„Folyton akadályoznak”

Hegyi Réka | 2020-10-29

Tovább eszkalálódik a kolozsvári Puck Bábszínházban zajló konfliktus. A magyar tagozat különválását kérvényező Kolozsvári Magyar Bábszínház kezdeményező csoportja a napokban beszámolt arról, hogy október 15-től nem hosszabbították meg Portik Zoltán világosító szerződését. Október 23-án már arról írt ugyancsak a Facebook-oldalán a KOMAB, hogy „Urmánczi Jenő kézhez kapta az intézmény etikai bizottságának több mint 50 oldalas idézését. Az intézmény vezetősége fegyelmi eljárást indított ellene. Mind

Hegyi Réka még a nyáron beszélgetett Urmánczi Jenővel. Az interjúalany, aki huszonkét éve a Puck bábszínésze, és nemrég még a magyar tagozat vezetője volt, nyáron a következőképpen látta a helyzetet.

Kezdjük rögtön a legnehezebb témával: mi zajlik mostanság a bábszínházban?

Azért, hogy az igazgató ne zsaroljon, a magyar társulat 90%-a kilépett a kolozsvári bábszínház szakszervezetéből, és csatlakoztunk a bukaresti FAIR MediaSind (Federaţia Artiştilor Interpreţi din România – szerk. megj.) nevű országos szakszervezethez, amelyhez nagyon sok színház és több sajtókiadvány alkalmazottja is tartozik. A Puckban nincs elnöke ennek a szervezetnek, csak képviselője, aki – amikor szükséges – közvetít a bukaresti központ és a helyi tagok között. A Pucknál az adminisztratív tanácsokon egyébként a Puck szerint nem muszáj részt venni, néha nem is értesítenek róluk. Az a kollégánk, Portik Zoltán világosító, aki az említett szakszervezetnek a képviselője volt, megjárta mégis: az igazgató azzal fenyegette, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését, csak ha aláírja azt, hogy neki nem volt tudomása arról, hogy ő képviselője volna a FAIR-nek. Ennek a kollégának nemsokára ismét lejár a szerződése, mert a bábszínház rövid pórázon tartja, értsd ezalatt azt, hogy három hónapos szerződéseket kötnek vele. Nekem meghatározatlan időre szól a szerződésem. De ez sem jelent már semmit. A román társulat volt vezetőjét meghatározatlan időre szóló szerződéssel is kirúgták. Persze a volt kolléganő perel… Az igazgatónak van jelenleg legalább három pere.

Említetted, hogy aláírattak veletek egy olyan belső szabályzatot, hogy nem kelthetitek rossz hírét a bábszínháznak…

És hogy nem fordulhatunk felsőbb fórumokhoz. Úgy tudom, ez törvénytelen, alkotmányellenes, de amíg senki nem támadja meg a bíróságon, addig ez van. Várom a szakértő visszajelzését, hogy derüljön ki, mi a szakszervezet hivatalos álláspontja. Tudniillik meg sem hívták a szakszervezeti képviselőt az adminisztratív tanácsi gyűlésre, amikor a belső szabályzat módosításait elfogadták. Megjegyzem, hogy az adminisztratív tanácsban részt vennénk, ha kiküldenék a meghívót, az úgynevezett „convocator”-t. De nem mindig szólnak, vagy olyan időpontra teszik, amikor kiszálláson, próbán vagy előadáson vagyunk. 

Valakinek magára kell vállalnia ennek a nyűgét, hogy beadványokat fogalmaztok meg, iktatjátok, követitek…

Ezt csináljuk. Rengeteget papírozunk, folyamatosan beadványokat fogalmazunk meg, amelyekre nem kapunk választ az igazgatótól, vagy ha igen, ráfirkál valamit a lap sarkára, amit nem tudunk kiolvasni. December óta minden hónapban körülbelül két beadványt teszünk az asztalára.

Ki fogalmazza meg ezeket, a magyar társulat?

Néha a társulat, igen, és aláírjuk. Máskor a szakszervezet, vagy éppen az Apropó Egyesület. Sokszor ügyvédekkel egyeztetünk, hogy utólag ne legyen gond. Muszáj, másképp nem tudom megvédeni magam sem, a társulatot sem. De így is van gond. Sajnos vannak, akiknek három, öt vagy hat hónapos a szerződésük, annak függvényében, hogy ki mennyire szimpatikus az igazgatónak. Ezzel tartja sakkban az alkalmazottakat. Kiszolgáltatott helyzetben, bizonytalanságban kell dolgoznunk nap mint nap, így pedig nem lehet tervezni. A sakkban-tartás a technikai személyzetre is vonatkozik. De ha világosító nélkül maradunk, az új világosítóval mindent elölről kell kezdeni. Ugyanígy a színészek behelyettesítésével: mire a végére érünk, az igazgató elbocsát valakit, és akkor ahelyett, hogy új előadásokon dolgoznánk, kínlódunk életben tartani a meglévő produkciókat. 

Az igazgatóval való viszony fékezi a jó irányba induló változásokat? 

