Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!

| 2015-06-04

Fazekas Mihály Lúdas Matyi című elbeszélő költeményét nem első alkalommal tűzte műsorra a Vojtina Bábszínház. A zsarnokság felett győzedelmeskedő Matyi története először 1979-­ben került bábszínpadra Giovannini Kornél rendezésében, 1994­-ben Pap Gábor elképzelései alapján valósult meg.

Az idei évadban  Perényi Balázs  rendezővel, drámapedagógussal vágtak bele újra az  elbeszélés színpadi megjelenítésébe.    


„Létezik egy pont, amikor nemet kell mondani.” , avagy
„Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”

 ­

Milyen fogalmak jutnak leghamarabb eszedbe a Lúdas Matyi történet  kapcsán? 

Leghamarabb a történetben szereplők nevei. Találó a Döbrögi elnevezés,   hosszan lehetne arról beszélgetni, hogy vajon kinek mit jelent a  „döbrögiség” fogalma. Aztán kérdések jutnak eszembe. Miért ilyen   makacs, kitartó ez a fiú, Lúdas Matyi? Nemcsak a mesét, hanem a  lélektani olvasatot is látom az elbeszélésben. Létezik egy fiatal, aki meg  akarja váltani a világot, segíteni akar otthon, első próbálkozásai azonban  visszautasításra találnak, ezért az őt ért sérelmeken csak akkor tud  túljutni, ha igazságot tesz. Az előadás mindenféle mellékszál nélkül  mutatja be ezt az utat. Ez az a tartalom, ami szerintem közölhető a gyerekkel,  akikben még működik a kérlelhetetlen igazságérzet. Érdekes kérdés annak az elemzése is, hogy vajon ki a hős? Ki az, aki tesz  is azért, hogy egy közösségben változzanak a dolgok? Foglalkoztat az anya Matyi közti kapcsolat is. Vajon miért nem megy vissza Matyi az anyjához?  És amikor megteszi, hogyan változik a kettőjük viszonya?  
 
Vannak korábbi kötődéseid a Lúdas Matyi történethez. Milyen emlékeket   idéznek fel ezek benned? 
Sokszor megfordultam diákszínjátszó fesztiválokon, ahol számtalan rossz  Lúdas Matyi adaptációt láttam, zsűriztem. Dühítettek ezek a félreértett, felszínes színpadi megjelenítések, ezért elhatároztam, hogy én magam is   megrendezem a diákjaimmal. Így született meg az eredeti mese   továbbgondolásaként a Kill Döbrögi című előadás.  Lehetőségem nyílt az egri Harlekin Bábszínházban is színpadra vinni a   Lúdas Matyit. A Fazekas Mihály által megírt történetet hűen követve   Upor László dramaturggal közösen alkottuk meg a szövegkönyvet, melynek jellegzetessége, hogy a verbális megszólalások helyett a   szituációkra helyeződik a hangsúly. Nem „beszélő fejek”, hanem „cselekvő   bábok” szólalnak meg a színpadon emberi helyzetekben. A vojtinás    produkcióban szintén Upor Lászlót választottam alkotótársnak. 
 
Mennyiben értesz egyet azzal a sokak által felvetett problémával,  miszerint Matyi igazságszolgáltatása „túlkapás” abban az értelemben, amikor háromszor veri el Döbrögit?
Ez egy mese, nem érdemes valós helyzetként elemezni. Annak az   embernek, aki megnyomorítja egy kis közösség életét, bűnhődnie kell, és   ezzel együtt végig kell járnia a maga kálváriáját. Önbíráskodás Matyi tette? Mondhatjuk azt is, hogy polgári engedetlenség. Létezik egy pont,   amikor nemet kell mondani. Matyi ezt megteszi. Ez a visszautasítás fontos szerepet kap a történetben.  Sokan ironikusnak vélik, hogy a Fazekas Mihály által írt szövegben   Döbrögi megjavul, a mesei közegben viszont hitelesen tud mindez   megjelenni, mert olyan jó azt hinni, hogy a világ változtatható, csak egy ember kell hozzá, aki képes nemet mondani.   
 
