Pázmány Judit kárpitművész Lélekutazás című kiállításáról

Ez a kárpitkiállítás egy elmondott élettörténethez, meséhez hasonlít. Az utóbbi tagmondat mindenképpen igaznak tűnik, de az első tagmondat, mely szerint kárpitkiállítást látunk, abban azért mégis lehetnek kétségeink. Habár szerepelnek ezen a tárlaton úgymond klasszikus falikárpitok – haute lisse technikával készített gobelinek – ám Pázmány Judit utóbbi években készített munkáira csak akkor lenne igaz, hogy azok „csak” kárpitok, ha a „kárpit” az összes képzőművészeti műfajt magába foglalná.

A hangsúlyosan képzőművészeti kiállítás egyik legkarakteresebb vonása a műfaji sokszínűség. Például a tárlaton látunk Női vonal című, fényképekkel applikált ruha-installációkat (amelyek kifejezetten erre a kiállításra készültek); látunk fémszálból és egyéb anyagokból, például gyapjúból és pamutból készített objekteket, szobrokat, grafikákat, sőt ready made művet is. A megszokásokat, korábbi alkotói sémákat, műfaji és technikai határokat bátran átlépő kezdeményezőképesség exponálása pedig a kiállítás kurátorát, Kelle Antal ArtFormert dicséri.

A változatosság ellenére az anyagot egységessé teszi, hogy mégis egy lélekből fakadó művekről van szó és valahogy azt is érezzük, hogy összességében egy mindannyiunk által megélt, örök történetről van szó. Fájdalmas ellentét feszül azonban, az emberi élet hangsúlyos végessége és a történet végtelensége között.

Az igazi életrajzot egy képzőművész – és minden művész – esetében a művek írják. A művek által megrajzolt történet az, ami például megmarad utánunk, és ez szintén elégikus hangulatot kelthet bennünk. A történetmesélés a narratív pszichológusok véleménye szerint az emberi gondolkodás egyik formája¹ s legfőbb célja kapcsolatot teremteni az események között. A narratívum végtelen változatosságban, mindenhol jelen van. Minden, ami megszületett az fizikailag megsemmisülhet, és meg is semmisül, de elmesélésén keresztül mégis folytatódik és tovább él.

Hogyan kezdődött ez a történet, a lélek története, művekben elmesélve? Pázmány Judit életművének megismerésében az én véleményem szerint, az idő a kulcsfogalom. Az „objektív”, mérhető idő ugyanúgy, mint a lélek által szubjektívan érzékelt idő. Pázmány alkotásaiban egyaránt jelen van médiumának, a textilnek és a kárpitszövésnek a történetére való reflexió és az emberi élet egyes korszakainak művészi megfogalmazása is.

A textilszövés kezdete téma A szál születése című objektben – amely Strasbourgban 1990-ben az III. Nemzetközi Mini-Textil Triennálén is szerepelt – bukkan fel először. Ezt a munkát provokatív helyre, a két termet elválasztó ajtóba helyeztük. A Szál születésén, a még feltekert, különböző színű és anyagú szövőszálak elhagyják a tartóhengereiket és lazán összeölelkeznek. Talányos mű, nem tudhatjuk, hogy a szálak kezdeti összefonódása vajon emberi kéz által létrehozott jelenség vagy magából az anyagból, a szálakból kiinduló spontán esemény-e? Esetleg – az ún. acheiropoietoszokhoz, olyan ikonokhoz hasonlóan, amelyeket a hagyomány szerint nem emberi kéz alkotott – isteni beavatkozással létrejövő csoda volt a gobelinművészet képzeletbeli mitológiájának első mozzanata?

A Lelet című munka számomra a közös kollektív múltat testesíti meg, egy a föld gyomrából előkerült értékes iratra, például a nyelvemlékre - legalábbis számomra, a Tihanyi apátság alapítólevelére – emlékeztet.

