Örökségünk fényei és szellemi fény-kapui

Bészabó András művészetéről két legújabb kiállítása kapcsán - Limes Galéria, Komárom, 2024. március 7 – 31.; Párkányi Városi Múzeum, április 3 – 28.

„A mítoszok összehullása megtörtént, s az elemeket kívülállónak összerakni nagyon nehéz” – írja Duma-István András csángó költő, idézőjeles néprajzkutató a Csángó mitológia című könyvének végszavában.[1] Majd hozzáteszi, hogy: „a tudás az, amely megmentheti ezt a kultúrát, a tudás a múltról, a jelenről és az esetleges jövőről”.[2]

Bészabó András több évtized óta ezzel az összerakással foglalkozik: tágabb értelemben a magyar kultúra, szűkebb „nyelvjárásban”, azaz a vizuális képteremtés tekintetében az egykori (a koronkénti) és a mai összefüggések feltárásával, újbóli összevarrásával, összeillesztésével kívánja megélt organikus egésszé tenni hajdanvolt egységes, univerzális világképünket.

Ebből kifolyólag nem csoda, ha alkotónk művészetét egy különös szellemiség legalább annyira hagyományőrző, mint amennyire rendhagyó vizuális képződményként kell látnunk és értékelnünk. Képi világát egy olyan kristálygömbhöz hasonlíthatnánk, amelynek zárványlapjaiban igen sok névtelen és neves művész szándéka, stílusa, ötlete, formai leleménye, öröksége tükröződik, mégis egy abszolút önálló képződményként íródik, vésődik a retinánkba. Ennek a kristálygömbnek az éltető magjában, működtetőjében, fenntartó akaratában, speciális memóriájában, szolárikus természetű – tehát leképező, feltérképező, működtető, megjelenítő, reprodukáló, megfejtő, kibontó, érző, gondolkodó – agyában, egy olyasfajta szellemiség munkál, egy olyasfajta lélek lakik-tevékenykedik, amely magába olvasztott átörökítő-termékenyítő éteri masszaként (kovászként) őrzi elsősorban a magyar őshagyomány és a keresztény kultúra kereszteződéséből származó univerzális tudás közösségteremtő és létfenntartó, folyvást újraértelmeződő és állandóan újraértelmezett hagyományát.

Itt jegyzem meg, hogy „Újraértelmezett hagyomány", avagy: a rugalmas elszakadás hátranyitó művelete célszerűbb, mint a gárda előtti élcsapat kényszeres előrerohanása címmel pár évvel ezelőtt elindítottam egy „sorozatot” a Magyar Művészet hasábjain, amelynek az volt a bevallott célja, hogy bemutassa a jelenkori magyar képzőművészet identitást kereső néhány alakjának rendhagyó törekvéseit. (Hasonló hívószóval – újraértelmezett hagyomány – rendezett konferenciát a Műcsarnok 2015-ben.) Sorozatomat a következő posztulátumokkal vezettem be: „Mert ideje van (újra) fókuszba állítani az értékközpontúságot – az emlékezést, az elfelejtett életművek felszínre hozását, az értékteremtő értékbemutatást, az értékőrző értékfeltárást –, mindent összevetve: az értékhalászatot. Mert ideje van (újra) szembemenni a »fősodorral«, a divatos áramlatok minőséget romboló kizárólagosságával, a mindent lehet parancsával. Mert ideje van az újraértelmezett hagyományoknak, a szintézis- és identitástörekvéseknek. Dr. Dávid Katalin művészettörténész talán még messzebbre megy el következtetésében a Szép teológiája című könyvében, amikor azt állítja, hogy: »az avantgárd igazi örököse az az irányzat lesz (…), amelyik bár tudja, hogy az egykor megélt teljesség visszaállíthatatlan, de a kultúra minden lehetséges erejével keresi a megteremthető egész útját, az új szemléletet, amihez annyi nemes tradíciót hívhat segítségül. Világméretekben fogja átélni a művészi szépet, és rátalál e gazdag sokféleségben arra az ómegapontra, amely gyújtólencseként egyesít minden szépségeszményt«.”[3]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bészabó András képzőművész tehát azoknak az identitásfestőknek a táborába tartozik, akik a személyesen meg- és átélt, valamint folyamatosan újjávarázsolt kultúranászukkal határozzák meg önmagukat és táplálják önnön közösségüket. Bár nála minden festmény, grafika, kollázs, tűzzománc, objekt vagy asszamblázs a látóidegek számára készül, a művek hátterében, forrásaként a jelzett két kultúra tágabban értelmezett összes ága, sőt, a mindennapi élet élményvilága is szerepet kap. (Ebben a vonatkozásban nem árt megemlítenünk az alkotó magyar művészpéldaképeit sem: M. S. mestert, Csontváry Kosztka Tivadart, Gulácsy Lajost, Mednyánszky Lászlót, Tóth Menyhértet és Kondor Bélát.

