Láthatatlan Exhibicionizmus- kiállítás finissage

Szabó Henriettát elöször az alkotásain keresztül ismertem meg. A nagymarosi helyi lapban képzőművészeket szólaltatott meg írásaiban, majd a helyi asszonyoktól hallottam róla a művelődési házban tartott Hímes Maros foglalkozások kapcsán, majd megtudtam, hozzá köthető kisvárosunk szinte egyetlen innovatív művészeti kezdeményezése is. Egy zseniális ötletet valósított meg: egy fodrászüzlet kirakatából modern művészeti minigalériát alakítottak ki a ház tulajdonosnőjével, Gyimesi Helgával.

Micsoda új színfolt jött létre a semmiből! Egyik nap a szokásos fittségem érdekében tett dunaparti sétámat, vagy egy nagycsaládos bevásárlást követően álltam meg a minigaléria előtt, már nem emlékszem, csak arra, ahogy álltam Nagymaros főterén és az alkotások közül kitűntek a sodrott kollázsai.  A Napraforgók műalkotása különösen magával ragadott. Az egyetemesség, a női princípium jelent előttem és a szeretet sugárzott a napraforgók fraktálmintázatában. A földbe gyökeredző virágok sora, melyek erős szára nehezen törik és fejükkel a Nap felé fordulnak. Az aranysárga virágok tengere az ég végtelen kékjébe ért. Az egyszerű spirálok és a geometriai formák és színek azonnal elsodortak. Ukrajna vagy Európa színei ezek? Ég és Földi? Kibillenve a mindennapi létből, az univerzum jelent előttem hirtelen, ami fent van az van lent, ami lent az van fent.

Egy nap Henrietta ismeretlenül is felhívott, közös skanzenes és nagymarosi ismerősökön keresztül érve el. Hármasban kezdtünk beszélgetni egy helyi cukrászdába, mi, elfoglalt nők, asszonyok, anyák. Egyik percről a másikra mély beszélgetésbe sodródtunk és számtalan tervünk lett a helyi kultúra, a kisközösség, a művészet felvirágoztatására. Az órák perceknek tűntek, valami telefonhívás rántott vissza bennünket a valóságba, hirtelen szétrebbentünk, de még gyorsan összenéztünk, milyen főzőtrükkel tudjuk visszalopni az időt a családi ebéd elővarázslásához. Egy csodálatos embert ismertem meg ekkor, aki mindig ad, aki képes volt új energiákat felszabadítani bennem is, miközben épp azt beszéltük meg, hogyan zsákmányoljuk ki önmagunkat, saját húsunkból tépve ki az anyagot, hogy valami nemesebb szövetté alakítsuk át azt, amiben élünk.

Beszélgetéseinket könyvcserék kisérték. Így ismertem meg a Szabó Henrietta alkotásaiból készült Sodrás kötetet, mely a Tájsodrások kiállítás alkotásait mutatja be.

Világossá vált, a sodrásban élve sose a saját ambíciója kerül előtérbe. Heni felkért egy olyan kiállításon megszólalni, aminek a körülményei is szürreálisak. Az alkotó nem tud jelen lenni a kiállítása megnyitóján, mert anyaként, feleségként kell épp helytállnia máshol, tehát nem a saját exhibicionizmusa kerül előtérbe, amikor a képei megjelennek a nagyközönség előtt. Megjegyzem, én sem érek rá, se a megnyitón se a kiállítás zárásán, mert mindkét alkalommal épp külföldön dolgozom. Szavaim interpretációban jelenhetnek meg. Virtualitásba kell tehát térnünk, elképzelni a megnyitót, elképzelni a kiállítást, elképzelni a zárást, a közönséget és a közösséget, melyet az alkotások összefognak. Ez a lehetetlen küldetés vált izgalmas kihívássá, ezért mondtam igent, félredobva előadás és tanulmányvázlataimat, doktoranduszaim kutatási terveit, egyetemista hallgatóim szakdolgozatait. No, meg persze a főzés-mosás-takarítás szentháromságát a húsvéti ünnepek idején.