Az Időkapszula című gobelin-sorozat, az ezerarcú időt az emberi életkorszakok témája felől megközelítve, az emberi jelenlétet egy madártollal reprezentálja. Csakúgy, mint a hat tagú Üzenet című munka, amely Időkapszula műsorozat központi motívumát, a madár-tollat, illetve a történet mesélésre egykor használt madártollból készült íróeszköz motívumait szerepelteti. A Juvenis (2010–2011) című hagyományos gobelin a fiatalkor jellemzőit foglalja össze. A fő kompozíciós tengelyként értelmezhető „idővonalra” arannyal kevert barnában törékenyen simul rá a tollmotívum. Magán az idővonalon és a csillámló képrészleteken kívül nincsenek egyéb képrészletek vagy háttér, csak a toll. Ez motívum a gyerekkor, ifjúkor tisztaságára, ártatlanságára utalhat.

A Senectus (2010–2011) szintén haute lisse kárpit. A toll motívum a Senectus-on beleolvad a környezetébe. Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék (Változat egy csángó népdalra) című versének utolsó két sora rémlik fel bennem az őszi táj színeit idéző, emlékekkel, színekkel teli látványról. „Szakad az eső a földre,/ belemosódom a ködbe”. Ugyanakkor az a színtani érdekesség is felhozható, hogy ha valamennyi létező színt összekeverünk, akkor is barnát, az őszi avar színét kapjuk, s ez megint utalhat az időskor őszi tájban otthonos enyészet-hangulatára. Érdekes, hogy mintha a Senectuson az őskori barlangok falára rajzolt állatok, jelzések vonalkáira emlékeztető tájak is megjelennének, amikor a gobelin ezüstszálai, az életcsillámlások, strukturáltabb rendbe állnak. Az ezüst szálak, olyanok mintha emlékekből és élményekből szőtt hálók lennének, melyekkel az időt is csapdába lehet ejteni. A szövet elé függesztett plexilapok egyikén egy bekarcolt tollmotívumot látunk – amely mintha a tollban megfogalmazott emberi lélek korábbi énjét szimbolizálná. A másik plexilap üres, ez pedig mintha az életet körbe ölelő semmi vagy nemlét jelenlétére figyelmeztetne, egy olyan ismeretlen területre, ahova az emberi érzékelés már nem tud behatolni. A toll motívumot szerepeltető sorozat tovább bővül a Grandis című, sose megszőtt nyomattal illetve Köztes lét (2013) című alkotással. Tollszerű alakzat bukkan fel az Emlékvonal című színes szálakból összeállított munkán is.

Pázmány Judit a kétezertízes évek derekán intenzív kísérletezésbe kezdett s a síkfelületek szövése helyett a háromdimenziós textil-installációkat készített. Szabadon és játékosan használ most is olyan anyagokat, mint a fémből készült ezüstszínű szúnyoghálót vagy az ipari hulladékból keletkezett, és műalkotásként „újrahasznosított” cérnavékony és rézszínű fémszálat. Ismét a kurátort kell megidéznem, Kelle Antal ArtFormert, aki alkotásra buzdítva egy rézszálakkal teli dobozt ajándékozott Pázmány Juditnak. A rézszál szobrokat képviseli a Fej, Báblét, a Fészek, az Aranykalitka, a Rezümé, illetve a Kettősség című munkák.

 

 

 

 

 

 

Az ezüst szúnyoghálók, avagy a kimerevedett drapériák esetében (Bivalvia I-II., 2012) az egyébként könnyen gyűrődő, szélfútta drapériák lágy redőit egy sokkal merevebb anyag, a fémháló hordozza. Ismét az időre vonatkozó reflexióként mintha egy megkövült, kimerevített pillanatot, a szélben örökre megmerevedett zászlót – látnánk ezekben az ezüstformákban. A Bivalvia mellett kapott helyet a Lendület című, interaktívan alakítható és rendkívül dekoratív mű.

