Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnoka - Siklódy Ferenc kiállítása Székelyudvarhelyen

Minden kiállításnak több rétege van; mind a létrejöttét, mind az üzenetét, küldetését tekintve. Különösen érvényes ez a kijelentés Siklódy Ferenc Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnoka című kiállítására, hiszen egyszerre kortárs és történeti, individuális és közösségi; egyszerre érvényesülnek muzeológiai és kurátori-műélvezeti szempontok.

Ahogy a kiállítás címe is magában foglalja, egy arcképcsarnok adta apropóját a tárlat megszületésének, mely Siklódy Ferenc grafikusművész egyik legnagyobb vállalkozása, mondhatni főműve. Siklódy Ferenc ma Csíkszeredában él és alkot. Gyergyószárhegyen született 1968. január 29-én. Kolozsváron, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett grafika szakon. Mintegy 30 éve foglalkozik sokszorosított grafikával, otthonosan mozog a magas- és mélynyomásos eljárásokban, legyen az rézmetszet, rézkarc, de a linóleum- és fametszésnek is kiváló mestere. Több művészeti grafikai szövetség meghatározó tagja Romániában és Magyarországon egyaránt, tagja nemzetközi szervezeteknek is. Munkásságát többek között olyan rangos elismerésekkel díjazták, mint a Székelyföldi Grafikai Biennálé 2010-ben elnyert különdíja, vagy 2025-ben az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Rendkívül aktív művészeti munkássága mellett a művészetközvetítés és az értékátadás is átszövi mindennapjait: 1998 óta tanít a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában, valamint szintén az ezredforduló óta készíti a Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnokát. Elég csak körbenézni a kiállítótérben: már önmagában, mennyiségileg és kvalitásában is lenyűgöző a valaha élt erdélyi képzőművészek rézlemezekre karcolt arcképeinek látványa.

A portré műfaja egyidős a civilizációval, noha elterjedése inkább az újkortól, a reneszánsztól érhető tetten. Megjelent az ókori kultúrákban is, gondoljunk csak az egyiptomi Amarna-kor karakteres Ehnaton- és Nefertiti-szobraira, az athéni demokrácia idején divatba jött ősök képmásának megörökítésére, a realista római császár- és politikusportrékra, sőt mi több, Rómában vezető műfaj volt az arckép. S bár ezt követően, a középkorban a katolikus egyház merev szabályai közepette szó sem lehetett individuális megnyilvánulásokról, ez nem jelentett uniformizáltságot, noha jóval kevesebb szigorú értelemben vett portré született és maradt fenn, mint a megelőző és a soron következő korszakokban. A portré mai értelemben vett önálló műfajjá válása a 16. században következett be, s alig száz évvel később, a 17. században élt barokk festőóriás, Rembrandt – aki nem mellesleg kitűnő rézkarcoló is volt – megújította a portréműfajt, amely legfőképpen önarcképein érhető tetten. A fotó 19. század végi elterjedéséig, mely megváltoztatta az arcképek addigi dokumentumfunkcióját, olyan kitűnő portréfestőket jegyez a művészettörténet, mint – csak egy néhányat kiemelve – Rubens, Velázquez, Renoir, Van Gogh, vagy a pesti születésű, majd európai udvarok jeles portréfestőjeként jelentős nemzetközi karriert befutott László Fülöp. Maga az arcképcsarnok pedig a reneszánsz óta elterjedt műfaj, különösen virágzott a 19. században, de ma is népszerű, gondoljunk csak az érettségi tablókra vagy a színházak előcsarnokaiban a társulat tagjainak arcképeire.

 

 

 

 

 

 

 

Siklódy Ferenc arcképcsarnoka grandiózus és egyedülálló vállalkozás, mely a székelyföldi képzőművészet történetének állít méltó emléket, mégpedig olyan formában, hogy az alkotókat, a művészek képmásait helyezi fókuszba. 1999 óta készíti a mára közel 500 elemből álló – ebből a székelyudvarhelyi múzeumban 354 darabot kiállított – sajátos mementóját, mely a székelyföldi képzőművészet valamennyi jegyzett, ma már nem élő művészét törekszik vizuálisan megörökíteni. Az első 200 portréjával 2000-ben már találkozhatott a közönség Székelyudvarhelyen és a közeli Székelykeresztúron is kiállítások formájában, továbbá Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson.

