Fecske-misztérium

Bár a gyerekeknek (óvodásoknak, kisiskolásoknak) egyáltalán nem okoz gondot a jól működő bábszínpad jelhasználatának gyors dekódolása, a szombathelyi Lila fecske-bemutató egészen különleges hatást váltott ki a közönség legfiatalabbjaiból: az első pillanatokban megkezdődő – és a továbbiakban sem szűnő, legföljebb föl-fölbugyborékoló, aztán elhalkuló - gyöngyöző, boldog, röptető kacagást. Honnan ez a ritkán tapasztalható, tiszta öröm?

A Nemes Nagy Ágnes jól összeválogatott verseiből-verseire fölépülő, ezekből kivirágzó Lila fecske-előadás megszületésének apropója a költő (a költőnőt kikérte, kikérné magának) halálának 25. évfordulója. Ha egyáltalán kell különösebb, keresett alkalom ahhoz, hogy Nemes Nagy Ágnes gyerek/versvilága bábszínpadra kerüljön (Bors néni úgyis ott van, most már mindig). Persze, a Lila fecske után könnyen beszélünk. Veres András dramaturgi-szerkesztői munkája és rendezése, a tervező és a színészek teljesítménye: igazi heuréka-élmény. A szövegkönyv két ciklus, minden bizonnyal A gondolj-rám-virág címmel Nemes Nagy Ágnes gyerekverseiből sok évvel ezelőtt összeállított kötet két ciklusa

– Madarak, Gyerekek – verseiből válogat, plusz titokban belekerült a finoman indázó asszociációs láncba néhány Bors néni-passzus (nem is olyan kevés). Ha madarak és gyerekek, akkor rögtön Dosztojevszkij Miskin hercege. A félkegyelmű-regényben Miskint úgy csivitelik körül a gyerekek – akikkel mindig szót ért –, mint a madarak. A gyerekek Miskin számára: madarak. Messzire mutató metafora. Csak egy apró lépés, hogy elérjük a madarakkal beszélgető Szent Ferencet, akinek képe nem csak a madarak miatt tűnik át Miskin áttetszőségében nagyon bonyolult figuráján. Mindezt megemlíteni azért fontos, mert a Lila fecske-előadást – miközben szépen, szellemesen, játékosan váltanak folyton szerepet, funkciót benne a tárgyak – az első pillanattól áthatja valami különös ártatlanság, tisztaság, égi-földi harmónia, derű; hovatovább szakralitás. A tárgyakon túl lappangó szakralitás alapvetően nyilván a versek sajátja. A rendezés, a tervezés és a játék érdeme, hogy ezt a „komplex megfoghatatlanságot” képes érzékeltetni a puritán, stilizáltságában konkrét, konkrétságában stilizált bábszínpadon. A heuréka-élmény mélyén az a fölismerés van, hogy de hát Nemes Nagy Ágnes költészete – és ebből a szempontból főleg nincs különbség gyerekvers és felnőttvers között – bábszínpadra termett. A kulcs: az objektív líra. Anélkül, hogy irodalomtudományi definíciók között próbálnánk eligazodni (nem is ez a dolgunk), idézzük Nemes Nagy Ágnest, aki a Kabdebó Lórántnak adott nagyinterjúban beszél arról, hogy miképpen talált rá – szemben az alanyi költészettel - az objektív lírára; és ő maga mit ért objektív lírán. (Az interjú Az élők mértana című NNÁ-kötetben is megjelent.) Az objektív líra ezek szerint „az első személynek a kiemelése a vers középpontjából”. Ez pedig azt jelenti, hogy „az a lírai én ezentúl másutt van. Sőt esetleg nincs is jelen”. Az első személy a vers középpontjában és az első személy kiemelése a vers középpontjából tulajdonképpen erőfeszítés nélkül párhuzamba állítható a színház és a bábszínház között alapvetően létező különbséggel. A Lila fecske-előadás mindenesetre ebben az értelemben az „objektív líra” csodálatos megnyilvánulása: az első személy – a színész – úgy engedi át a terepet, a középpontot a tárgyaknak, hogy észrevétlenül, elegánsan, nagy biztonsággal uralja valamennyit. Nemes Nagy Ágnes azt mondja, hogy ami a költészetben architektonikus, közel van hozzá, saját „objektív líra”-meghatározásában kiemeli „a fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyzeteknek” a fontosságát, különféle „personák” (például dramatis personae) jelenlétét a versben. Éppen innen, egy tökéletes minidrámától indul a Lila fecske-előadás, amelynek a klasszikus értelmemben véve története, cselekménye természetesen nincsen; és mégis van. A nyitóvers – a Madarak – a mesék mondhatni ősidőktől fogva létező alaphelyzetét vázolja föl: a hősnek kötelezően ki kell lépnie addigi világából, útra kell kelnie. Meg kell ismernie önmagát, próbákat kell kiállnia, fel kell fedeznie a világot. Íme: „Mennyi fényes, szép madár! / Nem tudod, hogy merre száll? / Honnan jönnek? / Nem tudom. / … / merre mennek, megtudom, / és ha bírom, elmesélem.” Már ebben a nyitójelenetben megteremtődik az a tiszta és szép sokértelműség, amely az egész előadásnak sajátja. A színészek kintről érkeznek a Mesebolt-kamaraterembe: a nézőtér mellett húzódó, feketével borított védőkorlát – bábos paraván? - mögött kezdik el mondani, suttogni, csivitelni, ritmus és értelem lüktető, sziporkázó játékosságában a verset. Egyszer csak kibukkan a fejük az alkalmi paraván mögül – madarak az ágon, madarak a villanydróton –; innen, a közönség mellől, mellőlünk érkeznek meg aztán a játéktérbe: gyerekszoba, játszótér – mindkettő és egyik sem. Szellős, architektonikus szerkezet, sokfunkciós váz, hintákkal, labdákkal, zugokkal, mélységekkel és magasságokkal. És élő zenével: a háttérben megbújik a zongora, akkor szól, amikor kell. Ha jobban megnézzük, a játéktér valahonnan távolról a középkori misztériumjátékok 