2007-es keletkezésű a Madártávlat című tojásszínű, bézs árnyalatokat felvonultató, selyemből készült mű, amelybe beleláthatunk egy levetett, gyűrött angyalszárnyat, de egy hétköznapi tárgyat, egy összegyűrt lepedőt is. Ez a rendkívül érzéki alkotás az időnek egy másik arcát mutatja be. Az idő itt nem a „történelem uraként”, hanem a szubjektív érzékelésen keresztül jelenik meg. Ez a selyem Pázmány Judit dédnagymamájáé volt, és most megmentődött az örökkévalóságnak. Ez a kiállítás másik nagy bátorsága, hogy néhány személyes életelemet is felfed nézője számára. A női vonal ruha-installációkon nyomtatott fotókra bukkanhatunk, sőt az ablakon kifelé tekintő, talán elvágyódó türkizruhás alak utazóbőröndjébe rakott fényképeit még akár meg is tapogathatjuk. Kiknek az emlékei ezek? A művészé, de immár mindannyiunké.

Végül, de nem utolsó sorban a Szálzuhatag Töredék és az Ezüst triptichon grafikai hatású installációk anyaga a gobelinek felvetőszálaként használatos fémnyüst. Az Ezüst triptichon ismét merész kísérletezés eredménye, hiszen láthatóvá teszi, azaz alapszálként felhasználja a felvetőt, ezzel betekintést nyújtva a gobelin egyébként láthatatlan struktúrájába, amely végérvényben a szőttes csontvázát jelenti. József Attila szállóigévé vált híres verssorainak – „a törvény szövedéke/ mindig fölfeslik valahol” – illusztrációjaként is értelmezhetjük ezt a gesztust. A szövedék egyébként szem elől rejtve maradó fundamentuma, a „láthatatlan”, azonban nem csak, hogy fölfeslik, hanem egészen megmutatja magát. Mintha ez a nádszerű alakzatokban kibomló szakrális hangulatú oltárkép az emberi életen túli világra nyitna ablakokat.

Az időt megkötő történetnek, a történetmesélésnek kiváló metaforája a szövés, a háló. A mindent átszövő háló mintha valamilyen különös delejjel, „az embertől független, anyagtalan kisugárzással” áradna és szülné újra a folyton újjászülető, végtelen lélektörténetet.

A szálak éreztetik, hogy a a történet, a lélek története, az „egyes embernél hatalmasabb (…), ami azt sugallja, hogy ennek az egésznek (…) a földi létnek értelme van, s bár véges, mégis érdemes élni.”²

A teljesség, a rend, az aranykor, az isteni törvényeknek alávetett, egyszerű létezés, még ha töredékeiben is, de felvillantható. A kézzel fogható emlékek, a képzelettel kiegészítve eszmei létegységet hoznak létre, amely ugyanakkor a művész sokrétű identitását is tükrözi. A személyes sors, egyben kollektív sors is, amelynek emlékeiből a művész kiemelkedő érzékenységgel, szemléletesen válogat. Habár tátongó hiányokon át visz az útja, a felejtés és fizikai megsemmisülés tényével szembe szállva felgyűjti a lélek utazásából származó emlékeket. Úgy, mintha egy házat újra építene. Lázár Ervin A Ház című novellájából származó idézet következik.

„Rutinmunka volt. Lebontottak egy házat. Ami elvileg téglából, fából, habarcsból volt. Romlásnak indult ház volt, gazdátlan, lakatlan. Lebontásra érett. Hogy lelke is volt? Ugyan, kit érdekel?! S ha volt is; magánügy. Nem tartozik senkire. Valóban nem, s amúgy is alig elmondható az a valami, ami a vastag falakból sugárzó védelem érzetéből, anyám simogató kezének mozdulatából, tejeskávéillatból, mosolyokból, felhüppenő sírásból, faropogásos kályhamelegből, a mogyoróbokor konyha kövére vetülő árnyából, homályos sarkokban lapuló mesehősökből, a meztelen gyerektalpat simogató hűvös folyosókő érintéséből, tücsökcirpelésből, a petróleumlámpa imbolygó fényéből, settenkedő éjszakai neszekből áll össze.”³

A ház és a benne egykor élők történetei lelki dimenziókban és konkrétan a művekben is újjászületnek. „Láthatatlanul ugyan, de semmi kétség, a helyén van minden.”⁴

A kiállítás 2019 április 26-tól május 15-ig az Érdi Galériában volt megtekinthető.

Jegyzetek

További képek