Csonka fák, a csonka időben

Kakuk Tamás | 2020-09-13

Zilahy Györgyről először Wehner Tibortól hallottam, talán munkaebédeink egyikén, a tatai Öreg-tó önkiszolgáló éttermében. Ezek az alkalmak akkoriban rendszeresek voltak, tekintettel arra, hogy mindketten Tatán dolgoztunk. A menü elfogyasztása után ki-ki visszatért munkahelyére, Wehner a múzeum angolparki kiskastélyába, én a moziüzemi vállalattá avanzsált Vágó utcai villába. Úgy tartják, az étkezés fénypontja a desszert, ami esetünkben, a kétfogásos fémtálcás ebéd utáni beszélgetés volt.

Hogy ezek pontosan mikor zajlottak, azt fedhetné jótékony homály is, de Györe Balázs barátom szerint abban az életkorban vagyunk, amikor már semmit nem kell szégyellnünk. Úgyhogy nézzünk farkasszemet a valósággal, a múlt század hetvenes éveinek végén ismertem meg Zilahy György nevét. A Tibortól hallottak felgyújtották a fantáziámat, de enyhe szorongás is elöntött, hogy ilyen fiatalon vége szakadhat az emberi életnek. Az sem vigasztalt, ha művésszel esik meg ez az igazságtalanság, azért az utókor előbb-utóbb mérlegre teszi/teheti az örökül hagyott életművet. A fiatalon elhunyt művész első, posztumusz kiállítását komoly kritikai siker követte, de azután sokáig nem lehetett hallani róla. Wehner Tibor tárlatszervezéseivel, katalógusokba írt ismertetőivel, művészeti folyóiratokban közölt tanulmányaival, és az életművet összefoglaló első kiadvánnyal (Zilahy György, Tatabánya, 1984.) sokat tett azért, hogy ez megváltozzon. A recepció Kövesdi Mónika jóvoltából most új könyvvel bővült, a művészettörténész szerkesztésében megjelent reprezentatív kivitelezésű Zilhay György album teljes körű képet kíván adni a tatai származású művész munkásságáról.

 

 

 

 

 

 

 

 

A kötet Kövesdi Mónika Egy ember áll a furcsa kertben című (az egyik Zilhay festménytől idézett) tanulmányával indul: „Zilahy tragikusan korai halála, a sors által rövidre mért alkotóidő megakadályozta, hogy művészete beépüljön a magyar művészet folyamába. A művész messziről indult és későn ért be, s mire végül a teljesen kidolgozott saját stílus és motívumrendszer birtokában, a katartikus erejű sorozat megalkotásával kellően felkészültnek érezte magát a bemutatkozásra, a megnyitót már nem érhette meg.” Megrázó, drámai sors, színpadi író után kiáltana, ha nem lenne ilyen húsbavágó ez a végzetes elrendelés. Kövesdi esszéjéből megtudhatjuk, hogy a lélektanilag nagy nehézségek árán megszülető, robbanó hatású művészi látomások gyutacsa a prágai zsidótemető meglátogatása volt, amelyhez további ösztönzést adtak a tokaji és környékbeli zsidótemetők. „Innen kiindulva aztán a temetőkertek és a sírkövek motívumai a kert-szimbolikához, a mulandóság-érzéshez, a festői létértelmezés képeihez járulnak hozzá.” Kövesdi értelmezésében ezek az érzések válnak „összefüggő jelrendszerré”, amelynek centrumában „egy álombeli (éjszakai) kert áll”. Ahol a tiszai ártéri fák látnoki megpillantásának hangulatát, a tanulmány mottójául választott, Pilinszky Apokrifjának részlete is érzékelteti: […] „Valamikor Paradicsom állt itt./ Félálomban újuló fájdalom:/ hallani óriási fáit!” Kövesdi pontos megállapítása szerint a művészi oeuvre kulcsmozzanatáról van szó, ami Zilahyt elszakította az 1962 előtt készült képek hagyományos felfogásától, és „A természetelvű festői világ egyszerre csak átalakult, és tulajdonképpen hirtelen, váratlanul egy teljes egészében szimbolikus, szürrealista összefüggésekben megformált, konstruktív erővel összefogott művészi világba fordult át.”

Mindkét alkotói korszakot nyomon követhetjük a Képek fejezetben, ahol a szerkesztői figyelem kiterjed arra is, hogy a művek címe mellett, jelölt a keletkezés évszáma is, a műalkotások mérete, technikája, és fellelhetőségük helye. A hetvenkilenc alkotás többsége olajpasztellel készült, de láthatunk grafikákat is, a kiváló nyomdai minőségű válogatásban. Kövesdi Mónika néhol egy-egy képet konkrét műelemzéssel egészít ki, s ezzel a perspektívával is közelebb visz Zilahy festői világához. „ A kerítéssel körülzárt, fehér falú házak körül csupasz ágú fák nyúlnak az égbe, ahol fekete varjak keringenek. A varjak baljóslatú jelenlétét fokozza a háttér vörös színe, amely az ellenfényben álló fák kontúrján is megjelenik. A téma – a kis falu képe – idilli is lehetne, a táj mégsem békés, inkább vészterhes, fenyegetettséget kifejező.” (Fekete falu) A Szemelvények a kortársak visszaemlékezésének gyűjteménye, Zilahy György alakjának, emberi habitusának megidézése. Példaként álljon itt egy rövid részlet Szerényi Győző írásából: „1956-ban végzett Domanovszky tanítványként, 10 évig formálta szellemét, látásmódját, érlelte formálódó műveit, közben persze egész kis galériát hozott össze belőlük. Az ismerősei, a barátai csodájára jártak, és csodálkoztak, hogy miért nem lép nyilvánosság elé. 1966-ban látta elérkezettnek. Éppen készült rá a Csók Galériában. Nem érte meg. Néhány nappal előbb vitte el a halál…” A Fotók gyűjteményében találhatunk a tatai gyermekkor családi felvételeiből, a műtermében, az általa vezetett szakkörökben, a művésztáborokban készültekből is. Az Adattár egészíti ki ezt a nagyon fontos albumot, melyben a megszenvedett művek beszélnek Zilahy rövid életének igazi valóságáról, mint a „A kopár domb fái” az őszről, az elmúlásról.

Kövesdi Mónika: Zilahy György

Tervezte: Szabó Andrea Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész

Kiadó: Kuny Domonkos Múzeum, 2020., Tata

Zilahy György (Tata-Tóváros, 1929. április 6. – Budapest, 1966. május 4.) festőművész 1956-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, mestere Domanovszky Endre volt. Zilahy György képzőművészeti szakköröket vezetett, egyik művésztanára volt a tiszacsegei, a tokaji művésztelepnek. Első budapesti, bemutatkozó kiállítása előtt váratlanul elhunyt. Tokajban emléktábla őrzi a nevét, hagyatéka 1974-ben került a tatai Kuny Domonkos Múzeumba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A galéria fotókon: Kövesdi Mónika művészettörénész, Wehner Tibor művészettörténész és Szabó Andrea grafikusművész

Fotó: Tata város FB oldala

További képek