Az emberekhez visz az utam

Elementáris őserő, sok-sok zene, ízes felvidéki szó. Écsi Gyöngyiről nem lehet nem tudomást venni. Elvarázsol meséivel kicsit és nagyot, előadása nyomot hagy a szívben, a lélekben. Újságírónak készült, majd teológiát végzett. Lelkipásztor Hetényben, hitoktató, kórusvezető, népzene kutató és bábos. Ízig-vérig.

- Újságírónak készültél, de most református lelkészként is dolgozol. Milyen út vezetett a bábszínház közelébe ?
Hivatást kerestem, de sajnos az újságírás nem volt az. Mivel a múlt rendszerben tanultam, ellentétes volt az, amit ott tanítottak nekünk, azzal, amit megéltünk. Pedagógus családban születtem, nagyon fontos volt, hogy szolgáljuk népünket, a magyarságot. A kisebbségi élet a Felvidéken közösségi élet volt, elkülönültünk a többiektől, a többségtől, védekező pozícióba kerültünk. Ez a kiválasztottság érzését is hozta magával, a magyarságért áldozatot kell hozni, hogy megmaradjunk egy közösségben. Az életünk nem magunkról szól, hanem a közösségünkről. Nem az volt a fontos, hogy az ember milyen szakmát választ, hanem, hogy mire való, milyen hasznot hoz a környezetének. Sosem akartam bábos lenni, hanem annak az elhivatásnak akartam megfelelni, hogy a helyemen legyek. Olyan ez, mint a tálentumok az igében, amely számon kéri, hogy mit csináltál a képességeiddel, megforgattad vagy elherdáltad, lett-e belőle gyümölcs, ha igen, mennyi?

 

 

 

 

 

 

 

- Miként kerültél közel a mesékhez, a népzenéhez, a színpadhoz?
Nem azért lettem bábos, mert mesemondó szerettem volna lenni. Ebbe a csodálatos magyar kultúrába belesüppedtem, édesanyám rengeteg mesét olvasott nekem, és én magam is rengeteget olvastam gyerekkoromban. 10 éves koromban indult a táncház mozgalom a ’70-es években, és nekem volt egy olyan pedagógusom, aki rögtön hozta a legjobb néptáncosokat hozzánk! Ez nagyon nagy dolog volt, hiszen még Magyarországon is csak nézték ezt az alulról induló kultúrát. Énekkel nőttem fel, mesével, néptánccal, népzenével, megismerkedtem a népi kultúrával. Izgalmas motívum a táncban a dobbantás, hogy lebbenjen a szoknya, de ez a népmesében is  nagyon fontos motívum, ez az őserő, mint a  népzenében az ütem. Ez a „dobbantás” végigkísér az életemen, minden a helyére kerül.

- Magad is gyűjtő lettél, s jártad a vidéket, az összegyűjtött anyagot a mai mai napig  (fel)használod.

Középiskolába Galántán jártam, elindult a néprajz kör, nem is hiszem, hogy ’83-ban bárhol Európában volt ilyen. Elkezdtünk falura járni, gyűjteni. Engem a lakodalmas szokások érdekeltek. Gyakorlatilag berobbantam az idegen emberek házába, akik saját életükről meséltek, kendőzve vagy kendőzetlenül. Nagyon sokat hallottam az életről, rácsodálkoztam! Házról házra jártam, megtanultam soronként jegyzetelni, nagyon nagy élmény volt. Pozsonyban a néprajzos ismeretem kibővült a népzenére, ott már népi énekeket is kezdtem gyűjteni. Tagja lettem az Ifjú Szívek tánckarnak, rengeteget léptünk fel. Akkor a Ghymes együttest még Tilinkónak hívták, csatlakoztam hozzájuk, ott kezdtem el énekelni.

- Megismerted a népi kultúrát és hamar magas szintű művelője, tolmácsolója lettél, s bár nem vonzott a színpad, elkezdtek énekesként számon tartani. Közben kis híján lediplomáztál újságíróként.

A népi kultúra világa, s mindaz, amiben akkor éltem, nem fért össze az újságírással, így a kissé provokatív szakdolgozatom után nem fejeztem be az egyetemet. Nem tudtam azt a rendszert szolgálni, apámmal sokáig nem is beszéltem emiatt. Ekkor már olyan körökben mozogtam, amelyek ezt a döntésemet segítették.

- Egyik oldalon talán vesztettél, a másik oldalon pedig egy új világ nyílt kis számodra amikor találkoztál Badin Ádámmal.
Sok énekes fellépés után találkoztam Rozsnyón Badin Ádámmal, aki mindig verset mondott. Amikor hazajött a kecskeméti bábszínházból, mondta, hogy csináljunk egy mesét. Igaz, hogy szervező volt a bábszínháznál, de tudta, hogy miként működik, belevágtunk. Elmentünk a berzéki parókiára, ahol volt egy csomó fakugli meg egy rakás kosaram, vesszőm, mindenféle dolgom, amit kézművesektől vásároltam össze, abból lett az első mesém 1998-ban, A halász és az ördög. Később ezt követte az Őzzé vált fiú, itt seprűnyélre csavartam rongyot, majd szalmát simogattam rá, és madzaggal rögzítettem, hogy fej legyen. Szemeket horgoltam neki. Én sosem akartam bábszínházat csinálni, nem akartam szólóban énekelni, fellépni, de szépen összeadódtak a dolgok. A báb számomra egy eszköz lett, s jómagam is a cseh bábjátékon nőttem fel. Rengeteget énekeltem, felhasználtam a gyűjtéseimet. Egy műsoromat meglátta Pályi János, majd Rumi Laci, és elhívtak Győrbe, a Vaskakasba, onnantól hívjuk ezt bábszínháznak. Később Mátyusföldre, Heténybe költöztem Rozsnyóról, akkor már egyedül dolgoztam Árgyélus Színház néven, Kovács Márton zenésszel. Hamarabb lettem mesélő, mint lelkész, 2002-ben fejeztem be a teológiát.

