Gyenge vélekedések, kemény ítéletek

Wehner Tibor | 2015-04-08

Valamikor réges régen, a múlt század ötvenes éveiben megtelepedett Tatán egy kitűnő grafikusművész, aki hamarosan a város – még a legendás fogorvos és amatőr festő otthona, a Stransky-ház egyik melléképületében működő – képzőművész körének vezetője lett. Néhány esztendő elmúltával, e mester különleges érzékkel gyakorolt művészetpedagógiai tevékenységének köszönhetően országos összehasonlításban is az egyik legjobb, szakmai fórumokon is elismert művészeti műhellyé vált a tatai szakkör, ahonnan sorozatosan indultak Budapestre, sikeresen felvételiztek a tanítványok a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. 1982-ben ebben a szakkörben kezdte meg művészeti tanulmányait az a rendkívül tehetséges tanítvány is, aki ugyanezt az utat járta be: a tatai felkészülés tapasztalatait kamatoztatva az 1990-es években a budapesti főiskola grafikai tanszakán tanult, majd megszerezve diplomáját visszatért pályakezdésének színterére, és rövidesen a hajdani mestere által vezetett szakkör művészeti irányítását is átvette. Az ezredforduló éveiben ebbe a szakkörbe járt az a tatabányai születésű fiatalember, aki aztán 2003 és 2010 között végezte el tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Egyetemen, és aki ugyancsak visszatért Tatára, s az önálló művészeti munka mellett ma már több oktatási intézményben kifejtett művészetpedagógusi tevékenységét mintegy kiegészítve, a múlt század ötvenes éveiben megalakult tatai szakkörben is dolgozik. A tatai képzőművészeti kör hírnevét megalapozó mester Kerti Károly, az ő szakköréből indult, a műhely vezetését átvevő tehetséges grafikus Lévai Ádám volt, s a Lévai-tanítványok köréből művésszé vált alkotó pedig nem más, mint Varga Benedek, a Kortárs Galériában most önálló kollekcióval bemutatkozó grafikusművész. Joggal feltételezhető, hogy ez a történet pontosan és tanulságosan körvonalazza egy magyarországi kisváros művészeti tradíciójának megszületését és megalapozását, a hagyományok továbbéltetését és gazdagítását, a hagyományok ápolásának fontosságát. Tata szakköre és a tatai művészek esetében, e művészeti históriában különösen érdekes, hogy a hajdani mesterek azonos alkotóterület, a grafika művelői, amely iránt az érdeklődés, a figyelem a múlt század utolsó harmada óta fokozatosan csökkenni látszik: a festészet, a szobrászat vagy az új médiumok művelőinek működése egyre inkább háttérbe szorította a közelmúlt és a jelenkor grafikusainak munkásságát, jelentőségét, érvényesülési lehetőségét. A látványos, nagy méretű művek, a harsogó művészeti jelenségek, az új kifejezésformák, a meglepő effektusok, a mellbevágó akciók és gesztusok helyett a grafikai ágazatban bensőséges művészi megszólalások átélői, finom technikai megoldások, bravúrok csodálói lehetünk: Varga Benedek alkotásai is arra csábítanak, hogy közel hajolva hozzájuk, felfedezve részletgazdagságaikat, hosszan-hosszan elidőzzünk képi kifejezéseik világában.

A mintegy negyven művet felsorakoztató kiállítási együttes 2006 és 2014 között született kompozíciókat ölel fel, így hangsúlyos helyet kaphatott benne az a 2007-es vízilabdázókat, vízipóló-jeleneteket felvillantó sorozat-mű is, amely Varga Benedek diplomamunkája volt a képzőművészeti egyetemen, és amelyet méltán jutalmaztak diploma-díjjal. E képsorozatot szemlélve máris a műegyüttes technikai különlegességeire, illetve változatosságaira hívhatjuk fel a figyelmet: a teljes kollekcióban egyedi és sokszorosított lapokat vehetünk számba. Az egyedi lapok között rajzok és pasztellek sorakoznak, míg a sokszorosítottak között a rézkarcok különböző válfajai – így a mezzotinto és az aquatinta –, valamint a litográfia és az alukarc kapnak kiemelt szerepet, de meg kell emlékeznünk a különböző vegyes technikákról, sok esetben az egyedi és sokszorosított jelleg ötvözéséről, szintéziséről is. És szólnunk kell a besorolhatatlan egyedi alkotásokról, amelyek sorában a grafikai technikákhoz kapcsolhatók azok a fametszet-dúcok álruhájában megjelenő kompozíciók, amelyeknek nagyméretű, vésett felületei mellett festett-rajzol motívumok is megjelennek, s így tulajdonképpen a fakturális hatásokat hangsúlyozó, a festett domborművek családját gyarapítják. És a különös, nehezen besorolható, vagy teljesen újszerű kompozíciókról szólván emlékeztetnünk a szimbolikus tartalmakat is hordozó használati eszköz, a szék művészi átformálásáról, amelyeket megmetszettségükkel, grafikai jellegűvé, grafikai felületűvé alakításukkal avatott a művész különösségeket hordozó műalkotásokká.