Milyen világban élünk, milyen túlhajszolt életben, ahol se a művész se az előadó nem tud jelen lenni az ünnepi pillanatban! Micsoda láthatatlan exhibicionizmus ez! Minden művész, sőt mindenki szeretné, ha elfogadnák, csodálnák, megnéznék, valamilyen képességéért rajonganának. Az exhibicionistáknál, sok művésznél, ez a vágy felfokozott, ők az átlagnál jobban szeretnék magukat megmutatni, elismeréseket szerezni, visszaigazolást kapni. De itt és most ez láthatatlan. Na, ez a dolgos nők, anyák, feleségek exhibicionizmusa!

A Duna mentén élve, tudjuk, mit jelent az igazi sodrás. Mit jelent az, hogy magával ragad bennünket az ár. Vagy mit jelent úszni az árral szemben. Néha úgy tűnik, könnyebb felülni a hullámra, hagyni, hogy sodorjon a víz ereje. Viszont ebből a sodrásból nehéz kievickélni, előre meg kell tervezni, hol és hogyan jutunk ki a partra, ha nem vigyázunk, lehúzhat egy örvény, vagy messze visz el az ár. Nagymaros az a hely, ahol, úgymond fordítva folyik a Duna. Amikor lefele úszunk, akkor felfele, azaz Északnak megyünk. Minden, ami fent van, az van lent. Bár nagy küzdő vagyok, szeretek szembe úszni az árral, de a sodort kollázsok ismeretében hagytam, most hadd ragadjon magával az varázslatos áramlat, amit Szabó Henrietta teremtett személyével és alkotásaival maga körül. Képeiben a sodrás az anyagszerűség, a nőiség princípiuma, a textilt idéző mintázat a nők eszköze. A nők fonják az élet fonalát, szővik széppé és teszik selymessé a társadalom szövetét. Olyan anyák, feleségek, nők vagyunk, akik miközben az élet sodrában tesszük a dolgunk, közben láthatatlan belső templomot, belső harmóniát is építünk. Innen érhetjük el a világmindenséget, felnézve az égbe, vagy betekintve önmagunkba.

Szabó Henrietta kompozíciói a természet harmóniáját és szeretetét tükrözik. Az egyszerűség komplexitásával, jeleníti meg a búzamezőt, a repcét, a mélyszántást és a káposztaföldet, játékosan a sirályokat és varjakat, az őzeket és darvakat, úszást és repülést, a Fellegvárat fent és a Mélyszántást lent. Lelkünkre, szívünkre hatnak képei, katarzisba sodor, ha hagyjuk. Csendben, halkan, nem harsányan kiáltva. A sodrott kollázsok kaput nyitnak az univerzum felé. 20X20 centiméteres, papírsodrok kompozíciói, négyzetek, ezek a Kapuk.

Olyan mikro és makrovilág tárul elénk, mely egyszerre férfiasan kemény és nőiesen gyengéd, egyszerre geometrikus és organikus. Vonalak, csomók, spirálok. Nyomokban sincs exhibicionizmus. A Képtelenség sorozat 10 fekete kép.  Ezek keletkezés éve 2022.

Mi is történt ekkor? Oroszország 2022. február 24-én teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. Ez az az év, amikor „minden egész eltörött”, azóta „minden darabokban”. A férfias princípium, a háború, a hatalom csillapíthatatlan vágya, a mindent leuraló einstand erőszakossága szabadult ki a palackból. Hirtelen a fények kihunytak, a Sodrás színei kiégtek. A repceföld elsötétül, eltűnnek az őzek, nem látjuk a darvakat vagy az aranyhalat, mert a pillangóhatás éjszínbe fordul. Még a rettentő aszály is jobb volt, mint a képtelenség fénytelensége, ahol nincs zápor, itt és most és a búzamező elfeketül, nincs fent, csak lent, hamuvá égnek a napraforgók, fekete hullámok verdesnek, a háború sötétje dúl. Vörösmarty sorai zengnek fülünkben, hogy:

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Tényleg nincsen remény? A Punktum Galéria sötét kamrájának feketesége az elmélyülés helye. A fekete falú helyiség, a föld gyomrát idézi, aza anyaméhet, ahonnan minden származik, s ahova minden visszatér, ahol meghalunk és feltámadunk. Újjászülethetünk egy emberibb, igazabb világ számára.

