Tiszta rendszerek, világos fókuszok

Wehner Tibor | 2022-12-20

Kontur András szobrászművész (1973)

Az ezredforduló után jelentkezett művészgeneráció markáns szobrász alkotója Kontur András, aki miután 2008-ban kilépett a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem kapuján, mind a monumentális szobrászat terén, mind a kiállítási plasztika – leánykori nevén kisplasztika – ágazatában aktív munkásságot kifejtő alkotó. Hihetetlen munkatempót, fantasztikus alkotói intenzitást tanúsítanak a számok: a közelmúlt tíz-tizenöt éve alatt mintegy ötvenes tételszámúvá nőtt a Kontur-életrajzban a megvalósult köztéri, monumentális alkotások műtárgyjegyzéke. Az állandóság igényével elhelyezett, maradandó anyagba foglalt alkotásai meglelhetők a magyarországi nagyobb és kisebb településeken – mint többek között Budapesten, Sárváron, Tamásiban, Agárdon, Sárkeresztúron, Tatán, Győrben, Kápolnásnyéken, Balatonszemesen, Badacsonytomajon, Gárdonyban –, szabad térben vagy épületekhez szorosan kötődő, és épületbelsőkben otthonra lelt kompozíciókként. Rendkívül sokszínű, szerteágazó alkotói (és megrendelői) törekvéseket tükröztet a művek műfaji, illetve műforma-megoszlása: hagyományos portrék – mellszobrok –, portréemlékművek – egészalakos kompozíciók – mellett állatábrázolások, szakrális emlékek, kútszobrok, síremlékek, valamint szimbolikus töltetű nonfiguratív alkotások, konstruktív-geometrikus formavilágot idéző munkák és funkcionális-illusztratív plasztikák,

továbbá szobor-rekonstrukciók sorakoznak, s számos olyan mű is fellelhető ebben az együttesben, amely ellenáll mindenfajta besorolási, kategorizálási szándéknak. Nagy szerencse, hogy Kontur András munkássága kapcsán nem kell történelmi vagy politikai emlékműveket elemeznünk: az effajta megrendelések mindez ideig elkerülték a művészt, illetve e lehetőségeket roppant bölcsen ő kerülte el. Míg a hagyományos műformák és műtípusok rendszerébe illeszkedő, elsősorban a múlt és a közelmúlt kiemelkedő életművet teremtett történelmi személyiségeit és alkotó egyéniségeit megjelenítő portrékat (Márton Áron, Mindszenty József, Herman Ottó, Chernel István stb.) a karakter megragadásának ereje és a korrekt mesterségbeli kidolgozottság élteti, addig a budapesti Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet elhunytjainak emlékét idéző, boncasztal-márványlapokból alakított, vagy a Bleriot emlékére készült budapesti kompozíciók – de akár az Állatorvostudományi Egyetem állat-csontjait egyszerre anatómiai hűséggel és szürreális formaképződményekként megjelenítő szobrok is – ismeretlen szépségeket és ismeretlen rútságokat idézhetnek fel és különleges téri élményeket és izgalmakat éleszthetnek a művek szemlélőiben és átélőiben. És mindezek mellett és mindezeken túl az autonóm szobrászi munkásságát reprezentáló alkotások is megvalósulhattak, közösségi teret követelhettek maguknak: az áttört ablak- és a kétoldalas korong Nap-szobrok plasztikai autonomitásai révén – Győrben, Kápolnásnyéken, Budapesten – a tartalmi mondandók mélyrétegei, a jelentések mélységei tárulhatnak fel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az autonóm monumentális plasztikák mellett Kontur András munkái közül azokat vélhetjük kiemelkedő jelentőségűeknek, amelyeket a 2009 óta rendezett, a budapesti és soproni Körmendi Galériában, a leányfalui Aba-Novák Galériában és a fővárosi Amatárban rendezett önálló tárlatain sorakoztatott fel a közelmúlt másfél évtizedében. E művei, e kőbe faragott alkotásai a klasszikus művészeti eszmények és a modernitás szellemisége egyidejű jelenléte, a hagyományok őrzése és az újítás ellentéteinek szorítása és egységének harmonikus kiegyenlítődése által meghatározottak. Kontur András ugyanis a szobrászat több évezredes eszményeit, értékeit és minőségeit, anyagi és formai konvencióit tisztelve, de ezeket újító szándékokkal és kezdeményezésekkel gazdagítva dolgozik, s ezáltal egy különös atmoszférájú, különleges jegyekkel felruházott plasztikai világot térképez fel alkotásaival. A művészet, és így a szobrászat minden korábbi jellemzőjét átformáló, sajátosságait alapjaiban megváltoztató korunkban Kontur András hű maradt a tradicionális anyagokhoz – így elsősorban az évezredes, évmilliós múltat hordozó kőhöz –, vagyis a szilárd, az állandó minőséget és a hosszú fennmaradást garantáló azon matériához, amely tömeget alkot, s amely súlyos és jelentést hordozó elemként a dimenziók metszéspontjait megteremtve illeszkedik a térbe. A különböző színű, más és más szerkezetű és különböző felületi megmunkálásra lehetőséget kínáló követ az elődei által évszázadokon át gyakorolt hagyományos elvétellel való formálással alakítja, de a faragás és újabban az őskori módszert idéző pattintás mellett egyéni nóvumként alkalmazza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a roncsolást is: a kő vegyi úton, vegyszerekkel való megmunkálását, amely különleges, szivacsos, áttetsző kő-közegek létrejöttét eredményezheti. Ez nem csak egy felület-képzési, különleges textúra-teremtési metódus, hanem egyszersmind a kő-vastagság szabályozásának módszere is, amely a tradicionális eszközökkel faragott, elvékonyított szoborrészekhez hasonlóan a szoborműbe foglalt kifejezési lehetőségeket tágítja ki a fény szobortesten való átszüremlésének, az áttetszőség sejtelmes jelenségének kiaknázásával. Innen már csak egy lépés volt a mesterséges fényforrások műbe illesztéséig, illetve a művek testének, felületének teljes áttöréséig, amely a Kontur-művek esetében csaknem mindig a teljes felülethez viszonyítva csupán egy parányi rés, és mindig szimbolikus alakzat: szív, kereszt, ablak, áldó kéz. Ezeket az elemeket számba véve máris a szobrász műveinek szimbolikus motívumainak körébe érkezünk, amely körben a múlt mélységes öröksége révén kikristályosodott, évszázadok óta érvényes, egy-egy jellegzetes formaelemmel megidézett jelenség- és jelentéskörökkel szembesülhetünk. Az ajtó vagy a kapu, az ablak, a torony, a szív, a kéz, a kereszt ugyanúgy koncentrált mondandók hordozói és kifejezői, mint az ezeket mintegy keretbe, szobortestbe foglaló, az általánosságok szférájába kalauzoló geometrikus alakzatok: a befoglaló kör, a négyzet, a háromszög, vagy a hasáb, a korong. Ezek az elemek a tiszta rendszerek, a világos fókuszpontok megjelölésének és kiemelésének eszközei.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A másfél, lassan két évtizedessé érő Kontur-munkásság azonban nemcsak az állandóságokról, hanem a változásokról is tudósít. Így például arról, hogy a kőszobrok mellett megjelentek az életműben a fémszobrok is, amelyek – a vasból alakított kompozíciók esetében – egészen más alkotói szemléletet, anyagkezelést, formai lehetőségek mérlegelését követelik meg az alkotótól, mint a korábbi mű-matéria, a kő. A geometriai alapformákhoz való vonzódás, a részletek helyett a nagy egészre való koncentrálás e művek körében is regisztrálható, vagyis a tiszta képletek szobrászatának alkotói szándéka változatlanul jelen van, de a nagy, sima, megbontatlan felületek dominanciájának oldódása az újabb kőszobrokban is megfigyelhető. A korábbi, a lándzsahegyeket idéző művekhez kapcsolódó, az őskori ember pattintott kőeszköz-megmunkálását idéző módszerével létrehozott, esetenként a vegyi eljárással roncsolt felületűvé formált kompozíciók egy nyersebb, durvább világot idéznek elénk: a művek rusztikus arculatot kapnak, és a korábbi tökéletesség-érzetet valamifajta keresés, az alaktalanságból a szabályosba, a véletlenekből a határozott alakzatokba váltó, de a bizonytalanságok által determinált szándék vezérli. 

