Figyelő

Krajcsirovits Henrik grafikusművész emlékkiállítása

Krajcsirovits Henrik grafikusművész több évtizedes munkássága és ezen emlékkiállítása összefüggésében a helynek és az időnek nemcsak külsődleges szerepe, hanem meghatározó jelentősége és egyúttal szimbolikus üzenete is van. Az egykori Népház újonnan kialakított kiállítótermében állunk, annak az épületnek a falai között, amelynek története összefonódott a Bányász Képzőművészeti Szabadiskola, majd a Bányász Képzőművész Kör történetével. Ez a szabadiskola már a várossá nyilvánítás évétől, 1947-től működött a Munkás Kaszinóban, majd hivatalosan 1948-ban alakult meg, és később itt, a Népházban lelt végleges otthonra, és 1949-től kiállításait is elsősorban itt rendezte meg. Az első művészeti híradás a felkészítő stúdiumait végző, a bányász kör tanítványaként szereplő Krajcsirovits Henrikről 1948-ban jelent meg, amikor bemutatkozott a Munkásfestők kiállításán, majd egy évvel később, a szabadiskola tárlatán már jelentős elismerést is aratott: a Mész és Cementművek Nemzeti Vállalat első díját nyolcadikos gimnazistaként nyerte el. Ezután tehetséges szabadiskolai növendéktársaival, Bondor Istvánnal, Brém Ferenccel, Horváth Ferenccel, Lajos Józseffel és Szamosvári Józseffel együtt Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytathatta művészeti tanulmányait, ahonnan végzett művészként és tanárként 1953-ban tért vissza Tatabányára, ahol megkezdte az általános iskoláktól a gimnáziumon át a főiskoláig ívelő, négy évtizedes pedagógusi tevékenységét. Ennek a művésznevelő, a vizuális kultúrát fejlesztő tevékenységnek szerves alkotóeleme volt az őt útjára bocsátó iskola, a Bányász Képzőművész Kör vezetése is: 1958-tól 2002-ig, több mint negyven esztendőn át irányította a Népház alkotókörét. A mesterek munkáját a tanítványok teljesítménye fémjelzi, s hogy Karjcsirovits Henrik ezt az igencsak energia- és időigényes, s nemkülönben felelősségteljes munkát is magas szinten és nagy elhivatottsággal végezte, azt a művészetre érzékeny egykori tanítványainak százai tanúsíthatják. A tanítványok serege természetesen most nem sorakozhat fel, csak néhányan lehetnek jelen műveikkel e kiállítás satellit-tárlatán az emeleti terekben, mintegy jelképesen reprezentálván, hogy az öntevékeny, amatőr indíttatások pártolása ugyanúgy megvalósított célkitűzése volt Krajcsirovits Henriknek és országosan is jegyzett körének, mint a professzionális művésszé válás segítése: a hajdani növendékek sorából számosan emelkedtek a jelenkori magyar művészet kiemelkedő életművet építő, napjainkban is aktívan dolgozó alkotóivá. Túllépve a szűkebb hely, a belső közeg határain, kilépve a városi terekbe, a tágabb környezetbe, és visszapillantva a közelmúlt évtizedeire, a XX. század második felére és az ezredforduló esztendeire az a konzekvencia is megvonható, hogy Krajcsirovits Henrik művészetét a hely valósága, társadalmi közege és a környezet, a körülvevő táj is elementáris erővel determinálta. 1965-ben egy Komárom megyei tárlat tanulságait megvonva állapította meg Szabó Júlia művészettörténész, hogy „… a legjobb tatabányai művészek képein, elsősorban a tájképeken a különböző színhatások ellenére közös vonások észlelhetők… A keményen kontúrozott képek komorsága, szerkezeti szilárdsága, borús világlátása nehéz feladatok vállalásáról tanúskodik….” Valóban, a lendületes rajz, a sötét, keményen meghúzott kontúrok, a visszafogott színek, a szerkezeti szilárdság hangsúlyozása, a képek komorsága olyan domináns jegyek, amelyek stilisztikailag jellemzik, karakterizálják Krajcsirovits Henrik egyénivé formált, grafikai jellegű, de festészeti értékeket is csillogtató művészetét. A most kizárólagosan a papírmunkák, a papírra rögzített egyedi és sokszorosított kompozíciók köréből válogatott művek kapcsán is pontosan körvonalazható, hogy Krajcsirovits Henik művészetében hangsúlyos szerepet kapott a Tatabányát övező természeti környezet, a dunántúli táj