Egy róla készülő filmben, amelynek címe, Beszélgetések az Istennel – Bészabó András képtételei, a következőket nyilatkozza 2016-ban: „Örökségünk fényarcai, nemzetünk értékei – nyelvi, képi, népművészeti, zenei [megnyilatkozásai] –, ezek adnak nekem szárnyakat. Szárnyakat csak az a művész növeszthet, akinek gyökerei vannak. Ez a gyökérzet a Kárpát-medencei organikus keresztény kultúrából veszi táperejét, szellemi energiáját.”[4]

Alkotónk műveltségélménye (ez az epitheton ornans Szakolczay Lajos irodalomtörténésznek és művészetkritikusnak az általa vizsgált szerzőkre alkalmazott céltudatosan visszatérő állandó jelzője) egyaránt támaszkodik a keleti és nyugati gyökerekkel rendelkező magyar tárgyi és szellemi folklór, rovásírás, díszítőművészet, mitológia, irodalom, történelem, zene, képzőművészet, jelkép- és hiedelemarzenál tradícióira, valamint a Bibliára, a szentek életére, legendáira, illetve a keresztény bölcseletre, erkölcsre és teológiára, sőt, ezek újszerű értelmezéseire, elméleteire.

Mezei Ottó (1925–2004) egykorvolt, a magyar kulturális és művészeti sajátosságokra rendkívüli módon fogékony és érzékeny, s azok felkutatásában igencsak serénykedő művészettörténész számára, kiemelten fontossá vált az identitást teremtő egyéni törekvések felmutatása a magyarországi avantgárd irányzataiban. A művészről szóló egyik 2002-ben írt elemzésében a következőképpen fogalmaz erről a problémáról: „Kultúr- és vallástörténészek, etnográfusok, régészek, írók-költők felsorakoztatásával fogható közre ez a nyugati művészeti trendektől elkülönülő, ámbár a modernizmus formai újdonságaival, s legfőképpen a klasszikus modern művészet szemléletével érintkező áramlat, amelynek egyik autonóm képviselője Bészabó András. (…) Aki kultúránkat – manapság nem elszigetelten – kettős kötődésűnek: eredetileg a kereszténység felvételét megelőző és a keresztény hitvilághoz kapcsolódónak fogja fel”.[5]

Ugyanakkor a már említett Szakolczay Lajos azt is fontosnak tartja megjegyezni egyik 2018-ban keletkezett megnyitószövegében, hogy Bészabó „a helyi szín mellett egyetemes tanulságokat közlő metaforák gazdagságával képköltészetként rögzíti történelmünk-kultúránk megtartó csomópontjait”.[6] Érzékeljük, hogy a már említett képtétel kifejezés mellett a képköltészet meghatározás is egy felüdítő, telitalálatos megragadása alkotónk műveinek sűrített, tömörített és összevont, netán leegyszerűsítő, illetve kiemelt jelképekkel, gazdag, átvilágíthatóan egymásra pakolt, és egymás mellé illesztett szellemi-gondolati összetevőkkel, tartalmi-történeti muníciókkal, rejtett vagy nyílt képzettársításokkal élő-rendelkező leírására. Az egyes művek összekapaszkodó, olykor egymással feleselve építkező sorozataiban, azaz magában a gyarapodó életműben egy „egész szellemi rendszer” ölt testet, mondja róla ifj. Gyergyádesz László művészettörténész. Tudniillik Bészabó még az irodalmi, zenei élményeit is gazdag képi jelrendszerekké, szimbólumok színes vagy fekete-fehér kommunikációjává alakítja, változtatja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Örökségünk fényei –, alkotónk immár negyedszer adta ezt a beszédes címet újabb, átfogó kiállításának, amelynek válogatott képei a nagybörzsönyi, valamint a budapesti jezsuita Párbeszéd Háza szakrális terei után a közelmúltban újra egy templomi környezetbe, a Limes Galériába kerültek. Ezt a tárlatot április 2-án bontotta le a művész, s máris egy újabb rokon értelmű hívószóval – Örökségünk szellemi fény-kapui –, s egy koherens egyedi grafikai anyaggal jelentkezett Bészabó András itt a Párkányi Városi Múzeumban, amelynek míves, grafittal, tussal, szénnel, kemény krétával (stb.), illetve színes pasztellal készült darabjai között, akad egy akrillal kivitelezett (Tóth Menyhértet idéző) ecsetrajz is.