Amikor ez az igazgató megérkezett, úgy tűnt, vele szót lehet érteni. Nyitott ember látszatát keltette, az elején együttműködő volt. Egy idő után ez megszakadt. Ennek ellenére az utóbbi öt évben elindult valami a Puckban; készültek olyan előadások, amelyeket szeretünk, amelyekre büszkék vagyunk: Palocsay Kisó Kata Mimorózartja, A csillagszemű juhász (Szabó Attila rendezése) meg a Kishercegszemmel, amit Vadas László rendezett. És meg kell említenem a Ha én lennék Mátyás király című előadásunkat is, amit jómagam rendeztem. Ha ezekkel az előadásokkal sikerült eljutnunk fesztiválokra (nagyon ritka alkalmak), a szakmabeliek pozitívan beszéltek róluk.

Ehhez a változáshoz tartozik az is, hogy a jelenlegi csapatban nagyon sok a fiatal, aki színészként diplomázott. Nekik más a hozzáállásuk a munkához, a színpadhoz, mint a miénk, mondjuk, tíz évvel ezelőtt: mindig beöltöznek próbaruhába, a legkisebb színpadi próbát is komolyan veszik – nagyon sokat tanulok tőlük magam is.

Későn érzékeltem, hogy akinek értünk ki kellene állnia, akinek harcolnia kellene, nem harcol. Én, amikor társulatvezető voltam, azt tapasztaltam, hogy el lehet érni dolgokat. Aztán visszavették tőlem a társulatvezetői megbízást, de az igazgató abba még beleegyezett, hogy mi hozzunk valakit társulatvezetőnek. A következő ember egy évig bírta, viszont ő is elért valami fontosat: ismét lett irodalmi titkára a magyar társulatnak.

Az utóbbi öt évben hat társulatvezetőnk volt. Volt olyan, aki egy hónapig bírta, pontosabban az igazgató nem hosszabbította meg a próbaidő után a munkaszerződését. A jelenlegi kinevezett társulatvezető napi két órában végzi ezt a munkát.

A te társulatvezetői megbízásod miért szűnt meg?

Mert lehetetlen helyzetbe hoztak: egyik napról a másikra kellett volna műsorra tűzni egy előadást, miközben a kollégák úgy tudták, szabadnapjuk van. Közönségünk sem lett volna, mert nem hirdettük meg. Vállaltam a következményeket, a szankciókat. Hivatalosan nem folytatott ellenem akkor fegyelmi eljárást. Mivel én nem hajtottam végre az utasításait, az igazgató leváltott, és azóta bosszúhadjáratokat folytat ellenem. 

Milyen gondok adódnak még?

Nehéz tervezni. Leginkább az adminisztratív bizonytalanság miatt, de azért is, mert miután megszületik egy-egy számunkra fontos előadás, nagyon nehezen érjük el, hogy elvihessük fesztiválra. Meghívások azonban voltak és vannak, csakhogy nehéz eleget tennünk ezeknek, mert a vezetőség részéről sok a kifogás. Például, hogy nincs pénz. Azt a pénzt sem költhetjük el, amit pályázaton nyertünk. Most beütött a járvány, ez más helyzet.

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a vezetőség számára a szakmai szempontok nem képeznek prioritást, de ha a bábszínház képviselheti magát valamelyik külföldi fesztiválon, a román társulatot mégis elküldik. 

Másik fő gond, hogy nem tudjuk, mekkora a költségvetésünk. Egyik társulatvezetőnket például azért rúgták ki, mert megkérdezte, hogy mennyi pénzből gazdálkodik a magyar társulat, miként van elosztva a büdzsé. Mivel éppen próbaidőn volt, az igazgató megtehette, hogy nem hosszabbította meg a szerződését. Ha valakinek van egy kicsi érzéke a menedzsmenthez, az már pofátlan vagy tiszteletlen.

Az utóbbi időben a társulat nagy része már nehezen tud ezzel a rendszerrel azonosulni, hogy harminc-, -negyven- vagy -ötvenéves előadásokat játszunk. Ezért, mint a friss vízre, úgy vágyunk arra, hogy új, más rendezők jöjjenek. Velük, érdekes módon, jó előadásokat hozunk létre. De amikor alkalmazott rendezővel dolgozunk, az nem sül el jól… Ennek vannak érthető okai is, például az, hogy egy alkalmazott rendező már nem tud sok újat kihozni belőlünk, és a közös munka sem annyira kreatív.

Nem akarok megsérteni senkit, de sokszor úgy érzem, hogy az intézményt működtető hivatalnak is megvan a maga hibarésze… Nyár elején, például, a járványügyi megszorítások miatt, szabadtéren játszottunk, a Bánffy-palotában. Első héten érkeztek a visszajelzések, többek közt az, hogy nagyon odasüt a nap, leégnek a gyerekek. Az ésszerű megoldás erre az lett volna, hogy beárnyékolják a teret. Ehelyett azonban a fesztivált szervező tanács úgy döntött, hogy mindenki kap egy ernyőt. Ennél olcsóbb már csak az lett volna, ha simléderes sapkát kapnak a fejükre. Erről van szó: ahelyett, hogy profizmussal oldanák meg a problémákat, kipipálják.

