Az Esztergomi Művészek Céhének kiállítása

Kovács Lajos | 2016-08-09

A 25 éve alapított Esztergomi Művészek Céhe a budapesti Bartók 1 Galériában mutatkozott be a fővárosi műpártolóknak. Az alábbiakban Kovács Lajos író kiállításukat megnyitó szövegét olvashatják.

Tisztelt Tárlatnyitó Közönség!

Ha nagyot merünk gondolni, mondani, akkor én most azt gondolom és mondom, hogy a magyar fővárosok találkozóján köszöntöm önöket. Nem olyan veszélyes túlzás ez, hiszen már az iskolában megtanultuk, hogy két honfoglalást éltünk meg őseink történelmében, amelynek során eleink előbb Esztergomot nézték ki uralkodói bölcsességgel királyi központnak, hogy aztán megtépázott önbizalmunk IV. Béla királya új – védhetőbb – palotát álmodjon magának és utódainak itt Budán, ahol úgy megszerette Budát, hogy már sohasem feledhette Ister Gránt, vissza is temettette magát hányatott sorsának ősi fészkébe egyetlen magyar királyként. Nyomát is veszítettük, ahogy az egy szép legendához illik.

Esztergomnak ez a közeli, történelmi lehelete a Dunakanyar völgyén át – Dömös, Visegrád, Szentendre testvéri kézfogásaival kísérve – mindig megtalálta a maga útját, üzeneteit hol királynői, hol érseki pecséttel, hol fegyverekkel hitelesítve, tekintélyt is parancsolva az új főváros felé. A hadi és gazdasági fondorlatok mentén kinőttek itt a kövek között a művészi legendáriumok is gótikus katedrális, érseki palota, rangos lovagterem és Dunára nyíló csipkés erkélyablakok pompájával kísérve, ahová talán nemcsak álmodni, de alkotni is meghívhattuk Janus Pannonius, Claudio Monteverdi, vagy – újabb reményeink szerint – Sandro Botticelli művész urakat és európai kortársaikat.

Sőt évszázadok száműzetése után barokkosan feltápászkodó főtérrel, a Várhegy tetején megkapaszkodó izmos székesegyházzal, ízléssel és féltő gondossággal egybegyűjtött Kincstárral és Keresztény Múzeummal újjá- és továbbéltették ezt a fővárosi rangú kultúrát, művészetpártolást azok, akik ennek felelős egyházi védnökei lehettek, s ezt a tisztet komolyan magukra is vették.

Lám, milyen szép tirádába fér bele egy sokat vert, sokat veszített városka története!

Bocsássák meg nekünk, hogy a százszor szétlőtt, kirabolt országközpontra ekképpen emlékezünk. Ennek a Budán most kiállító művészcsoportnak így hiteles az archaizáló, közösen választott neve: Esztergomi Művészek Céhe. Hagyományok, mindig vállalható értékek folyamatossága tartja össze közösségként azokat, akik amúgy egyáltalán nem egymás hátán, egymás tekintélyét kihasználva próbálnak magukról jeleket, üzeneteket küldeni. Műveket. Önmagukat vállaló egyéni kiállítások és egymást erősítő közös tárlatok, összegzések formájában mégis olyan jelenlétet teremtettek maguknak, egymásnak, otthon és országszerte, amit megkerülni nem lehet, hacsak nem elhallgatni, bagatellizálni.

Esztergom sajátos történetisége jelenik meg az ő közösségükben. A városhoz tartozás például nem jelent feltétlenül esztergomi lakhelyet. Egy kisváros nem is bírna el ekkora terhet, nem lenne képes ekkora bőkezűségre, támogató erő előállítására. Esztergom számukra szellemi erőtér, régióközpont, történeti középpont, találkozási hely, mértékadó és mértékkérő tisztes piac.

Van kínálata, de nem koldusa az elismertségnek. Lehetséges-e így szövetkezni? Érti-e mindezt a város, a régió aurájában közlekedő potenciális közönség, a műpártoló, a pályázatkiíró, a szponzor, a hivatalból vagy önként galériát üzemeltető műkereskedő?

Hogy néha nem is akarja ezeket a terheket, netán még a jelenlét is terhes számára? Sokallja az ambíciókat, hangosnak találja a felkínált önzetlenséget, zavarba ejti a sok- és másféleség? Nem titok: ilyen idők is voltak, ilyen hangok is vannak – lesznek is. Amikor átnéztem – próbáltam összegezni – az alapítók, majd a csatlakozó, hol kaput döngető, hol kaput becsapó, elpártoló jelentkezők névsorát, alkotói kínálatát, szinte megszántam a szegény felelősöket. Ha csak egy pillanatra is…

