KOMP4ART a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában

Szakolczay Lajos | 2015-12-02

A rejtélyes cím – KOMP4ART – négy képzőművész, két festő és két szobrász szövetségét jelzi. A kis csoportot a magyarországi Varga György és Lebó Ferenc, valamint a szlovákiai Dolán György és Lipcsey György alkotja. Mind a négyen, életművel a hátuk mögött, karakteres művészek.

Mi állhat összefogásuk hátterében? Városaik közelségén kívül – Mosonmagyaróvár és Győr testvérkezet nyújtott Nagymagyarnak és Dunaszerdahelynek – a határon átívelő értéktudat megőrzése, s minél nagyobb körben való tudatosítása.

A festő Varga és Dolán, s a szobrász Lebó és Lipcsey abban mindenesetre közösek, hogy mindannyian átléptek a hagyományos piktúrán és plasztikán. Egyediségüknél fogva nem is tehettek mást. A képek szerkezete, szín- és formavilága – a nonfiguratív felé téve lépéseket vagy éppen abban landolva – jócskán elüt a realista ábrázolási módtól. S az organikus létélményt is idevonó szobrok tértágítási kísérlete is más, a különböző palástokról és áttört formákról nem is beszélve, mint a szokásos figurális megjelenítés megannyi formája.

Varga György drámai vagy lírai absztraktja (fél-figurális vagy nonfiguratív festménye) színgazdagságával, felületi villódzásával emelkedik ki a kollekcióból. Szó se róla, az impulzív ecset különféle érzésvilágokat közvetít. Noha nem áll tőle távol – a legstilizáltabb formában – valaminő valós vagy képzelt tájélmény (nem az akvarellekről beszélek), inkább mítoszi sugárzással benső világokat jelenít meg. Olyan világokat, amelyeknek nem kis érzésfaktora – lásd a Kitörés I. és II. (2015) lobogását – biblikus érzeteket is szül bennünk. Ha nem is eme  táblákon hangsúlyozódik legelevenebben a bibliai jelképtár egyes elemeinek (kereszt, létra)  jelentéses jelenléte, a részegységek tagadhatatlanul valaminő szenvedésélményt vizionálnak.

Viszont ott döbbenetesebb – láthatóbban érzékelhető – a dinamika ereje, ahol a hieroglifával díszített „falmaradvány”, őrizvén létünk meghatározó sortüzét, fókuszába emeli a golgotai sors legjellemzőbbjét, a megfeszíttetés tárgyi bűnjelét, egyúttal emlékeztetve Krisztus kereszthalálára (Kereszt I.-IV. – 2006). Természetesen a Sanctus (2015) tömött felületből is kihangzó leheletnyi sóhaja, az emberre vonatkoztatott elmúlás szentségével, szintén a jól bejárt, csöppet sem didaktikus szakrális körökkel lesz az, ami: a dicsőítés mellett festői kivallása a személyes emlékeket is hordozó sorstükörnek.

A pálcikasorok- pálcikasorsok horizontális futtatásában (Jövendölés I.-II. (2006) – szerkezetet is involvál a lét papírjára írt, csaknem megfejthetetlen üzenet –, ott az ókori pergamenek (illúzió?) hieroglifája, mint ahogyan – ugyancsak szerkezetet feszítő célzattal (vertikális építkezés) – a Lajtorja I (2012) is akarva-akaratlan az ég falának támasztott létra mint bűnmegvallás szimbólumával regél. Ahol az alakrajz, ha haloványan is, szerepet kap – lásd a Vágyakat (2011), vagy az akvarellek szemnek kellemes, de nem annyira mély organikus elemeit – ott a kép veszít drámaiságából, holott eme absztrakt világnak épp a robbanás, a gesztusecset dinamikája a sava-borsa (Piros akkord – 2011).

Varga Györgyel szemben Dolán György a monumentális festészet tudora. Hatalmas gesztusok, hatalmas formák. Diptichonja elemi erővel tudatosítja bennünk a szerkezeti átjárhatóság fölényét a bezártsággal szemben. Paradicsomi kertben (organikus emlék) a fehér-szürkével megjelenített foszlánylét darabjai a gesztusecset lobogó különlegességét, a hálószerűen amorf forma felületi villódzását tanúsítják. Kétségkívül konstruktív elemek is vannak eme XX. századi tablón, ám az egészet a bolyongó „televény” tömör sokszínűsége jellemzi.