De „Mi is az örökség?” – tette fel a kérdést Szakolczay Lajos a már említett 2018-as megnyitószövegében, amelyre újabb kérdései után a következőképpen válaszolt: „Történelem, múlt, tudás, tapasztalat, művelődés, néplélek, szakralitás, nemzetvédő figyelem? Vagy összetartozás-érzés, hazaszeretet, magyarságtudat, meg nem adás, hősiesség? Ez is, az is. Összefoglalva, a belénk ivódott értékek tárháza. Amelyre bizton lehet építeni, mert szilárd az alapja, kikezdhetetlenek a tartóoszlopai.”[7]

És mi is a fény? – tette fel magának az újabb kérdést Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, író-költő a Párbeszéd Házának vezetőjeként Bészabó András 2016-os tárlatának legfőbb titkát és üzenetét megfejtendő, amelyre egy verssel és egy bejegyzéssel válaszolt a művész vendégkönyvébe:

„Sokféle kép, sokféle fény: / külső és belső, / érkező és távozó, / ölelt és ölelő, / megtört és egyenletesen áradó, / sötétből kikandikáló / és a sötétet átragyogó…

Kedves András, minden fény egyetlen forrása segítsen alkotó utadon, legyen a Fénnyel való párbeszéd az, ami valamennyi műved igazi sajátja és egységbe foglalója!”[8]

Kétségtelen, a mindenkori tárlatlátogató ezt a sajátosságát, ezt az örökkön újratárgyalt megszentelt és megszentelődő fény-tematikáját is érzi Bészabó András szakrális hangoltságú műveinek. Örökségünk fényei és az Örökségünk szellemi fény-kapui tematikák tehát, nemcsak biztos sarkpontjai magyar kultúránknak, de olyan világító, sugárzó természetű szimbolikus tárgyak, személyek, jelenségek és történetek időpirulái, időkapszulái is egyben, amelyek segítenek bennünket a tájékozódásban, a töltekezésben, a széttöredezett téridőzónák közötti átjárásban, végső soron a megmaradásban. Ugyanakkor Bészabó András szentírási ihletettsége és célzatossága ezen a téren is tetten érhető, mert, ahogy Lukács evangélista írja: „Senki sem gyújt világot azért, hogy befödje valami edényfélével, vagy, hogy az ágy alá tegye. Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak belép, lássa világát.”[9]

Akárhogy is nézzük a művész leginkább a magyar történelem és kultúra nagyjaira, főbb eseményeire, fordulópontjaira, legendás alakjaira, verselőire, kivételes verssoraira, balladai szituációira, népszokásaira, szent regéire, illetve az ó- és újszövetségi biblia egyes szereplőire, evangélistáira és apostolaira, Jézus példabeszédeire és égi mivoltára, a szentek egyes tetteire koncentráló műveit, s mindezeknek legalább hat-hét féle stilisztikai eszközrendszert alkalmazó képtípusait – a finom látomásos ábrázolástól a realista naturalizmusig, a szimbolikus és dekoratív ornamentikától az absztrakt emblematikusságig, a felületi homogenizációtól a vibrációig, az expresszivitástól az ikonikusságig –, mindig és mindenkor a magyarságtudat, a magyarságszeretet árad és sugárzik munkáiból. A szeretet asszociatív parancsai és az isteni kegyelem sugallatai, olykor a „függélyes szimmetria” leginkább a népművészetben dívó világmodellező díszítőösztön-nyilvánulásai, másképp fogalmazva a gravitáció elvét felülíró szeretet-esztétika világtörvényei irányítják-rendezik egymás felé a tükröztetésen túl „fraktálszerűen” is képződő-gyarapodó aprómotívumait, emblematikus és enigmatikus jelekben kódolt üzeneteit, témáit, beszédes szimbólumait, dekoratív képcselekedeteit, mágikus ecsetvonásait. Gyakran a csángó „keptárak” (kifordított irhamellények) rovásjeleket őrző hímzéseinek inspirációjára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A korszerű magyar identitásfestészetnek – amely nem zárkózik el a formai, technikai, szemléletbeli, eszköz- és médiumhasználati újításoktól sem – több irányzata is létezik a szűkebb és tágabb értelemben vett pátriárkánkban. Ezeknek egyike az a vonal, amely elsősorban a népművészet, a szellemi és tárgyi folklór szóban, zenében, táncban, viseletben, szokásokban, hiedelmekben, díszítő ösztönökben megfogalmazódó, megnyilvánuló tényeit, eredményeit, relikviáit, hagyományait elemezi és értelmezi annak érdekében, hogy valamiféle új (megújult és megújított), a tradíciókat a folyamatosság jegyében az örök jelenbe, mába emelő művészetet, műfajt, stílusvonulatot teremtsen. Ennek a 19. században kibontakozó és napjainkig tartó sokágú-sokirányú irányzatnak a szecessziót megelőző időszakától a Gödöllői Iskola és a Magyar Képírók Társasága egyes tagjain, Kós Károlyon, Vajda Lajoson és Korniss Dezsőn, Lükő Gáboron, Veszelszky Bélán, Halmy Miklóson, Makovecz Imrén, Szemadám Györgyön, Dombay Győzőn, Csutoros Sándoron, Ilyés Istvánon, Erdős Jánoson, Makoldi Sándoron, Czobor Sándoron, Darázs Józsefen és Kis-Tóth Ferencen keresztül Bészabó Andrásig számos képviselőjét sorolhatnánk fel azok közül, akik egész életükben – vagy életük egy-egy meghatározó szakaszában – mind-mind e vonulatnak az összetéveszthetetlen képviselői voltak.