konstruktív szellemű tükröztetésének szándéka, s úgyszintén a bányavidék embere, a nehézségekkel terhes, veszélyekkel fenyegetett mindennapok és a belső lélek-világ szinusz-vonalak pontosságával való alakításának, ábrázolásának igénye. A magyar grafika virágzó évtizedeiben, a múlt század utolsó harmadában is megőrizte Krajcsirovits Henrik viszonylagos művészeti önállóságát és szuverén grafikai nyelvezetét. A saját hangján szólt már a pályakezdés időszakában, az 1960-as években is – termékenyítő hatású alapokra talált az elődei és mesterei körében, így Uitz Béla és Barcsay Jenő életművében –, és törekvései párhuzamba állíthatók a korábban hosszabb ideig Tatabányán dolgozó, a közelmúltban körünkből eltávozott Szabó Zoltán monumentális hatású kompozícióival is. Az előzmények, a kortársak munkái azonban csak segítették eredeti, egyéni hangjának megtalálását: a dolgok lényege, a szerkezet, a lényegi jegyek megragadása, munkássága kiteljesedő szakaszában a táj emberi arculatúvá alakításának, antropomorfizálásának lehetősége foglalkoztatta. A lényeg megtalálásához, a gondolati mag megragadásához és kifejtéséhez a körülvevő valóság élményvilága adott erőteljes inspirációkat. Kifejezőeszközei mind puritánabbak lettek, témakörei – elsősorban a táj, s mellette az ember, és az ember környezete, az ipari táj jellegzetes objektumai, a bányászat világa – mind egyneműebbekké, a lényegre koncentrálóvá, a felesleges részleteket lehántóvá váltak. A hullámzó, ívelő, visszaforduló, egymásba kapcsolódó, egymást átható, csaknem mindig zárt körvonalakkal ölelt tájmotívumok alkotásain keménységet és lágyságot éreztetnek egyszerre, s a feltárt belső erővonalak és a körülfogó ívek feszes ritmust tolmácsolnak. A legfontosabb mű-jellemző tényező a szerkesztettség, a felépítettség hangsúlyozása. Mindez nem csupán egy formai probléma megoldására tett kísérlet, hanem az ábrázolt, átlényegített valóságrészlet lényegi tartalmainak expresszív erővel történő feltárása is. A jobbára higgadt, konstruktív szellemű kompozíciók nemcsak a szerkezetbe foglalt, a természetből eredeztethető tartalmakat közvetítik, hanem mély érzelmi töltéseket is hordoznak; a fegyelmezett kompozíciót, a szigorú szerkezetet mesterien ellenpontozza a belső tartalom lírai hangoltsága, bensőségessége. S hogy a táj mellett milyen fontos volt számára az ember is, azt egyetlen, talán a legszuggesztívebb munka, a Figyelő című, eredetileg 1971-ben linóba metszett, később több változatban is kivitelezett mű bizonyíthatja: a felhúzott lábakkal ülő, térdei fölött a nézőre tekintő – a képet figyelőt figyelő – monumentális alak ugyanúgy nyugalommal, mint robbanó feszültséggel is áthatott, ugyanúgy bizonyosságokkal mint kételyekkel is telített, ugyanúgy bátor, mint ahogy megriadt: a magunk mögött hagyott korszak súlyos ellentmondások között létező, szimbolikussá emelt hősét állítja elénk emlékezetbe rögzülő megjelenítésével a bányászvidék képi krónikása. A tatabányai elődtelepülések 1945 előtti történetében csak mintegy epizódszerűen bukkan fel a művészet – valamifajta művészeti pezsgés a várossá nyilvánítás évétől indul meg e bányásztelepülésen, s ennek az egyre mozgalmasabbá váló időszaknak tanítványként, fiatal művészként, művészpedagógusként, művészetét kibontakoztató alkotóként, életművet építő mesterként mintegy fél évszázadon át meghatározó jelentőségű szereplője, mintegy egyszemélyes művészeti intézménye volt Krajcsirovits Henrik. A művei, a kiállításai, a művészi és tanári működésének eseményei által körvonalazódó művészeti fejezet e hely, e közeg, Tatabánya művészettörténetében talán mindeddig a legfontosabb tényező, az egyéni életművön túlmutató fontosságú, nagy horderejű hagyaték: immár olyan tradíció, amely a jelen történéseit, és a jövő lehetőségeit mérlegre helyezve egyaránt kimagasló érték: a művészet nélkülözhetetlen voltára figyelmeztet.

(Tatabánya, Jászai Mari Színház, Népház, 2014. június 6.)

További képek