Sodrásban Szabó Henrietta kiállítása elé

Sodrásban vagyunk, valami elragad. Ha csak ennyit mondunk, az többértelmű és eltérő hangulatú képzetekhez vezet. Utalhat ijesztő, aggasztó jelenségekre, például arra, ahogy sodrás közben csökken vagy teljesen elvész az ellenálló képességünk, gondoljunk mondjuk egy örvény sodrására. Sokszor viszont sokkal kellemesebb dolgok sodornak el, amire utal a „magával ragadó” kifejezésünk pozitív konnotációja.

Szabó Henrietta jelen kiállításán látható művek természetesen ez utóbbi értelemben viszik sodrásba a nézőt: keskeny, de határozott erővonalaikkal sodró lendületű képek ragadnak magukkal, hogy máshova vigyenek. Egy olyan helyre, amely viszont pont ellentétes a sodrás aggasztó megnyilvánulási formáival: nyugodt, harmonikus, végletekig letisztult képi világ tűnik fel. Érdemes megfigyelni, hogy mennyire visszafogottak, csupán utalásszerűek a formák, kevés szín van, gyakran csupán kettő.

A képeket szemlélők közül sokan ilyenkor a címekhez menekülnek segítségért – tegyük hozzá: feleslegesen, ráadásul két okból is. Egyrészt, mert Szabó Henrietta mindig gondosan ügyel arra, hogy elhelyezze a műveken azt, ami kellhet, megkapjuk azt a minimumot, ami elindíthatja a művek jobban értését. Másrészt pedig, ami pedig még fontosabb is: nem is ez a lényeg. Nem az a végső cél, hogy megfejtsük, hogy mit ábrázol a mű. Ha pusztán ez számítana, akkor „mű-létében” sérülne az alkotás, pusztán illusztratív funkciót töltene be.

Ezekhez képest sokkal lényegesebb a művek felépítésének és működésének nyomon követése, azaz, hogy hogyan alakult ki az a világ, amibe szerencsés módon belesodródtunk. Ennek jobb megértéséhez pedig a sodrás második értelmét kell segítségül hívnunk: itt ugyanis sodrott papírkollázs műveket láthatunk. Már ebből is kitűnik, hogy klasszikus művészeti és kézműves technikák továbbgondolásáról van itt szó, és ezek kreatív megújításában rejlik a kortárs felvetés. Ebből következően nem egyszerű felelevenítés vagy stílusgyakorlat, hanem valódi megújítás, innováció és invenció történik. Ugyanakkor pont ez az innovatív kapcsolódás a régihez, a hagyomány megújítása az, ami további kulcsokat ad majd.

Gyakran emlegetjük, hogy a képzőművészetben – egyébként más művészeti ágakban is – a művek magukban foglalják előzményeiket. Többé vagy kevésbé nyíltan utalnak korábbi alkotásokra. Nem csupán azokban a jól ismert esetekben, amikor egy régebbi alkotó művét vagy műveit használja egy későbbi kolléga kiindulási pontként, például parafrázisokat készít belőlük. Tehát nem csupán ilyen explicit hivatkozásoknál és újragondolásoknál, hanem akkor is magukban foglalják újabb művek az előzményeiket, amikor csak egyszerűen folytatnak egy tematikus, technikai vagy kifejezésmódbeli hagyományt. Szabó Henrietta itt látható képei akkor is az európai tájképfestészet hagyományát folytatják, ha látszólag nem sok stiláris vagy tematikus pont köti őt mondjuk a 16. század elejei velencei festőkhöz, Caspar David Friedrichhez vagy Cézanne-hoz. Mégis, a művészeti szekvenciák – melyek működését oly gondosan és izgalmasan írta le George Kubler – pont arról szólnak, hogy milyen módon illeszkednek egymásba az alkotások az évszázadok-évezredek során. Ezért mondhatjuk, hogy minden műben potenciálisan benne lehet a művészet története.

Szabó Henrietta műveibe beleláthatjuk – vagy talán pontosabb lenne úgy mondani, hogy a művekből kiláthatjuk – a klasszikus avantgárd egyes jellemzőit, a II. világháború után fejlemények bizonyos aspektusait, kortárs alkotók hatásait, de mindezeket további új vetületekkel kiegészítve, melyek mind-mind arra a kérdésre irányulnak, hogy hogyan lehet még újabb képi világokat teremteni?

 Ez alapján tehát elmondható, hogy nem csupán a művészet története (azaz múltja), hanem bizonyos értelemben a további lehetősége (azaz a jövője) is benne van a jelen művekben. Ebben az egyszerre hátra- és előremutató művészeti világba sodródtunk tehát bele, ezért nincs is más dolgunk, mint hagyni, hogy a képek hassanak, és vigyenek tovább.

 

Somhegyi Zoltán

művészettörténész

Tovább a galériába

További képek