ÉRINTŐ - Haszon Ákos képzőművész kiállítása

Testvérem, Haszon Ákos képeit szeretném ajánlani önöknek/nektek. Végiggondoltam, hogy valamiféle rendszerbe helyezzem-e a képeket, a bennük lévő szimbólumokat, láttassak-e összefüggéseket, nyújtsak-e saját értelmezéseket?

Kérem, hogy erre senki ne számítson! Elárulom, én azt választottam, hogy látszólag csapongva és összefüggéstelenül beszélek. Látszólag, mert persze a bennem ide-oda pattogó érzések és gondolatok, a képekben felismert motívumok és értelmezéseik néhol összeköthetőek, kábé úgy, mint ahogy a filmekben egy megoldandó ügy részleteit kötögetik össze piros fonállal és gombostűkkel a parafatáblán.

Az én parafatáblámon most épp így futnak keresztbe-kasul a fonalak, amelyek az itt látható képek némelyikét összekötik:

Induljunk az Amikor kicsi voltam c. képtől. – Amikor kicsik voltunk, Ákos kapott Ferkó nagybátyánktól egy becenevet: Füstiföccs. Na, ez mindjárt lehet is egy ilyen piros fonál. De az a helyzet, hogy tőle rengeteg más fonál is kiindul, amelyeknek döntő jelentőségük van abban, hogy itt állunk, ebben a kiállítótérben. Ferkó miatt lett képzőművész Ákos. Alkotói lénye úgy 3 éves korában pecsételődött meg, Ferkó terpentinillatú, pasztellkrétaporos szobájában, ahol jelentős időt töltöttünk. És loptunk mindent, ami mozdítható volt, és amiről azt képzeltük, hogy nem tűnik fel neki. Szerintem nagyon jól szórakozott ezen, ahogy eltűnik egy puhacerka, pasztellkréta, gyurmaradír, Barcsay művészeti anatómia.

Amikor még kicsi voltam...

Amit viszont Ákos KAPOTT – a becenevén kívül –, az az alkotói megismerés vágya, az önkifejezés szándéka és képességének alapjai.

Biztos vagyok benne, hogy nagybátyánk Ákos szívében is jelentős helyet foglal el, tegye csak fel az a kezét, aki e-mailezett már vele! Nézzék majd meg a gmail címét.
A többieknek elárulom: Füstiföccs@...

Ferkó iszonyú büszke lenne öcsémre, mert a tőle eredő piros fonalak Ákostól valósággal szétrobbantak, és nemcsak a parafatábla síkjában, de attól térben nagyon magasra és mélyre is. Ákos a képeivel magasra emel és mélyen érint meg.

Alapja a személyes – és egyetemes – hit (de erről majd később), célja az igazság kíméletlenül őszinte megmutatása. Képeinek közege időtlen, vagy látványban gyakran a 30-40 évvel ezelőtti világunk, ami azért érdekes számomra, mert azt gondolnám, hogy 30-40 évvel ezelőtti gyerekként nem figyelhette meg ezeket a részleteket, hiszen egész egyszerűen nem erre "állt rá egy gyerek szeme", hanem a gyermeki dolgokra. Vagy mégis?

Vessünk pillantást az Utasellátó című képre. Kőbányai, Szimfónia, termoszos kávé, Kevert – jó, a Nógrádi ropi és a régifajta sportszelet természetesen oké egy gyerektől. Szóval apró, pici részletek, amelyeknek precíz elhelyezése valamiért mégis nagyon fontos abban a bódéban. De folytatom: a tapintható, rozsdásodó vasporfátyol a bódé külsején, a tetején pislákoló felirat, a zárásig maga elé bambuló eladó, és az utas, aki vár mondjuk a 19,30-as indulásra. De lehet, hogy nem is utas és nem is vár semmire. Csak ott áll. Az idő is áll, vagy olyannyira lelassult, hogy elsőre fel sem tűnik, az utas (vagy nemutas) félig már nincs is ott. Az eső utáni tócsa félig már fel is száradt, a kuka viszont teljesen tele.

Utasellátó

A Jónás című képen is marhára tele van az a kuka. A szatyorban meg szinte semmi sincs. A Ninivében megvénült öreg – bár mérget vennék rá, hogy az ott inkább a tatabányai Ifjúmunkás út 43. mögötti parkolóplacc –, szóval az öreg úgy néz rám, hogy nem tudom elvenni a tekintetemet. Nézzük egymást hosszan, és egy vékony piros fonál elindul a szembogarából a szemfenekemig, és látom én is mindazt a mindent, amit ő látott már, és amitől így néz, ahogy.

A Hajlék nélkül című képen ugyanezzel a Jónási tekintettel pedig a cet néz ránk. És itt is úgy megállt az idő, mint az utasellátó büféje előtt, vagy mint Gothár Péter restis-keverttel koccintós-Őzelajosos nehéz mondatai alatt.

Hajlék nélkül

Az idő áll, de a képzeletbeli piros fonalam azért tekeredik és cikkcakkozik tovább a képek között: a Szarvas képen is hiába suhan a kocsi, ha az állat egy végtelen hosszúságú bőgésbe merevedik a töltés tetején, és soha nem fogjuk megtudni, hogy mi van a domb túloldalán, pedig valaminek lennie kell, ha már kikandikál az a három világító lámpaoszlop. Szerencsére a szarvas sem fog lejönni soha a domb innenső felén, a kocsi elé.

A Lehel hűtőt sem igen fogják mostanában leolvasztani, a Poéta is csak áll a megúszós hózentrógerében és elkönyökölget a megfagyott múzsa felett az örökkévalóságig.

Nem tudom eldönteni, hogy a fonalat – ha már elkezdtem ezt a hülye hasonlatot, akkor most már muszáj következetesen végigvinnem –, szóval nem tudom eldönteni, hogy a fonalat ezektől a képektől a lemondás, vagy a felpiszkálás feliratokat tartó rajzszögek felé húzzam-e. Ma talán ehhez, holnap a másikhoz.

Abban viszont biztos vagyok, hogy engem a képek nemcsak elgondolkodtatnak, hanem el is gyönyörködtetnek. Egyrészt a részletek kifejezőereje, az örökkévalóság és mulandóság feszítő energiája, másrészt pl. a tizedik emeleti panel-erkély esztétikuma, a kapcsolót-kapcsoló-kapcsoló nonszensze és jelentősége, a korábbi hajlék nélkül kép lebegő cethalának monumentalitása, vagy a poéta kimértsége és költőisége így egyben.

Végezetül, ahogy ígértem: a hit.

Nem nehéz észrevenni, hogy ez Ákos képeiben az alap.

Ebből a nézőpontból a képei világító lámpások a trendi, gyakran ócskán csillogó, pillanatmegélő világban. Szerénységgel és szelídséggel kényszeríti ki belőlünk, hogy ne csak a felszíni, vékony, lényegnek gondolt rétegre figyeljünk, hanem az általában alatta található igazságra is, amit valamiért olyan gyakran nem veszünk észre, vagy nem akarunk észrevenni.

                                                                                                                                                                                    Haszon Ákos és Haszon Sándor

Ákosnak szerencséje van, mert ilyen meggyőző erővel és látvánnyal könnyen megy ez neki.

Én is csak kapkodom a tekintetemet és a gondolataimat, úgy cikáznak képről képre, mint a filmekben a megoldandó ügy részleteit összekötő piros fonalak a parafatáblán.

Önöknek/nektek is ezt kívánom.

(Tata, Vár, 2021. július 3. – augusztus 3.)

 Fotó: Csikós Gábor és H.Á.

További képek