EZ VAN

Csikány Tamás | 2022-03-04

Szamódy Zsolt Olaf retrospektív kiállítása.

Ez Van! Nem nagy dolog. Mindenki készít fényképeket. Torz szelfiket magáról, ételekről, kutyákról, macskákról, bármiről. Szinte már csak a telefonon keresztül látszódik a világ. A turisták mindent lefényképeznek, közben látnak, vagy csupán néznek? Ki tudja milyen sebességgel nézik vissza e képeket, ha visszanézik egyáltalán. Vannak tapasztalatok. Egy vélhetően japán turista megkért, hogy a feleségével együtt fényképezzem le a firenzei dómnál. A kép elkészült, jól látszódtak ők is és a kövezet is. Utána ő fotózott le minket, majdnem a földig hajolva, s látszódtunk mi is, a torony is. A japán komoly felsőbbségtudattal távozott. Azóta én is hajlongok.

 

 

 

 

 

 

 

A fényképkészítés azért mégis nagy dolog. Művészet. Mitől lesz ez művészet, nem tudom, de látom, mert mást láttat, mint amit én látok. 1992 körül a komáromi monostori erődben találkoztam Szamódy Zsolttal, illetve először egy A/4-es kiadvánnyal, amelynek címlapján - ha jól emlékszem - egy ajtóban állt, egyik lábát a falnak támasztva. Akkor már nem voltak bent a szovjetek és még nem az oroszok. Reméljük nem is lesznek, bár biztosan nem felejtették el milyen volt itt, erre egy felirat is utalt, amely már nincs meg, mert a falat is lebontották.

S rögtön beszélhetek is Szamódy Zsolt fotóinak dokumentarista értékeiről. Az erőd már nem olyan, mint akkor. Az eredeti állapot helyreállításának áldozatul esett sok kordokumentum számba menő falfirka, karcolás, az a hangulat, melyet az elhagyatott, lelakott, kifosztott állapotában is sugároztak a falak. A kapkodva elhagyni, de lehetőleg mindent összeszedve; amit nem lehet elvinni, azt összetörve hátra hagyni hangulat s állapot. Lehet ezt szépen megörökíteni? Lehet, egy művész tudásával, látásával és gondolataival. A képek még ma is megvannak nekem, talán mind, papíron. Egyik a Levente oktatóterem feliratáról, melyet nagyítva kaptam, mindig ott van az irodám falán, már átalakult, fémesen csillog. „Erős akarattal bárki jó lövő lehet!” A művészethez ez kevés, oda tehetség és nagyon komoly tudás is kell.

A művészet szépre törekszik és gyönyörködtetni akar. Erre emlékszem azokból az időkből, mikor a műalkotások elemzését tanítottam esti iskolában. Kényszerűségből. De legalább megtanultam, nem úgy, mint a hallgatóság. S Szamódy Zsolt képei szépek, az erődről, a cementgyárról, az erőműről, azok is, melyek tartalma inkább szomorú, lehangoló, s mégis. Emlékszem, egyszer kértem, hogy az Öregvárban készítsen képeket egy akkor tervezett könyvhöz, s a szerencsére megvalósult könyvhöz. Lefényképezett egy fal melletti felhajtót. A funkciója miatt volt számomra érdekes, de a kép úgy volt megkomponálva, hogy szép és érdekes is lett. E képet sokat nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy mitől más, mint egy szokványos kép. Nem jöttem rá, bizonyosan ez a művészet lényege. Később szerencsére többször volt alkalmam hasonló csodára.

 

 

 

 

 

 

 

A székelyföldi Erdővidéken, ahol szintén egy könyv kapcsán dolgoztunk együtt, vagy a Concó-patak vidékén, ahol kis földerőd-maradványokat keresgéltünk, vagy egyszerűen csak kirándulásokon a Balatonnál, vagy Burgundiában egy csatornán hajózva, s még sok helyen. A Duna-deltába még nem jutottunk el, de már nagyon tervezzük.

A könyvek összekötnek minket. Az első, amelyet együtt csináltunk Ölveczky Gáborral és Horváth Csabával, ott a szöveg egészítette ki a fekete-fehér erődfotókat. Nagyon jól sikerülhetett, mert a könyv-szépségversenyen díjat nyert. Komárom Erődváros. Utána többször változott a helyzet, és kértem Zsoltot, hogy a szövegemhez készítsen fotókat. De bármi is a felállás, együtt dolgozni jó, s ez idáig eredményes is.

Erdővidékre visszatérve, ez volt számomra a legizgalmasabb közös munka. Az 1848-as decemberi háromszéki önvédelemről írt kis tanulmányomból terveztem egy könyvet, ismét Ölveczky Gábor grafikáival és Szamódy-fotókkal. A decemberi út a havas vidéken, az emlékhelyek, hidak, templomok felkeresése és fotózása, a felsőrákosi Heydte-csűr, a nagyajtai huszárparancsnok háza és a „rajcsúr”, Gábor Áron rézágyúja, a hagyományőrzők rábeszélése, hogy engedjék magukat megörökíteni. Az egyik huszár később hálából el is vitt minket hintózni, nem kellett volna. A könyv összeállt, de a kiadó nyilván pénzhiány miatt gyenge papírminőséget rendelt, s nem túl erős nyomdát talált, így magára vonta Zsolt haragját. Még nem láttam veszekedni, de ott a nyomdában nagyon dühös volt. A fekete-fehér képek, bár a tartalmat visszaadták, de nem lettek élvezhetőek. A könyvbemutató-sorozat azonban így is emlékezetes maradt a középajtai parókián, az apácai templomban, a baróti múzeumban, s máshol is kaptunk sok szép szót, mert hogy egyáltalán az őseikről emlékezünk. A könyv kibővítve, immáron színesben, rendes papíron, keménytáblásan még az idén biztosan megjelenik. Remélem Zsolt nem lesz ideges.

 

 

 

 

 

 

 

A művészettörténészek mindig dicsérek a kiállító művész kvalitásait és témaválasztását. Az előbit talán már megtettem, a magam módján, ha nem is úgy, ahogy egy értő szakember teszi. A témaválasztásról beszél maga a kiállítás. Bár csupán egy válogatás látható a falakon, hiszen talán az Országház is kevés lenne, ha mindent meg szeretnénk mutatni Szamódy Zsolt művészetéből. Az eddigi összes kiállítását látni kellett ahhoz, hogy képet alkothassunk, mondhatni szertelen témaválasztásairól. A tengereken, óceánokon, Kínában és még kitudja hol használta gépeit, készítette képeit, hogy az ő szemével, gondolataival, érzelmeivel lássuk a világot, annak inkább rejtőzködő, mint közismert témáival.

A kiállítás tehát nem lehet teljes, de mégis nagyon alkalmas arra, hogy a néző ismerkedjen Szamódy művészi világával. Ha személyesen is meg akarják ismerni őt, már aki nem ismeri, nézzék a Balaton körüli kerékpár utat, vagy ha vízen látnak egy Folkboat-ot, azon lehet rajta, fogja a kormánylapátot, vagy utána mehetnek Kínába, már ha a járványok és a háborúk nem sújtanak minket, s e bolygó boldog és boldogtalan lakóit.

Fotó: Tarjáni Antal

 

 

További képek