Szondák a felvidéki magyar színjátszás múltjába

Lacza Tihamér | 2020-04-10

A …nagy haszna a Teátromnak című könyv Tóth László Dunaszerdahelyen élő költő, író, művelődéstörténész, szerkesztő egyik legújabb színháztörténeti munkája.

A szerző nyolc terjedelmes tanulmányát fogta egybe, amelyek közül hat már különböző folyóiratokban, monografikus jellegű kötetekben valamilyen formában megjelent ugyan, de az olvasók számára nem mindegyik volt egyformán elérhető. A jeles irodalmár nem tartja magát színháztörténésznek, de az 1980-as évektől kezdve kisebb-nagyobb intenzitással búvárkodott a felvidéki magyar színjátszás történetében is. A …nagy haszna a Teátromnak címmel közreadott írások elsősorban a pozsonyi és komáromi színjátszás múltjára fókuszálnak. Igaz, a komáromi színjátszással és általában az 1918 utáni időszak felvidéki magyar színházi törekvéseivel már korábban is foglalkozott több művében („…miként hajdan az apostolok” – A komáromi magyar színjátszás története I. A kezdetektől 1945-ig, 1997; Déryné nyomában – A komáromi magyar színjátszás története II. 1945-től napjainkig, 1998; A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 III., 1998; Köz – művelődés – történet, 1999), de az itt olvasható szövegeket is kiegészítette és két, eddig könyvben még nem publikált tanulmányt is beemelt ebbe a kötetbe.

Sok szempontból nagyon tanulságosnak érzem kivált a pozsonyi magyar színjátszás hányattatásait érzékletesen bemutató Egy hamvába holt kísérlet és a Kényszerpályán c. dolgozatait. Az előbbiből kiderül, hogy még az 1890-es évek végén is milyen óriási gondot jelentett az egykori koronázó városban magyar nyelven játszó színházat működtetni. A kompromisszumos megoldás, hogy összevont német és magyar társulat működjön és előre egyeztetett műsorterv szerint német és magyar nyelvű előadások váltogassák egymást, senkinek sem felelt meg, a budapesti kormány viszont nem kívánt beleszólni a városi önkormányzat ezirányú döntéseibe. Tóth László a korabeli lapok és néhány visszaemlékezés nyomán részletesen és érdekfeszítően számol be a kisebb-nagyobb, sőt olykor késhegyre menő csatározásokról, botrányokról, miközben a kevésbé ismert személyek között egészen jól csengő nevek is felbukkannak, mint pl. Jókai Mór második feleségéé, Nagy Bella színésznőé, akinek pozsonyi fellépését bizonyos körök igyekeztek „megfúrni”.

A másik tanulmány az 1918 utáni főhatalomváltást követő évek ide vágó eseményeit foglalja össze a korabeli lapokban megjelent beszámolók és néhány érintett személy (Faragó Jenő, Ungváry Ferenc) nyomtatásban megjelent vagy kéziratban ránk maradt visszaemlékezései alapján. A politikatörténet már elég alaposan rávilágított a csehszlovák hatóságok kezdettől fogva tudatos magyarellenes törekvéseire az impériumváltást követően, de a pozsonyi és általában a felvidéki magyar színjátszás ellehetetlenítését célzó ördögi machinációiról itt olvashatunk a legrészletesebben.

Tóth László talált olyan cinikus hangvételű dokumentumot is, amelyben nem is titkolják, hogy erre törekednek. Mindezek dacára a felvidéki magyar színjátszásnak sikerült valahogy talpon maradnia, bár olykor igen nehéz körülmények között, amelyet tovább súlyosbított a vezető szerepre törő színidirektorok – Polgár Károly, Faragó Jenő, Földes Dezső – rivalizálása. A kötetben szereplő tanulmányokról még sok mindent elmondhatnánk, de nyilván hasznosabb lenne, ha magát a könyvet lapoznák fel az érdeklődők. A bőséges jegyzetapparátusból viszont kiderül az is, hogy a színikritikusok annak idején milyen következetesen beszámoltak egy-egy előadásról, és ha kellett szigorúan megbírálták a rendezőt vagy a színészeket. Mindezt azért említem, mert manapság a színikritika már-már kihalóban lévő műfaj tájainkon, csak elvétve akad valaki, aki szükségét érzi annak, hogy véleményt mondjon a bemutatott darabról. Igaz, már megfelelő fórumot sem találna, aki ilyesmire vállalkozna. Tóth László fontos munkáját is egy budapesti kiadó jelentette meg még 2016-ban, de eddig egyetlen felvidéki könyvesboltban sem találkoztam vele.

További képek