VÉGVÁRI 88' emlékkiállítás
Art Limes | 2015-06-09 1662
„Zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem, megjelölve a házat és világát az ítélet jeleivel.”
Nagy László
Gyermekkorát Bátaszéken szegény paraszti családban töltötte. Nem volt számára olyan családi háttér, amely lehetőséget biztosított volna a művészetek megismerésére, képességeinek kibontakoztatására.
És mégis… 1946-ban a „fényes szelekkel” Budapestre röpült, ahol a Derkovits Gyula Képzőművészeti Népi Kollégiumban tanulhatott. Innen - tanulmányai és képzőművészeti eredményei alapján - egyenes út vezetett 1949-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol tanárai nagyon rövid idő alatt felfigyeltek Végvári I. János tehetségére, művészetek iránti fogékonyságára. 1953-ban kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait, s kezdeti munkássága alapján már 1954-től a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja lett.
Tanári pályáját az Aszódi Állami Óvónőképzőben kezdte, majd 1959-ben kinevezést kapott az esztergomi Felsőfokú Tanítóképző Intézet rajz tanszékére. 1976-tól a tanszék vezetője lett. Ekkorra már Esztergomot tekintette igazi otthonának.
Képeit, műveit, nevét egyre többen kezdték megismerni szűkebb hazáján kívül is. Országos, majd európai ismertségre is szert tett.
Első alkalommal 1966-ban töltött fél évet Olaszországban, római ösztöndíjasként, melyet további négy alkalom követett (1972, 1976,1982, 1988). Művészi tevékenységére erőteljesen hatottak az itt eltöltött idők.
1967-ben aranyérmet nyert a nemzetközi figuratív festészet kiállításon Rómában. Ezt további 15 különböző díj követte élete során.
Sokat alkotott, kiállításai itthon és külföldön egymást követték. Önálló kiállítása volt több alkalommal az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban, majd a Vármúzeumban, Budapesten a Fényes Adolf teremben, a Műcsarnokban és a Vigadóban.
Kiállított még számos hazai városban: Tatabányán, Veszprémben, Tatán, Balassagyarmaton, Gyulán, Győrött, Szekszárdon.
Külföldön Olaszországban, Belgiumban, Csehországban, Skóciában, Lengyelországban, Németországban, Svájcban, Finnországban, Oroszországban, Ausztriában tekinthették meg képeit.
Esztergom művészeti életének megteremtői között tartjuk számon. Az Esztergomi Művészek Céhének alapító tagja volt. Esztergom város 1977-ben Pro Urbe díjjal tűntette ki, majd 1987-ben a város díszpolgára címet adományozta neki. Munkái jelentős számban megtalálhatók ma is Esztergom Város Önkormányzatának, a város múzeumainak tulajdonában, Magyar Nemzeti Galériában, minisztériumokban, a Művészeti Alap, Kuny Domokos Múzeum, Béri Balogh Ádám Múzeum, Xantus János Múzeum tulajdonában illetve magángyűjteményekben.
1992-ben festő barátja, Kollár György halála lelkiekben nagyon megviselte. A lélek vesztesége, a testet is megbetegítette. 1993-ban „Utolsó látomás” címmel festett képével búcsúzott. A halálos kór 1994. január 24-én ragadta el.
Műveit, az esztergomi művészekkel együtt egy többcélú állandó kiállító teremben, galériában szerette volna láttatni az utókorral. Jelen kiállítás ezt a hiányt próbálja pótolni.
És mégis… 1946-ban a „fényes szelekkel” Budapestre röpült, ahol a Derkovits Gyula Képzőművészeti Népi Kollégiumban tanulhatott. Innen - tanulmányai és képzőművészeti eredményei alapján - egyenes út vezetett 1949-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol tanárai nagyon rövid idő alatt felfigyeltek Végvári I. János tehetségére, művészetek iránti fogékonyságára. 1953-ban kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait, s kezdeti munkássága alapján már 1954-től a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagja lett.
Tanári pályáját az Aszódi Állami Óvónőképzőben kezdte, majd 1959-ben kinevezést kapott az esztergomi Felsőfokú Tanítóképző Intézet rajz tanszékére. 1976-tól a tanszék vezetője lett. Ekkorra már Esztergomot tekintette igazi otthonának.
Képeit, műveit, nevét egyre többen kezdték megismerni szűkebb hazáján kívül is. Országos, majd európai ismertségre is szert tett.
Első alkalommal 1966-ban töltött fél évet Olaszországban, római ösztöndíjasként, melyet további négy alkalom követett (1972, 1976,1982, 1988). Művészi tevékenységére erőteljesen hatottak az itt eltöltött idők.
1967-ben aranyérmet nyert a nemzetközi figuratív festészet kiállításon Rómában. Ezt további 15 különböző díj követte élete során.
Sokat alkotott, kiállításai itthon és külföldön egymást követték. Önálló kiállítása volt több alkalommal az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban, majd a Vármúzeumban, Budapesten a Fényes Adolf teremben, a Műcsarnokban és a Vigadóban.
Kiállított még számos hazai városban: Tatabányán, Veszprémben, Tatán, Balassagyarmaton, Gyulán, Győrött, Szekszárdon.
Külföldön Olaszországban, Belgiumban, Csehországban, Skóciában, Lengyelországban, Németországban, Svájcban, Finnországban, Oroszországban, Ausztriában tekinthették meg képeit.
Esztergom művészeti életének megteremtői között tartjuk számon. Az Esztergomi Művészek Céhének alapító tagja volt. Esztergom város 1977-ben Pro Urbe díjjal tűntette ki, majd 1987-ben a város díszpolgára címet adományozta neki. Munkái jelentős számban megtalálhatók ma is Esztergom Város Önkormányzatának, a város múzeumainak tulajdonában, Magyar Nemzeti Galériában, minisztériumokban, a Művészeti Alap, Kuny Domokos Múzeum, Béri Balogh Ádám Múzeum, Xantus János Múzeum tulajdonában illetve magángyűjteményekben.
1992-ben festő barátja, Kollár György halála lelkiekben nagyon megviselte. A lélek vesztesége, a testet is megbetegítette. 1993-ban „Utolsó látomás” címmel festett képével búcsúzott. A halálos kór 1994. január 24-én ragadta el.
Műveit, az esztergomi művészekkel együtt egy többcélú állandó kiállító teremben, galériában szerette volna láttatni az utókorral. Jelen kiállítás ezt a hiányt próbálja pótolni.