25 éve olyan remények és fantasztikus regények íródtak a lelkünkben, amelyek hitté váltak a legedzettebb szívekben is. Évtizedekig hallgattuk, hogy nincsenek nemzedékeink, összetartozó csoportosulásaink, s ha mégis összeálltunk, vagányul „egyívásúaknak” mertük csak mondani magunkat. Nem a művészeti ág, nem a technika, nem is a generációs hasonlatosságunk okán találkozgattunk egymás lakásán, valamelyikünk kiállításán, de mindig belopózott a rögeszmecseréinkbe egy félve kigondolt és talán ki sem fejtett gondolat a szorosabb együttműködésről. Az egyszervolt saját művésztelepet számosan más vidékek felé tájékozódva keresték, de ők is mindent hazahordtak, először otthon mutattak be, ahogyan ország-világot járt céhlegényektől és -leányoktól az elvárható. Voltak más előzményei is ennek az összetartozás-élménynek. Esztergom megszülte a maga művészcsoportját Sigillum néven, ez lett a város fiatal képző- és iparművészeinek szakmai szervezete 1968-ban. A csoport szerződést kötött a Komárom megyei Tanács Tervező Irodájával egy közös klub működtetésére, mely a Zodiákus nevet kapta. Az elnevezés a humanista tudományokat és művészeket pártoló Vitéz János érseknek az esztergomi várban létesített stúdiójára, pontosabban a stúdió egykori boltozatának freskó-ábrázolására utalt, de jelezni kívánta a klub világra való nyitottságát is. Számosan alkotnak közülük ma is, akik 1982-ig – a klub fennállásáig – teremtettek egy bemutatkozó, megmutatkozó kultúrát, s ennek városi kötődéseit a helyi fiatal alkotók mellett például Borsos Miklós Babits-illusztrációiban, Lossonczy Tamás „visszatérését” demonstráló tárlatának ideutaztatásában, a műtörténész és gyűjtő Dévényi Iván Czóbel gyűjteményével tágította. Erős gyanakvás kísérte a sokféleség határait feszegető bátorságot.

„A Zodiákus Klub tevékenysége és kiállításai egy nehéz, de érdekes korban alapvetően befolyásolták a város szellemi életét” – összegezte az a Kaposi Endre e korszak értékteremtő szerepét, aki a Sigillum csoportot is, 1991-ben a Művészeti Céh alapítóit is maga köré tudta gyűjteni. Ez az alapvető cél – befolyásolni a város szellemi életét, kiterjeszteni a figyelmet a tehetség tűrt vagy akár tiltott zónái felé – minden más célt felülírt és ír ma is. Lazának látszó összetartás, egymás iránti tisztelet, de mindenekfelett közös akciók a régió kultúrájának értékeiért.

Az Esztergomi Művészek Céhe ma is az Esztergomban élő, illetve a városhoz kötődő képző- és iparművészek, restaurátorok érdekképviseleti egyesülete. Akkor, 1991-ben ennyi tömörséggel válhatott befogadóvá az alkotó közösség. Céhtaggá az válhat, aki elkötelezett Esztergom kulturális értékei iránt, tagja valamely országos szakmai szervezetnek, és egy bemutatkozó kiállítás anyagával elnyeri a tagság bizalmát. Az alkotóközösségi tagság egyik nagyon fontos kitétele, hogy csak minőségi munkák alkotójáról lehet szó, aki már korábban megfelelt az országos megmérettetéseken. De a 25 év ennél sokkal több tartalommal hordta, gyűjtötte a termést az éves kaptárakban, az éves közös tárlatokon. Mintegy félszáz alkotó névsora jelzi a Céhhez tartozás szándékának fontosságát. Elmosódtak eközben az önmeghatározás technikai, műfaji határai, kifejezési eszközeiket műfaj korlátokat el nem ismerve formálják át és gyűrik egybe, nem egyszer pedig megfosztják önmaguk korábbi kézjegyeitől is a vásznat, a fémet, a textilt, új esztétikai jelenséggé forrasztanak eddig össze nem házasított térelemeket, összeragaszthatatlannak hitt idősíkokat.

Negyedszázados nyitottságuk dorogi, tokodi, nyergesújfalui, lábatlani kisműhelyeket, a párkányi járás Dunán- és határon túli életműveit, Tata, Tatabánya, Esztergom felől kirajzott iskolateremtőit rendezte afféle bolygóközi térré, ahol a hagyományos képző- és iparművészet sodrásában egy erőteljes fotóműhely-kultúra ugyanúgy megfér, mint a történelmi értékmentésre szakosodott restaurátor-mesterség míves művelése. A CÉH olyan szervezetté formálódott, amely nem mondott le soha a művészettörténet elméletének művelőiről, de a művelődéstörténész mértékadó dokumentáló munkásságáról sem. Az állandó hazai jelenlét teljességét keresik egymás hozzáadott értékeiben.

Önök a meghívón napjaink CÉH-tagjainak névsorát olvashatják. A 25 évnek – sajnos – számos szomorú vesztesége van. Lezárultak velük életművek, mások munkásságát zárójelbe tette a politikatörténet, vagy éppen önszántából távozó alkotókról is beszélhetünk.

A negyedszázados történetnek ma itt tulajdonképpen egy új fejezete íródik. Tréfásan visszautalva ismétlem: a főváros meghívást kapott a fővárosba. Tisztújítás előtt, készülő összefoglaló katalógus munkálatai közben tulajdonképpen ma veszi kezdetét a kisjubileum rendezvénysorozata. Hozzáteszem: egy új képzőművészeti műhelyekkel, stúdiókkal, kiállítóterekkel ismét megpezsdülő Esztergom tekinti megtiszteltetésnek Budapest érdeklődését, kíváncsi gesztusát az értékmentő és -teremtő művészközösség iránt. Legyen a párbeszéd napja ez az alkalom!

 

Ebben a reményben a CÉH kiállítását ezzel megnyitom!

 

Budapest, Bartók1 Galéria, 2016. augusztus 4.

 

Fotó: Végh Éva

További képek