Kék, kék, kék – A szívdobogás története

Van története a szívdobogásnak, a madár röptének, a hintajátéknak, a harangozásnak, a kötéltáncnak, a légtornászmutatványnak, a legyezőnyílásnak? Ha van, akkor pont olyan, mint A kékruhás kislány története a Ciróka Bábszínház előadásában. Nem is olyan: az. Picasso komédiásai nem kilépnek a képből, hanem belépnek a képbe; a határ az álomlátó csillagos ég.

Bár a karanténhelyzet csak azt bizonyította, amit úgyis tudtunk – hogy a színházhoz színész és néző eleven kapcsolata szükséges és a színházi felvétel dokumentum, bár annak pótolhatatlan -, vannak előadások, amelyek az online-özönben is felhívják magukra a figyelmet és kivételként teszik próbára a szabályt. A kecskeméti Ciróka 2006-os Picasso-varázslata Bartal Kiss Rita rendezésében ezek közé az előadások közé tartozik. Talán azért, mert kiindulópontja többrendbélileg a kép – amelyet megnyit, elmozdít, kapcsolatrendszerbe helyez, végeérhetetlen asszociációs láncokat indít (fedez fel vagy hoz létre): például az animáció játékba hozásával. Nincs vég, csak folytatás, mert a világ – mint a kékruhás kislány talpa alatt a labda meg a Föld (?) – gömbölyű. Mint a játék (megmondta Kosztolányi). Gömbölyű – még a kocka is. És bár az előadásnak van eleje és vége – ha tetszik, története -, a legszebb benne mégis az, hogy a gömbölyűsége révén bármely ponton megragadható; bár úgyis kigurul a kezünkből, mi meg mehetünk utána. Az előadás gondolkodásmódja, vagy inkább működése, egyfelől a kiindulópontnak választott sokrétegű, soknézőpontú Picasso-világ – abban is a kékruhás kislány, aki ezt a világot, szó szerint, pörgeti-mozgatja, miközben persze őt is mozgatják – működésével egylényegű: nem leképez, hanem teremt, fölfed titkos összefüggéseket. A kislánybáb nagyjából életnagyságban léphet ki a képből – vagyis játékbaba méretű -, és bár több változatban is megjelenik a színen, ez a kékruhás, kurta hajú baba (kézibáb) az első pillanattól kezdve: él. Ez az, ami ritkán adódik – és ez az, amit nem lehet megfejteni. (Hogy „hogyan csinálják”. Tervező: Horváth Mari.) A heuréka-élmény az előadás láttán az, hogy Picasso világa, gondolkodásmódja mennyire bábszínházszerű; és viszont. (Mintha titokban ő írta volna a darabot, mintha a japános HORIMARIKISRITA az ő fedőneve volna, csak a négy kislányból most maradt egy. Vagy három. Meg a Függönyök, meg néha – amikor kell - a Csend.)

A nyitókép Malevics fekete négyzetének inverzét idézi. Fekete alapon fehér a négyzet: az üres vászon, a tabula rasa, amelyet a teremtő fantázia – és az összehangolt munka, a tehetség meg a mellőzhetetlen technikai tudás - képpé-színházzá változtat. Az első pillanatban a három színész – Aracs Eszter, Krucsó Júlia Rita, Szabó Balázs - is tabula rasa: talpig fehérben. Aztán kék, kék – és aztán Harlekin. Az óriási négyzetről „kiderül”, hogy térbeli kiterjedése van: doboz, kocka, színházi paraván, de sose zárt, valahol mindig van egy rés, ahol a bebábozódott képzelet pillangója – jobban mondva Picasso galambja - kiröppenhet. Akár a kékruhás kislány melengető tenyeréből is. Jó játék, ha minél több Picasso-képet igyekszünk lepkehálóba fogni: a ráismerés mindig öröm. Picasso cirkuszi komédiásait és a bábjátékosokat nem kell bemutatni egymásnak: régről ismerősök, sőt egy családból valók. De aztán engedjük őket szabadon: mert még szebb figyelemmel kísérni, ahogy kiszabadulnak önnön kalitkájukból (amelybe persze csakis a befogadó zárhatja őket). Hadd repüljenek. Színész, báb – a kislány -, zene, kép, animáció, árnyjáték ritka szép összehangban hoz létre valami újat: szó nem hangzik el, az előadásnak mégis minden porcikája beszél. Kiss Erzsi (alapvetően repetitív, mindig jókor váltó) zenéje úgy kíséri az előadást, mint a lélegzetvétel. Nem is kíséri: ez az előadás lélegzése, miközben a zene összefonódik a mechanikus kis játékok csattogásával, a gyerekközönség nevetésével vagy csodálkozó föl-fölmorajlásával, a hintaló ringásával, a légtornászhintázással, – ami meg harangjátékot idéz, szétszálazhatatlan gazdagságban. (Valahogy úgy, mint a Klárisok, József Attilától: „Szoknyás lábad mozgása /harangnyelvek ingása, /folyóvízben /két jegenye hajlása.”)

A harmincharmadik (csöndes) percben Szabó Balázs sorban hét búgócsigát indít el játéktérben. Hosszú, mágikus perc/pillanat: aztán mintha a búgócsigasurrogásból (nem lehet nem gondolni Csehovra) röppenne ki a következő percben a fehér galamb. Aztán a Kövér Szorongás. A felszín fehér vászna mögött mindig van valami, a Picasso-portrék egymásba tűnnek: az út soha nem ér véget, a létra a csillagokba ér, az „igazi” hintaló lebegni tud – és hófehér szárnyas paripává, csodalénnyé változik. Ilyen szárnyas csodalény az előadás is: oda visz, ahova akarod – vagy inkább: ahova hagyod. (A kékruhás kislánynak ráadásul titkos kulcsa van más Bartal Kiss Rita-előadásokhoz is.)

Ciróka Bábszínház: A kékruhás kislány története

Forgatókönyv: HORIMARIKISRITA

Tervezte: Horváth Mari

Szcenikus és mozgókép: Sisak Péter

Rendezte: Bartal Kiss Rita

Játsszák: Aracs Eszter, Krucsó Júlia Rita, Szabó Balázs

Bemutató: 2006. február 4-e