A műegyüttes technikai vizsgálatánál, a mesterségbeli megdolgozottságánál, a formai jellemzőknél, a kivitel egyediségeinél és leleményeinél talán fontosabb a tematikai leltár, e mű-világ tartalmi vonzata, jelentés-tartománya. Könnyen regisztrálható, hogy Varga Benedek figurális alkotó, akinek érdeklődésének középpontjában az emberek és az állati teremtmények állnak: sportolók – vízilabdázók és birkózók – és próféták, valamint a természet szereplői, bikák, bálnák, galambok. A sport kapcsán hivatkozhatnánk a magyarság körében még napjainkban oly fontos sikerekre és kudarcokra – arra, hogy egy vízilabda-világjáték döntőjének megnyerése a hosszú időszakra kiható diadalmámor, míg elvesztése a nemzeti tragédia érzelmi viharait kelti még napjainkban is –, de egyetlen motívum sem utal arra, hogy a művész ezzel a szándékkal állította volna elénk sportoló-, vagy sportjelenet-ábrázolásait. Sokkal inkább a mozgás dinamikájának megragadásáról, a lendületről, magáról a küzdelemről van szó, mintsem az eredményről, a győzelemről vagy a vereségről. A grafika világában szokatlanul nagy méretű kompozíciókat elemezve a folt és a vonal alkalmazásáról, a festői és a grafikai hatóelemek együttes felvonultatásáról, összehangolásáról kell megemlékeznünk, és az ezen eszközökkel tolmácsolt stilizációról: fontos mozzanat, hogy nincsenek egyéniségek, nem jelennek meg karakterek, arcok és jellemek, a művész a test küzdelmébe sűrítette mindazt, ami lényeges. Ugyanígy arctalanok a másik domináns tematikai kör, a próféta-alakokat elénk állító munkák főszereplői: a vegyes technikát alkalmazó, a nyomtatott rézkarcot és a pasztellkréta rajzát egyesítő műveken a jelképes figura már-már elvonatkoztatott megidézésében mintha a kinyilatkoztatások biztossága és bizonytalansága, az igazságok és hazugságok kétségei, a hitelességek és érvénytelenségek lehetőségei, a gyenge vélekedések és a kemény ítéletek ütköznének egymással. E művek tartalmi aktualitása, napjaink valóságába ágyazottsága kétségbevonhatatlan: talán elég, ha csak politológusaink mindennapi, tragédiákra utaló, a közeljövő vészes perspektíváit lefestő jövendöléseire hivatkozunk. És e körből a nyugodtabb, az elégikusabb érzelmeket tolmácsoló, bár valójában az emberekéhez hasonló, kíméletlen törvények szerint működő terepre húzódva Varga Benedek állatábrázolásaihoz érkezhetünk, egy olyan világ, az állatvilág szereplői közé, amelyek a modern magyar művészetben manapság már alig-alig kapnak szerepet. Talán nem véletlen ez sem: e művek a hajdanán Tatán dolgozó, az állatábrázolásai révén nagy hírnévre szert tett Pállik Béla festőművész képvilágának modern kori parafrázisaiként is minősíthetők.

Grafikai, a grafika határait nemegyszer átlépő, a tatai és tatabányai művészeti hagyományokhoz szorosan kötődő munkálkodásával, a tanulmányai lezárulását követő évek termésével, különös, egyéni szemléletű alkotásaival az életművét megalapozó korszakát éli Varga Benedek grafikusművész. S bár életrajzában már szakmai elismerések, díjak sora és jelentős kiállításjegyzék szerepel már, még roppant fiatal alkotó, akinek ezeket a műveit a sok irányba tapogatózó pályakezdés terméseként fogja tárgyalni majd évtizedek múltán a munkásságát összegző művészettörténeti feldolgozás. Jelen tárlata eme komoly, jelentősnek ígérkező munkásság lehetőségeit, perspektíváit nyitja meg. Jó munkát hát, és ha a vízilabdázók is szerepet kapnak újra, akkor azért hajrá, magyarok.


(Tatabánya, Kortárs Galéria, 2014. október 23.)

További képek