A sötét kamrában a Halál képe jelenik meg előttünk, emlékeztetve arra, hogy a fény feltétele a sötétség. A művész érzékeny lény, de „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Meg kell halnunk a profán világ számára, hogy egy tartósabb és igazabb új életre születhessünk. A sötétség érzékelteti az elvakultságot. Ilyen az ember, ha a szenvedélyek, a telhetetlenség, a tudatlanság uralkodik rajta, ha a hatalom az embertelenségbe taszítja, lelöki a mélybe. Szerencsére Szabó Henrietta nem itt áll meg, alkotásai tükrözik, hogy az Igazságot keresi. Van szíve, nagyon szereti az embereket, így reményt ad. Megjelenik a kopár, kiégett, ember által letarolt, lerabolt földön a világító zöld fűszál, mint reménysugár. A megújuló természet reménye. Ez a kiállítás plakátjának címadó alkotása, a X. kép a Képtelenségben. A kiállított képeken a fekete és a fehér között ott a szürke. A hamu. És megkönnyebbülhetünk, mert feloldozást ad, a megtisztulást jelentő fehér hó. Valahol a távolban felsejlik a Fény. A háborús fegyverek fémei hamis fénnyel csillognak, az igaz fény a megvilágosodásban rejlik. Új világ születik. A hamuszürke virágokat a hó megtisztítja és a fény felé fordulnak, miként a napraforgók a harmónia idején. Eljön a megvilágosodás, az igazság keresésének pillanata.

A fényszimbolikának fontos szerepe van a szakrális teret idéző sötét kamrában – a földi világtól kell elszakadnunk, a mennyei szférához való közeledésre kell törekednünk. A fény megvilágítja a lelkünket, üzenetet közvetít Isten és ember között. A Nap fénye az újjászületést jelenti, az örök körforgást.

Ha végig megyünk a kiállításon a sötétséggel kell magunkban megküzdeni, a káosszal, a bűnnel, a tudatlansággal, a halállal. Ha nyitottak vagyunk, megérinthet bennünket a Fény, megvilágosodhatunk az isteni kinyilatkoztatás, a kozmikus teremtés által. Kilépve a fényre a béke, a harmónia érzése önt el bennünket. A fényre érve boldogság és szeretet tölti el szívünket.

A Láthatatlan exhibicionizmus című kiállítás a vakságunkra az embertelen világra hívja fel a figyelmet. Eszünkbe juttatja a vakok által tapinthatóvá tett Láthatatlan Kiállítást. A Punktum Galéria a kiállításán megjelenő fekete kollázsok és írások felidézik Yasmina Reza: Művészet  (Art) című színdarabját is, ahol három jó barát, Serge, Marc és Yvan vitatkozik egy fehér alapon fehér barázdás festményről, annak értékéről, a művészetről, az élet értelméről.

A Punktum Galéria által bemutatott, nőkből álló alkotóközösség szövegeit a művészi önkifejezés, a szeretet és a zsonglőrködés fonja egybe. Ezek az idő és alváshiánnyal küzdő alkotók egymásból merítenek erőt, hogy extra energiájukat, rejtett exhibicionizmusukat, szeretetüket kisugározzák, továbbadják másoknak. Az anyák, a művészek önvallomásai terápiásan hatnak, különösen, ha átéltük már a szövegekben megjelenő vívódások sorát. Embernek maradni az embertelenségben. Anyaként művészként és emberként is helytállni. Tökéletességre törekvő nőként megteremteni a külső és belső harmóniát. A kiállítás bemutatja, hogy nem az alkotóművészek exhibicionizmusa szorul terápiára, hanem maga a társadalom, amiben élünk. A kiállításon a művészet, az alkotó mikroközösség, a zöld fűszál megadja a reményt. Rajtunk múlik, a mi felelősségünk, milyen lesz az új nemzedék, hozunk-e emberséget, szeretet a világba. Aki végigmegy a kiállításon, kiérve a fényre átélheti a megtisztulást. Hála és köszönet érte!    

      

A szöveg Szabó Henrietta katalógusának fotóival van illusztrálva.

Tovább a galériába

 

 2024.04.14.

További képek