Említetted, hogy az egri Harlekin Bábszínházban már rendeztél egy Lúdas  Matyi  előadást. Miben más a vojtinás megvalósítás? 
Grosschmid Erik tervezőnek köszönhetően teljesen más világ jelenik meg,  mint az egri előadásban. Az itt szereplő bábok színesebbek, markánsabbak, messzebbre hatóak, ezért erősebb, groteszkebb, vásáribb  fogalmazást engednek meg. A színészi játék is egy kicsit eltér a korábbitól,   hiszen mások veszik kezükbe a bábokat. A történet végigmesélésén, illetve Döbrögi és Matyi szituációinak kezelésén azonban nem változtattunk.  
 
Az előadást általános iskolás alsó tagozatos gyerekeknek ajánljátok. Miért épp nekik?                 
A célközönség az 5­6 évesnél idősebb korú gyerekek. Ők már kellően   érettek ahhoz, hogy megértsék a történetet, és befogadják az előadást,   amelyet élőzenével és hangos effektekkel kísér egy három főből álló  zenekar. Az óvodás korúak között előfordulhat olyan, aki túl zajosnak   találná ezt, és megijedne, ráadásul a történet sem igen nekik való. Szinte   reménytelen vállalkozás olyan előadást létrehozni, amely egyaránt  szórakoztató és figyelemfelkeltő tud lenni az óvodás és iskolás korosztály   számára, nem beszélve a pedagógusok, szülők igényeinek a kielégítéséről, akik a  gyerekeiket a bábszínházba kísérik.   
  
Alkalmanként színházi nevelési feldolgozó óra követi az előadást, amely a  látottakat   értelmezve próbál egy­ egy problémát körüljárni a gyerekek közreműködésével. Véleményed szerint az előadás milyen fókuszpontokat  kínál egy ilyen  feldolgozó órához?
Harmadik, negyedik osztályban, azaz kilenc­tíz éves korukban a gyerekek nagyot változnak. Korábban egy abszolút, külsődleges morálban gondolkodnak, miszerint a bűnt, függetlenül attól, hogy szándékos,  vagy szándéktalan, büntetés követ, a felnőtt igazságossága  megkérdőjelezhetetlen a számukra. Kilenc­tíz éves korukban merül fel   bennük először, hogy a szülő is tévedhet, ezzel együtt az is elkezdi  foglalkoztatni őket, hogy vajon mit tehetnek, tehetnek­e egyáltalán valamit   ebben az esetben. Negyedik osztályos korukig hatalmas igazságérzettel  bírnak, muszáj, hogy helyreálljon a rend a világban számukra.  Idősebbek számára a mániás ember személyiségének problematikáját   vetheti fel az előadás. Hogy teszi fel az életét valaki egy valamire? Miért  nem foglalkozik mással?  Az anya­ Matyi kapcsolata is elemzés tárgya lehet. Vajon miért csak   azután tér vissza anyjához Matyi, miután kiköszörülte a csorbát?   
 
Drámatagozatos iskolákban tanítasz, több alkalommal rendeztél színházi nevelési előadás.  Honnan az érdeklődés a drámapedagógia iránt?
Eredetileg magyar­ történelem szakos tanárként végeztem, a véletlen hozta  úgy, hogy drámapedagógiával kezdtem foglalkozni. Volt persze némi előzménye annak, hogy végül itt kötöttem ki. Diákszínjátszó­ körbe jártam  fiatal koromban, ott tapasztaltam meg először mennyire nagyszerű dolog a színház, ez az érzés azóta sem változott bennem. Szeretem a munkámat.   
  
Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal? 
Drámapedagógusként dolgozom, de időnként társulatok, kőszínházak    kérésére előfordul, hogy rendezek is. Első ilyen jellegű munkáim egyike a   KÁVA Kulturális Műhellyel és a Kerekasztal Színházi Nevelési  Központtal volt, rendeztem azóta ifjúsági előadást Tatabányán és a Kolibri Színházban is.  Az  egri Harlekin Bábszínház egykori igazgatójának, Lengyel Pálnak   köszönhető, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem a bábos műfajjal. Pali látva egy diákszínjátszó­ fesztiválon a János vitéz című, nagy energiákat   megmozgató előadásomat, meghívott magukhoz rendezni. Ebből a   felkérésből született a Lúdas Matyi. Azóta a KÁVÁ­nak is rendeztem egy   színházi nevelési foglalkozást, amelyben szintén bábokkal játszottunk, illetve a pécsi Bóbita Bábszínházban néhány évvel ezelőtt a Brémai muzsikusok történetének alapján a Tettyei muzsikusokat vittem színre. Ha jól számolom a Vojtinás rendezésem a negyedik bábos előadásom.   
 
Más rendezői hozzáállást igényel egy bábelőadás színpadra állítása, mint amikor  „élőszínészekkel” dolgozol? 
Teljesen, már csak abból a szempontból is, hogy alapvetően különböző a  ritmusuk. Sokkal energikusabban, dinamikusabban, könnyedebben  próbálok, amikor „élőszínészeket” instruálok, bábelőadás rendezése esetén úgy érzem, annak a megszervezése, hogy ki mit fog meg, és mikor, megfegyelmezi az alkotói energiát. Akármilyen próbafolyamatra érkezem mindig van egy erős gondolatom  arról, mit akarok színpadra vinni, emellett mindig kíváncsi vagyok arra is,  hogy vajon mit tesznek hozzá ehhez az elképzeléshez a színészek, tulajdonképpen belőlük dolgozom.  Az a tapasztalatom, hogy egy bábelőadás rendezőjének sokkal  felkészültebbnek kell lennie, és pontosabban kell tudnia, mit akar látni egy   "élőszínészekkel” dolgozó rendezőhöz képest. Az már más kérdés, hogy vajon mikor engedheti be a színészi invenciót, amitől az egész előadás   életre kel? Rendezőként nem dönthetek el mindent egymagam, teret kell tudnom adni a színészeknek is. Nehéz ezt az egyensúlyt megteremteni.  A bábelőadások példaértékűek lehetnek a nem bábokkal dolgozó  színházaknak a koncentráltság tekintetében. Nem lehet ugyanis olyan  pillanat, amivel nem tudsz elszámolni, amikor nem tudod, mit csinálsz   bábszínészként. Minden helyzet érvényességét meg kell teremteni,   különben szétesik, meghal a báb.  
 
Milyennek tartod a bábszínházak szakmai felkészültségét?
Nagyon komolynak látom azt az utat, amit bejártak. Nem egypólusú az    ország bábmezőnye, hat­hét olyan társulat is működik, akiktől évente lehet  várni értékes alkotásokat. Az idei POSZT válogatójaként erős szándékom  volt, hogy bábelőadásokat is beválogassak, de nem volt szerencsém, mert   azok, amelyeket a legértékesebbnek tartottam többnyire felújítások voltak. A vojtinás A kis December király, a szombathelyi Baltasar   Espinosa, a budapesti Tíz emelet boldogság, és a kecskeméti Hamupipőke című előadások nyerték el leginkább a tetszésemet.   
 
Milyen színház áll hozzád közel?
Ami megszólít, közölni akar valamit, kérdéseket tesz fel, és számol azzal,   hogy a néző milyen problémákkal birkózik épp. Az a színház is közel áll
hozzám, amely nem feltétlenül a mély tartalmi mondanivalójával kíván   nézőként bevonni, hanem a fergeteges játékával, energiájával. Bármilyen   műfajú előadást szeretni tudok, ha azon érzem az alkotók közlésvágyat, örömjátékát.  
 
 
 

Vojtina Bábszínház

További képek