 

 

 

 

 

 

 

- Ahogy mesét mondasz, azt nem lehet tanulni és tanítani sem nagyon.

Gömörben talált meg a mesélésnek az a fajtája, amelyet én is igyekeztem elsajátítani. Itt máshogy beszélnek, mint Mátyusföldön vagy Csallóközben, azt lehet mondani, hogy mesélve beszélnek. Mindezt olyan izgalmasan, hogy alig várom, mit akarnak mondani. Ez javarészt befogadás a hallgató részéről. Számomra pedig az öröm, amikor egy előadás alkalmával 300 gyerek egyszerre kiált és figyel, élvezem és húzom az időt, kitágítom a várakozás és a csend idejét, nagyon nagy élmény. Aztán jönnek és mindent meg akarnak fogni, nézni, kezet fogni a bábbal.

- 2000-es évek elején robbantál be a magyarországi bábjátszásba, meséid nagy újdonságnak számítottak, nagy energiák mozogtak a színpadon, olyat mutattál, amit később sokan próbáltak követni.
Elkezdtem játszani, érdekesnek tűnt ez a világ, amit én mutattam meg, a közönség is sóvárgott iránta. Örültem neki, hogy nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is jót tett egy-egy előadás, élménnyel tértek haza. Én is rettenetesen élveztem és gyönyörködtem benne. Akkor még nem tudtam tudatosan, hogy a népmese ilyen komoly gondolatokat és üzeneteket hordoz mindenki számára. A bábszínházzal olyan világba csöppentem, amely engem is teljesen elvarázsolt. Fantasztikus azzal foglalkozni, hogy egy kicsi báb, egy anyag megmozduljon, felruházom élettel, nagy élmény volt a magyarországi bábosokkal találkozni. Nagy szeretettel vettek engem körül, én pedig rögtön otthon érzetem magam. Hasonlót éreztem a bábnál, mint a népzenében, ami felől érkeztem, hogy tiszta és egyszerű, nem tapad hozzá semmilyen emberi szenny.

- A meseválasztás is különös, ahogy említettük saját gyűjtés is szerepel benne.
Legendameséket és istenes meséket játszok. Minden jó mese istenes, minden olyan mese, amiben megjelenik egy felsőbb világi jelenet, az legendamese, amely átvisz egy másik országba, világba. A kapálás is lehet egy istenes mese, ha az ember megáll közben és a harangszóra leveszi a kalapját. Ezekben a mesékben mindig megjelenik a hármasság; „szálla alá a poklokra, harmadnapon föltámadt, fölmén a mennyekbe”. Ezek a felépítések ott vannak a mesékben, ezek rám találtak, hiszen ezeket nem a mesekönyvekből vettem, hanem gyűjtések. A palóc meséket B. Kovács István rimaszombati muzeológus gyűjtötte, amelyeket átírtam, hogy előadás legyen belőlük. Nagy küzdelem volt, hogy színpadra írjam őket. Egyszer egy művelődési házban kérték, hogy küldjem el a Világ kenyere című mesét, mert ők szeretnék elolvasni és megbeszélni. Borzasztóan bajban voltam, hiszen nincs leírva, nincs forgatókönyv, le kellett írnom, a színpadi változat nem olvasható sehol sem. Más valami leírva és más elmondva, ez egy népmese, vagyis a szóbeliség dominál.

 

 

 

 

 

 

 

- Hogyan élsz ma? Nagyon nehezen tudtunk időpontot egyeztetni a interjú elkészítéséhez. Mivel egyszemélyes bábszínház vagyok, nincs tervező, rendező, nincsenek hajtó emberek, akik segítenék a munkámat, minden nagyon lassan megy, és mindig vannak fontosabb dolgaim, mint a bábszínház. Most például négy csoportban 16 gyereket készítek biblia-versenyre, zsoltáréneklő versenyre is viszek lányokat, hitoktató is vagyok, áhítatot tartok, felnőtt kórust vezetek, és látogatom az idős embereket. Egy lelkésznek mindig akármennyi dolga lehet, amelyek fontosabbak minden másnál. Amikor autóba ülök és utazom, akkor tudok egyébbel foglalkozni, de ott ugye elég nehéz web oldalt szerkeszteni. Mindig éreztem azt, hogy az emberekhez visz az utam, de csak Istenen keresztül. A teológia az egyetlen olyan tanulmány, ahol engem nem tudnak becsapni. A tisztaság után sóvárogtam, az igazság iránt, valami után, ami életet ad, és nincs benne rombolás, csak táplálkozás, termés van. Akárcsak a bábozásban.

Écsi Gyöngyi Vágsellyén született 1965-ben. Tanulmányait szülővárosában kezdte, érettségit Galántán szerezett. Újságírónak tanult, majd később teológiát végzett. Református lelkipásztor és hitoktató Hetényben, emellett népdalénekes, mesemondó, bábos, kórusvezető, sokoldalú előadóművész.

Legfontosabb elismerései: 2000 - Győr-legjobb bábszínész díj, 2003 – Budapest - Michel Indali – díjat kap elsőként, 2004-ben különdíjat kap a kaposvári Gyermekszínházi Biennálén, 2007-ben Mikola Anikó-díjat kap elsőként, 2019 májusában Tehetségnagykövet-díjat kapott Komáromban.

 

Fotók forrása: Écsi Gyöngyi, PrZoli Fotóblogja

További képek