rajongó voltam. Gitároztam, együttest alapítottam, és 1971 októberében a pionírház nagytermében megszerveztem az első diszkót a városban. Akkortájt a sűrű, kócos hajam miatt Kaktusznak hívtak, így DJ Cactus néven válogattam a Beatles, Deep Purple, Uriah Heep, Rolling Stones bakelitlemezek közt. Hatalmas sikerünk volt. Nem is mondtam nemet, amikor felkértek, hogy a Dramaťák amatőr színjátszó folklórcsoport előadásai alatt kezeljem a fényeffektusokat. Megtalálnak a feladatok. Egyre többen és egyre gyakrabban próbálnak rábeszélni, hogy a régi (16 -19. századi) komáromi metszetekből álló gyűjteményemből állítsak össze egy kiadványt, valamint írjam meg városunk szocialista kori történetét.

Mindeközben aktívan részt vesz a közösségi portál életében, ahol gyakran lehet olvasni a város múltjáról szóló lebilincselő bejegyzéseit, valamint látni a fotógyűjteménye darabjait. De nemcsak a város történelmébe enged pillantást nyernünk, hanem a sajátjátba is. Mikor kezdte ily módon dokumentálni az életét?

Édesapám rendkívül sokoldalú ember volt. Nekem és az öcsémnek is igyekezett megmutatni, hogy az embert mennyi szépség veszi körül, a természetben, a művészetben, az irodalomban, csak nyitottnak kell lenni rá. A szocializmus éveiben az embernek nem volt annyi lehetősége, mint ma, szüleim mégis megtalálták a módját, hogy a lehető legtöbb élménnyel gazdagodjunk. Kirándultunk, túráztunk, eveztünk, közben pedig édesapám megörökítette a helyeket, a pillanatokat, amikből összeálltak a hónapok és gyerekkorunk évei. Ha „ellőtte” a filmtekercset, bevonultunk a fürdőszobánkból kialakított sötétkamrába, és előhívtuk a képeket. Kötődését a fotografáláshoz bizonyítja az is, hogy a hajógyárban, ahol mérnökként dolgozott (később az öcsém is a nyomdokaiba lépett), megalapította a fotóklubot, a mai komáromi Helios jogelődjét. Arra még nem futotta az időmből, hogy az összes fotográfiát rendszerezzem, digitalizáljam. Folyamatban van ez (is), mint annyi más. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy jó példát mutattak és arra tanítottak, hogy az embernek nemcsak önmagáért, de a közösségért és városáért is meg kell tennie minden tőle telhetőt, hiszen nem mindegy, mit és milyen állapotban hagyunk a gyerekeinkre, unokáinkra.

A képeslapok Gráfel Lajos gyűjteményéből kerültek felhasználásra.

Fotók: Szalai Erika, Miglinczi Éva, Nagy-Miskó Ildikó, komaromonline.sk, deltakn.sk, szallas.hu

További képek