Rossz szellemek ellen

Tóth László | 2021-06-23

Volt egyszer, még az 1970–1980-as években egy festő barátom, akinek az álmában időről időre megjelent látomásos festőelőd, Gulácsy Lajos válláról egy madár szüntelen ezt kiáltozta felé (s a történet előadása közben madárcsőr formára összeillesztett két tenyerével csattogtatott is ilyenkor): „Élni kell! Élni kell!”

A barátomat Dúdor Istvánnak hívták, hatvan esztendővel ezelőtt született, s már huszonkét éve halott*. A társadalom legmélyéről jött, s ott is maradt rövid élete tragikus végéig. Mi több, nemcsak a társadalomén: az emberi létezésnek is a legmélyén szorongta végig élete harmincvalahány évét. Önpusztító alkat volt – vélhetné bárki vele kapcsolatban, ám én inkább önkeresőt mondanék. Tragikus fintora a sorsnak, hogy olykor épp az önkeresés rakja a legnagyobb súlyokat az emberre; az „Ismerd meg önmagad” parancsa egyúttal az önpusztítás felé is útnak indíthatja őt. Meglelni s – ismerni önmagunk – fel is szabadíthat, le is taglózhat egyben. Szabadság és pusztulás általában kéz a kézben járnak, és felváltva, egymással teljes egyetértésben szedik áldozataikat az emberek között.

Ráadásul Dúdor oly korban és egy olyan társadalomban élt – az 1968 utáni Csehszlovákiában –, amikor és ahol minden a személyi szabadság, az egyéni színek, az egyedi jellegzetességek ellen irányult. Meggyőződésem, hogy személyes tragédiájához, szereptévesztéseihez, személyiségzavaraihoz az uniformizálttal, a központilag elrendelttel és szabályozottal szembeni ösztönös és elemi tiltakozása is hozzájárult: bohócmaszkot vett magára, hogy az takarja el a világ elől, aki valójában ő maga, s e maszk mögött teljes biztonságban és védettségben érezze magát. Tragédiája akkor kezdett kiteljesedni, amikor egy idő után már maga sem tudta elválasztani a maszkjait az arcától, szétválasztani a szerepeit a legbensőbb énjétől.

Ikarosz, 1981

Rajzainak akt-torzói, Don Quijotéi, kétarcú emberlényei, kutya- és tehénfejű menyasszonyai, festményeinek bukott és fáradt vagy véres angyalai (időnként festő-angyalai, angyalfestői), bibliai utalásai (Utolsó vacsorájának inkább csak sejthető, mint pontosan kivehető figuráit valami sejtelmes-kék sugárzás emeli át a transzcendensbe), keresztjei, Krisztus-alakjai – a Psalmus Hungaricus számtalan sebből vérző, fejét könyökére támasztva töprengő, ülő (!) Megváltójában van valami fatörzsszerű, mintha a festő az embernek önmagán elkövetett erőszakát egybevonná a természeten tett erőszakkal –, lezuhant Ikaroszai egy szigorú, zárt rendszerbe fogható magánmitológia elemeit adják, egy modern kori szenvedéstörténet stációit jelzik. Képei, rajzai talán azért is olyan komorak, mert – miként egykor a mágusoknak, sámánoknak – neki is szüntelenül meg kellett idéznie a rossz szellemeket, az embert sárba döntő, alattomos – mert láthatatlan – hatalmakat, hogy ezzel is felülkerekedhessen és úrrá lehessen rajtuk. (2009. szeptember 18.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                       Holdbeli lovas,1987                                                                   Veres angyal, 1987                           

 

Kiemelt kép: Fényvivő, 1979

Galéria: Angyalfestő, 1981, A tavasz színei, 1986, Kereszten, 1987

*(A guillotine nyílása, avagy élet ÉS irodalom. Budapest, 2019. Gondolat Kiadó, 184–185. o.)

További képek