Két festménynél a szerkezetet uraló mértani rendezettséget az organikussá emelt „plasztikai” elemek bontják meg. A sakktáblát idéző, illetve az egy-egy négyzetet összevonó felületen lévő vertikális ecsetnyomok, hol szürkébe halva, hol megszínesedve, élénkítő erőt involválnak. Más táblákon a barlangrajz-szerű figurák – ékszer a homoksivatagban – sosem hallott, elfeledett (?) dinamikát kölcsönöznek a monumentális táblának.

És most a szobrászművészekről.

Egészen különös plasztikai világot jelenítenek meg Lebó Ferenc „lemez-szobrai”. Mintha a síkban való terjeszkedés valamennyire is hátránya volna, az akarjuk, nem akarjuk, mégis csak térbeliséget – három dimenziót – reveláló plasztikáknak. Wehner Tibor az életművet méltatva (főképp a „királyi” köztéri szobrokról szólva) az előadás ünnepélyességéről, eleganciájáról beszélt. Mindez, a végső soron anyagszeretetről is valló munkamódszer, a tárlaton látható szobroknak is sajátja. Lebó mítosszal, hiedelemvilággal álmodik és ébred.

A természeti népek attraktív egyszerűsége, brutalitása, maszkjátéka – minden totem mögött a természetben lakozó Isten alakja áll – éppúgy magával ragadja (Felhőharapó, 1999 – a maga hét szemével), mint a legösszetettebb egyetemes szimbólum, a fa, vagyis a magyar hiedelemvilágban a termékenységet (is) jelentő Életfa (2005, bronz, gránit). Ez utóbbi különlegessége a lombkorona mint forgó kerék külső körének kereszt-variáció sora. Rusztikus Nap-korong forog itt, mintha sűrítő mozgásával előlegezné a Napszem (1996, bronz, kő) mint „leselkedő”, beszédesen díszített világ-egész plasztikai univerzumát.

Mitikus világba kalauzol a stabilitásában is a támaszkodás dinamikáját reprezentáló fél-absztrakt, fél-figurális Arion (1989, bronz, kő), míg az állat-alakzatot rejtő Kapu (1989, bronz, sárgaréz) – kiváló szobor! – rejtélye akkor sem oldódik meg, ha a jelentésszerkezetből kiolvasható bibliai indívttatás mint szimbólumérték egyfajta természethez közeli ősiségben nyer kifejtést. A Támaszkodó (1989, bronz, kő) természet közelisége ugyancsak ebbe a vonulatba tartozik.

Lebó művészetének varázsa, a bravúros anyagalakítás technikáján túl, épp ebben az értelmezési zónán átlépő sokarcúságban leledzik. Ha csupán a Falu a hegy alatt (1988, bronz, bazalt) meghasított, szellem-közvetítő „égi tányérjára” emlékeztetek – a homorú alsó részben árválkodó házakra és a megdőlt templomtoronyra –, már bizonyítva van a plasztika szimbólumértékű jelentése.

Az égig nyújtott akt-szobraiban megképződő világ – a megdidergő Idol (1992, bronz, kő) mellett főképp a vékonyságában is termékenységünnepet reveláló kitűnő Holdleány (1990, bronz, kő) említendő – maga a vágy univerzuma. Visszafogottságában is sugárzik szentséges alakja,  A feltámadott Krisztus (1992, bronz, bazalt).

Lipcsey György természetelvű szobrászatában a kő és a fém éppúgy élő anyag, mint a fa. Kombinációjuk különleges élményt szül, melyben a két anyag közötti – mármint a keménység különbözőségére utaló – kontraszt nem kis szerepet játszik. Ha faágak börtönébe kényszerítjük a kőtömböt, a hiedelemvilágon túl azt is érzékeltetjük, hogy a lágyság – kell-e kormagyarázat – miként szelídíti meg (akár illúzió gyanánt) a mozdulni nem akaró ridegséget. Az égbe törő „zikkurat”, vagyis a természeti népek ősiségére utaló fatorony levegőssége pedig nem más, mint természet adta szabadságszimbólum.

Négy farelief  bizonyítja – egyikben középütt az életfa, másikban a szalma mint a jászol (Jézus születése) jelképe –, hogy Lipcsey a síkplasztikának is tudora. A felületbe vésett labirintus, plasztikailag kiemelkedő „stációkkal”, illetve a válaszfalakkal létrehozott megannyi zárt és nyitott tér egyfajta emlékkatedrális. Akarjuk, nem akarjuk, foglyai vagyunk a fatáblák eme jelképszerűségben élő szépségének.

Elhangzott Dunaszerdahelyen a KOMP4ART kiállítás megnyitóján.

Fotó: Varga György

További képek