Összefoglalva tehát: az eredendően analitikus–szintetikus gondolkodású, organikus szemléletű Bészabó András ennek a „küzdőtérnek” az a képviselője, aki a szkíta–hun–avar–magyar folklór több ezeréves tradícióit szinergikus összhangba kívánja hozni más művészeti ágak és tudományos elméletek megtartó eredményeivel, valamint a keresztény vallás megszentelő hagyományával. A grafikus gondolkodású festő és a bonyolult konstruktív szürreális emblematikákban, valamint úgyannyira logikus, mint teremtő szándékú szimmetriákban, illetve illogikusnak tűnő asszociatív és kombinatív aszimmetriákban (diszharmóniákban) alkotó-komponáló grafikus munkáinak legalább három oszcilláló alaprétegét különböztethetjük meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bészabó rendkívül szubjektív formavilágú és egyéni látásmódú művei, világértelmezései azonban mégiscsak közösségi rendeltetésű alapokon, kollektív tapasztalatokon nyugszanak. Képi univerzumának első rétegét a forrásszövegek, az olvasmányélmények (konkrét történelmi szereplők, bibliai személyek, elképzelt történeti alakok és események lejegyzett mondái, gesztái, legendái, példázatoknak szánt balladák tanulságos elbeszélései, szentek életei, a magyar irodalom nagyjainak versei) adják meg. A festmények és grafikák második rétegét a művészettörténeti, képző- és ipar- és népművészeti minták tudatosan választott toposzai alkotják. A színes és fekete-fehér művek harmadik rétegét pedig örökségünk fényeinek és szellemi fény-kapuinak meghökkentő távlatokat nyitó szabad asszociációi képezik.

Bészabó András tehát az akulturáció helyett a kulturáltság híve, vagyis a modernizációval semmit sem szeretne elveszíteni a hasznosítható, fejleszthető múltból. Mindent összevetve: szeret keresztény magyarnak lenni! Neki fáj Trianon! Végeredményben ezek művészetének végpontjai.

 

Főkép: Cantata Profana  Bartók zenére, 2023, akril, 150x100 cm

Szövegközi képek: Mohos-táltos dobszója a székelyekért I- II., 2013-23, akril, 100x70 cm, Emlékezés a keselyűk nemzettipró ebédjére, 2020, akril, 100x70 cm, Létrás Napot álmodott nagyanyám, 2023, akril, 100x70 cm, Burgonyaszüret Rovás Holdkocsival, 2023, 70x100 cm, Szorításban a kívűlrekedtek gyűrűjében, 2022, grafit, papír, 100x70 cm, Szkíta  termékenység-varázslás, 2019, grafit, papír, 100x70 cm, Rituális vonalköltészet a Fehérek éjszakáján, 2016, akril ecsetrajz, papír, 60x80 cm, A Tudatfelvilágosító Orion, Hold-kocsijával útra kél, 2023, akril, 106x76 cm, Szent vendégségben az Úrnál, 2020, akril, 100x70 cm, Sokasodó golgoták és stációk, 2020, akril, 100x70 cm, Szent vendégségben az Úrnál, 2020, akril, 100x70 cm

Galéria: Örökségünk szellemi fény-kapui, 2022, grafit, papír, 100x70 cm, Rováskapu II., 2004, olaj, 100x70 cm, Sötétkék szárnyakon fehér a gondolat, 2023, akril, 100x70 cm

További képek