A valaha élt székelyföldi képzőművészek felkutatása komoly gyűjtőmunka, és a művészekhez – a kiállításban egyébként nem szereplő – életrajzi szócikkek is készültek, kezdetben Szatmári László szerkesztő, később más szerzők jóvoltából is. A székelyföldi művészek mellett Siklódy sorozatának részét képezik az egykor a régióban alkotott, vagy annak kulturális életében nyomott hagyott művészek és anonim alkotókhoz köthető ikonikus alkotások, épületek, falképek is.

A tenyérnyi méretű (100 x 70 mm) portrésorozat elemei sokszorosított grafikai eljárással készült rézkarcok. Maga az eljárás is több lépcsős, a biztos rajztudás mellett vegyészeti ismereteket és fegyelmezettséget is igénylő procedúra, melynek során a dúc, azaz a rézlemez felületére fordított állásban karcol az alkotó, hiszen a hengeres préssel való lenyomás során – mely szintén nagy technikai hozzáértést igényel – megfordul a kép. Az eljárás megértését nagyban segíti, hogy videó formájában is látható a kiállítás előterében, ahogy Siklódy Ferenc rézkarcot készít.

Siklódy portréi a megörökítésen túl a hiteles ábrázolásról is szólnak, dokumentumfunkcióval is bírnak. A hitelességet erősíti, hogy Siklódy a képzőművészekről készült korabeli portréábrázolásokat, önarcképeket, fotókat veszi alapul. Nézetük – a portrék, önportrék, arcképcsarnokok ábrázolási konvencióihoz idomulva – többnyire szembenézet, de nem ritkán háromnegyed profil. Siklódy Ferenc nem egy az egyben veszi át a portrék kompozícióját, hanem azokat a célja érdekében egyszerűsíti. A fő hangsúly az arcokra kerül, melyek Siklódy grafikáin a jellemábrázolás, a megörökítés területei. Bravúros, finom szövésű vonalhálók alkotta rézkarcaira nem jellemző háttér- vagy környezetábrázolás, műteremrészletek vagy művészi eszközök megjelenítése. A többnyire szűkített mellkép-kompozíciók mindegyikén szerepel két adat: az ábrázolt személy neve, valamint a születési és a halálozási éve. De az arcképek árulkodnak arról is, hogy a grafika alapjául szolgáló portré vagy önportré a művész melyik életszakaszában készülhetett, milyen volt a társadalmi helyzete, noha ezen információk nincsenek külön feltüntetve.

 

 

 

 

 

 

Egy arcképcsarnok-kiállítás megrendezése és a belépés helyétől az utolsó teremig a látogató figyelmének élénken tartása nem egyszerű feladat, nagy kihívás a tárlat kurátorának, amit bravúrosan sikerült megoldania Berze Imrének, a Haáz Rezső Múzeum képzőművész-muzeológus kollégájának. Lenyűgöző a kiállítás ritmusa, gazdagsága, a művek és a termek, téri egységek közötti lendületes párbeszéd. S a kitűnő tálaláson túl a kronológiai-tartalmi rendezési szempontok is remekül érvényesülnek, ahogy az előtér legkorábbi – névhez sajnos nem köthető – műemlékeitől századokon át haladva jutunk el a közelmúlt legkiválóbb székelyföldi képzőművészeiig. S mindeközben érvényesül a lokális szempont is: az udvarhelyszéki képzőművészek külön fókuszt kapnak, közülük 20 alkotótól egy-egy saját gyűjteményben őrzött, vagy magángyűjtemény részét képező alkotást is bemutatva az alkotók arcképei mellett vagy éppen azzal átellenben – ahogy a tér egészséges kialakítása megindokolta. Így válik a kiállítás egyszerivé és megismételhetetlenné, egy készülő arcképcsarnok-könyv leendő „lapjainak” egymás mellé helyezésével – kiemelve a helyit, a mecénást, a gyűjteményalapítót, a nemzetközi hírűt vagy a nemzedékek tanítóját a tárlaton, mely mind alkotóját, mind installálását tekintve kortárs, de tematikáját nézve jóval több, mint egy régió művészettörténeti-kultúrtörténeti szintézise, tárháza. Egy páratlan művészeti örökség értékmentése és értékátadása.

Az írás a kiállítás megnyitóján elhangzott beszéd közlésre átszerkesztett változata.

Székelyföldi képzőművészek arcképcsarnoka – Siklódy Ferenc grafikusművész kiállítása

Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely,  2026. január 26. – április 6.

Főkép: portréfotó a www.bmceh.ro oldaláról

Fotók forrása: Lőrincz Inez, Szabó Károly, Siklódy Ferenc