Tiszta víz – A Vaknyugat a Weöres Sándor Színházban

Tűz és víz. Stan és Pan. Zoro és Huru. Legendás komikuspárosok „archetípusai” bújnak meg Martin McDonagh Vaknyugat című, a Weöres Sándor Színház színlapján fekete komédiának aposztrofált drámájának mélyén. Szikszai Rémusz évadvégi rendezése pedig nem tolakodóan, de fölmutatja ezt a párhuzamot.

Az ír kortárs Martin McDonagh kezdettől otthonos a magyar színpadokon, szinte mindig színen van valahol egy-egy McDonagh-előadás. De nem csak „saját jogán” hangzik el a neve gyakran: szokás emlegetni mondjuk Székely Csaba drámavilágával kapcsolatban, amely drámavilágban kb. Csehov és McDonagh nyomán jön létre valami összetéveszthetetlenül új minőség. Csehov, McDonagh, Székely Csaba: mind nagyon „valamilyen” (orosz, ír, erdélyi), éppen ezért képes megragadni az univerzálist. És ha Csehov darabjaiban sokszor kitapintható a bohózati alapozás (maga a szerző hányszor kötötte az ebet a karóhoz, hogy komédiát írt, saját korának színházcsinálói nem hittek neki), akkor ugyanez elmondható a Vaknyugatról is (a Leenane-trilógia harmadik darabja 1997-ből, 2004-től Magyarországon is). Az üresség ellen, életprogramszerűen, szünet nélkül egymás vérét szívó, egymást sakkban tartó testvérek, Coleman és Valene kettősében felfedezhető egyfelől az érzelmeket a nevetés pillanatában kioltó, rugóra járó bohózati kegyetlenség (akár Bergson és A nevetés nyomán), másfelől felfedezhetők a régi nagy bohócpárosok: Stan és Pan vagy éppen Zoro és

Huru. Szikszai Rémusz évadvégi szombathelyi rendezése rá is játszik ezekre az ősképekre. Persze, az is lehet, hogy a véletlen műve, de Domokos Zsolt (Valene) és Némedi Árpád (Coleman) kettősének látványa azonnal előhívja az ősképet. Az alacsony, nagyon-nagyon-nagyon mérges, groteszk „orángután-frizuráját” férfiassága bizonyítékaként viselő Coleman és a magas, vékony, rongylábakon szökdécselő, derűs fölénnyel gonoszkodó Valene tökéletes bohózati (vígjátéki) páros. És úgy is viselkednek, miközben a rontott-bontott, költött tájnyelven előadott szópárbajok – Varró Dániel költészetet művel, a szombathelyi színészek pedig megmutatják ennek a költészetnek a szépségeit –, a rengeteg chips és fizikai összecsapás törmeléke alól mintegy mellékesen, főben járó bűnök tűnnek elő. A lét elviselhetetlen könnyűsége abban mutatkozik meg, hogy Valene és Coleman világában, látszólag legalábbis, nincs különbség  az ugratás, az aljasság és a gyilkolás között. Ez is, az is súlytalan – vagy irdatlanul nehéz és vérre menő mindkettő.

 

 

 

 

 

 

Az istentelenség és az istenhátamögöttiség állapotában leledző testvérpár világa első pillantásra nélkülöz minden metafizikát. A nappali-konyha reális, „földhözragadt” játéktér – a háttérben a falon a Vaknyugatban kötelező feszület, alatta a kötelező puska, aztán Valene szent szoborgyűjteménye (mágikus pillanat, amikor a belső tér két szélén, egymástól a lehető legtávolabb  elhelyezett fotelokat közelebb húzzák egymáshoz). De a magasban elhelyezett stég és a színpad elején-szélén, a nappali-konyha előtt határvonalként végighúzódó, hiányos kövezetű járda – hogy melyik szereplő miképpen megy, halad, szökdécsel, lépked  végig ezen a járda-ugróiskolán, valóságos személyiségtanulmány - észrevétlenül mégis  más dimenzióba emeli a történéseket. A fönn és a lenn viszonylata megfordul. Melyik a menny? Melyik a pokol?

A nyitópillanatokban a legfinomabb érzelmek ezer árnyalatának kifejezésére képes, ég és föld között közvetítő  magányos angyal – Kicsilány: Nagy-Bakonyi Boglárka – énekel a magasban, az „ír hangulat” mellett görögös színezetet adva a drámának, mintha utólag, visszatekintve bomlana ki előttünk a cselekmény. Mindehhez a sejtelmes  fényjáték víz alatti világot teremt: mintha mindannyian a tó (vagy valami akvárium) fenekén lennénk; ott, ahova majd a csöndesen és rezignáltan reményvesztett, de önmagából ki nem látó Welsh atya is belesétál, jobb híján megismételve a kétezer éves áldozatot. Hogy hátha. Szerémi Zoltán a részegség legkisebb külső-belső jele nélkül, szinte rezzenéstelenül játssza az örökrészeg, kívülről jött, más nyelven beszélő  papot – talán mert a részegség számára létállapot, mert olyan részeg, hogy az maga a józanság.        Ha mindig részeg – akkor sosem az.

A víz határozza meg az előadás világát. És persze a tűz: a Valene féltve őrzött tűzhelyén fölolvasztott, amorf masszává változtatott szobrocskák megégetik Welsh atyát is: a kezét tűzbe tartó Mucius Scaevola megmentette Rómát, de hogy Welsh atyának sikerül-e megmentenie Leenane-t, nem tudni. Tűzbe teszi a kezét hitetlen híveiért, aztán vízbe megy értük. És ezek a sorsuk által víz alá nyomott – fölbukni képtelen – antihősök Welsh atya áldozathozatalának (és levelének) hatására mintha tényleg megpróbálnának tiszta vizet önteni a pohárba. (Az előadást lelkes gyerekközönség módjára végigkommentáló idősebb hölgyek azonnal kuncogva konstatálják a meghökkentő tapasztalatot, a testvéreknek tört másodperccel később esik le a tantusz: ó, hát most először egyetértenek.) A bűnök megvallása és a bocsánatkérés – főleg a megbocsátás – azonban nem megy varázsütésre, még csak nem is pusztán elhatározás kérdése.

A fináléban az ég kárpitja meghasad, Coleman és Valene moccanatlan szoborrá változik: a nyakukba zúduló esőről nehéz megmondani, hogy csak lehűt vagy meg is tisztít, esetleg mindent elsöprő özönvíz (ne rántson el a semmi sodra). A kép mindenesetre megtisztítóan szép. 

Martin McDonagh: Vaknyugat – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Játsszák: Nagy-Bakonyi Boglárka, Szerémi Zoltán, Domokos Zsolt, Némedi Árpád

Díszlettervező: Zöldy Z Gergely

Jelmeztervező: Szabados Luca

Zene: Eklics Dániel

Dramaturg: Szikszai Rémusz

Kellékes: Takács Viktória

Hangosító, világosító: Horváth-Toki Tibor, Boros Dániel

Súgó: Zsohár Amália

Ügyelő: Bors Gyula

Rendezőasszisztens: Kovács Nóra

Rendező: Szikszai Rémusz

Bemutató: 2026. április 24.

Fotó: Benkő Sándor/sarvarikum.hu

További képek