függőlegesen háromosztatú - mert a sértetlenül kerek világot leképező - szerkezetét őrzi. A pokol riadalma természetesen hiányzik, de megvan a fölfelé törekvő, ott óvatosan szétnéző ámulat – és bujkál itt-ott valami kimondhatatlan, álomszerű, mégis tapintható, megérzékelhető fájdalom-sejtelem is. A folyton változó, mégis egyben, egységben tartott funkcionalitást a versek és a képzelet képei és ritmusa szabályozzák. Mert a versek „konkrétsága” és „tárgyiassága” sohasem illusztratív vagy didaktikus: a gyermeki játékosságot mozgató „minden lehet minden” elve – és valami elementáris kíváncsiság, hétköznapi ámulat határozza meg az előadás működését. Így lehetséges, hogy a vidám színekben pompázó filctölcsérek hol manósüvegként, hol kesztyűbáb-madárcsőrként szolgálnak, a zápor a labda-dobok hasán kopog, a szobában álldogáló boldog lámpa („Mert a lámpák boldogok”) szerepét pedig maga Kovács Bálint játszhatja el: orra a gomb, tágra nyíló szeme a fény. A ritmus, a lüktetés a gyerekversek egyik legfontosabb tényezője, beleértve az ismétlődést is. Az ismétlés azonban egy másik szövegszinten – főleg, ha színházról van szó – a komikum alapvető forrása: ez a réteg is gyönyörűen működik a szombathelyi előadásban. A három színész együttműködése, összjátéka – amely az egyéni villanásokat is bőven megengedi – példaszerűen pontos és szép; ahogy azt a Meseboltban megszokhattuk. Lehőcz Zsuzsa és Kovács Bálint mellett most először lépett itt színpadra – és tulajdonképpen közönség elé - a Kaposvári Egyetem színészhallgatója, Dér Mária. Egyrészt maximálisan megfelel a sokrétű - és számára szokatlan, ezidáig abszolút ismeretlen - feladatnak. Másrészt érdekes módon éppen az ő, tapasztalatlanságból eredő, alig-alig észrevehető, pici nehézkessége mutatja meg, hogy mi mindenre képesek a szombathelyi társulat bábszínészei: a testükkel, a hangjukkal, a lényükkel, a tárgyakkal. A három álombeli, zenés-madaras jellemrajz egyszerűen telitalálat: Kovács Bálint a „tűzről pattant” tulipános fekete hattyú („mint a láng és mint a szén”), Dér Mária a fatörzshöz hasonlatos lappantyú („láttam, láttam”). Lehőcz Zsuzsa pedig imádnivaló, kacér kuplét (igen, vérbeli kuplét!) csinál a dalszövegnek ugyanolyan csodálatos Lila fecske-versből: („Április volt, április, én hagytam ott végül is”). Nincsenek véletlenek: Lator László mesélte egy rádiós emlékezésben, amelynek Albert Zsuzsa révén írásos nyoma is maradt, hogy Nemes Nagy Ágnesnek „volt egy gitárja, szeretett énekelni, sokszor én magam is vele énekeltem, mind a ketten gyerekkori emlékeinknek engedve, nagyon szerettünk zsoltárokat énekelni, és sok minden mást is. Ágnes nagyszerűen tudta előadni a 20-as évek kupléit, slágereit”. Hát tessék!

A madarak jönnek, a madarak elhussanak: a Lila fecske-misztérium úgy ér véget, ahogyan elkezdődött. És megint elölről. Addig is: velünk marad a gyerekek bugyborékoló nevetése. Lángh Júlia számol be hasonló élményről Közel Afrikához című könyvében. Amikor a 90-es évek elején egy évre elszegődött óvónőnek a nigeri bozótfaluba, Illélába, egyszer sebgyógyító varázsigének vetette be Weöres Sándor versét, hogy „őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya”. A gyerekek pedig „először lélegzet-visszafojtva hallgatták ezt a különös duruzsolást, aztán egycsapásra nevetni kezdtek, boldogan, felszabadultan (...)”. És „ettől kezdve minden sebfertőtlenítéshez igényelték a magyar varázsszavakat”. Weöres is, Nemes Nagy Ágnes is (ráadásul mindketten „újholdasok”) azt tartotta, hogy minden kisgyerek költő. Mennyi fényes, szép madár!

Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske – Mesebolt Bábszínház

Rendező: Veres András

Tervező: Rumi Zsófia

Zene: Darvas Benedek és Ádám Rita

Mozgás: Fejes Kitty

Szereplők: Kovács Bálint, Lehőcz Zsuzsa, Dér Mária eh.

Zenei közreműködő: Maronics Ferenc/Bak Orsolya

Bemutató: 2016. november 6-án

 

Fotó: Trifusz Ádám - Mesebolt Bábszínház

Tovább a galériába

 

 

 

További képek