Korábbi együtteseinek bemutatásakor már megpróbáltuk meghatározni e művész szobrászatának legfontosabb jellemzőit, és a tanulságokat úgy próbáltuk összegezni, hogy Kontur András letisztult, nagy egységekből építkező, világosan tagolt művekből épülő szobrászata korántsem a minimalista, struktúra-elvű, geometrizáló alkotói indíttatások áramkörébe kapcsolható, hanem sokkal inkább az ősi, a tradíciók mélyrétegeiben lappangó tartalmakat idéző, a transzcendens, misztikus jelenségvilágot faggató művek által megrajzolódó törekvésekhez illeszthető. A különös szépségeket reprezentáló anyag, a higgadt, nyugodt, vagy a feszült, kibillenthető egyensúlyi helyzetekre hangolt tömeg, az áttekinthető, tiszta formákból szervezett alakzat, a könnyen az emlékezetbe rögződő forma, és a metaforikus tartalmakat hordozó, a szimbolikus utalásokat sűrítő gondolati tartam szerves egységbe olvad a klasszikus értékeket és a modernitás szellemiségét ötvöző szobrokban. A múlt-idézés, a történelem előtti és a régmúlt korokra, és e korok motívumaira, a bibliai tartalmakra való hivatkozások és a váratlan forma-utalások és az új formateremtések ugyanakkor érdekes villódzásokat keltenek a modern kor embléma-világával, dekoratív geometrizmusával, egyszerűségre törő rendjével is. Ugyanúgy, amiként Constatin Brâncuşi és a magyar Borsos Miklós munkásságában ez megfigyelhető. Elmondható, hogy végső soron nem rossz társaság, ha a szobrász eme elődeinek művészetére tekintünk, akiknek törekvései nyomán Kontur András hiteles, perfekt módon ki- és megmunkált, elmélyülésre ösztönző, sokirányú értelmezési lehetőségeket feltáró szobrok együttesével gyarapítja a jelenkori magyar szobrászatot.

 

További képek