A pályázatokat ki bonyolítja le?

Tavaly még a Simeon Egyesület bonyolította le; 2019 decemberétől pedig az Apropó Egyesület lett a lebonyolító. Az igazgató viszont nem akar megegyezni az új egyesülettel. Jelenleg ennek a helyzetnek a megoldásán is dolgozunk.

 Mesélj a társulatról, hány színész dolgozik most a Pucknál?  

Jelenleg tizenegy bábos van a társulatban, nagy részük fiatal, aki színit végzett. Sajnos még mindig nagy a fluktuáció. A Mimorózart eredeti szereposztásából például, ami egy ötéves előadás, csak én maradtam. 

A csillagszemű juhász és a Kishercegszemmel olyan előadás, ahol a fiatalokkal együtt játszunk mi, a régiek közül is néhányan, vegyesen. Bár nem vagyok már társulatvezető, harcolok azért, hogy ne veszítsük el ezeket az előadásokat; és azért is, hogy újakat hozzunk létre, ne az ötvenéveseket vegyük elő a sufniból. Balló Zsuzsa (1960 és 1999 között a kolozsvári bábszínház művésze, többször visszatért a társulathoz, legutóbb bábmozgatási workshopot tartott – szerk. megj.) azt mesélte, hogy az egykori Aranycsapat is átment ezeken a fázisokon: behelyettesítésekkel próbálták menteni az előadásokat, de nem működött. Restaurálták, nem újrarendezték. Felvételek nincsenek az előadásokról, csak szövegkönyvek maradtak fenn. Például sok poént nem is értünk, hogy az vajon miért volt poén annak idején.

Nálunk legtöbbször nem is újrarendezés, hanem behelyettesítés történik, ami azt jelenti, hogy úgy kellene játszani, mint valamikor X vagy Y.  A régi nevek viszont sokunknak sajnos semmit nem mondanak. És leginkább azért nem, mert nincs történetünk, nincs előadás-archívum, nincsenek felvételek. Jó lenne, ha legalább egy könyvet fel lehetne lapozni: hogyan jött létre az intézmény, mi a története, és hogy most hol tart ez a bábszínház… A hetvenéves évfordulóra megjelent ugyan egy brosúra, de az utolsó két magyar előadás nincs benne. Miért? Valahogy mindig, ha kifelejtődik valaki, akkor az a magyar társulat. Ott tartunk, hogy már annak is örülünk, ha végre játszhatunk a Kolozsvári Magyar Napokon!

A Kishercegszemmel c. előadásból. Fotó: Nicu Cherciu

A múlt évadban hány új bemutatótok volt?

Kettő: párhuzamosan zajlottak a Kishercegszemmel és a betlehemes próbái. A betlehemes miatt is közelharcot vívtunk, hogy az igazgató engedje meg, hogy újat hozzunk létre, ne ismét a régit vegyük elő.

Mi a társulatvezető munka- és hatásköre?

A műsorpolitika kialakítása. Felmérni, mire van igény, elhívni a megfelelő rendezőt, kapcsolatokat építeni. Javaslatokat tehet, de nem dönthet. És amint egy társulatvezető leköszön, az addig kiépített kapcsolati háló megszűnik. Nincs egy füzet, ahová beírnánk például, hogy bemutatók, fesztiválok alkalmával kiket kell meghívni. Az egyetlen magyar bábos szakfolyóirat, az Art Limes szerkesztői éppen ezért csak egyszer voltak itt a fesztiválunkon. Ugyanígy az egyházak sem kerültek fel a meghívottak listájára, pedig a betlehemes bemutatóján jó lett volna, ha ők is ott vannak. Szóval, az intézmény nem fordít figyelmet arra, hogy rendezőkkel, kritikusokkal, szaklapok és a sajtó képviselőivel vagy más bábszínházakkal tartsa a kapcsolatot. Emiatt lassan mások is elfelejtenek minket. 

Visszatérve a munkakörökre: összemosódnak. A társulatvezető a személyzetis munkakörét látja el: ő számol el a színészek munkaidejével, miután a színészek a saját havi munkaidejüket papíron elszámolták. Egy társulatvezetőnek azonban nem ez lenne a feladata, de ha már ő ezt elvégzi, azt nem értjük, hogy akkor mi a dolga a személyzetisnek. Az irodalmi titkár meg szerződéseket köt, és nem a társulatvezető alá, hanem a marketingosztályhoz tartozik.

Mindezek mellett rengeteg az adminisztrációs munka. Papír kell mindenre. A mostani igazgató úr az adminisztratív személyzetet felduzzasztotta. Van vagy hat-hét főnök, irodánként talán kettő is, akik az ő emberei, ő hozta ide őket. Azt mondta, szükség van rájuk. Lehet, hogy így van, jó volna viszont az eredményét is látni ennek. Nemzetközi fesztivált szervezünk, de amikor egy meghívott felhívja a bábszínházat az egyetlen elérhető telefonszámon, nem tud kommunikálni a szervezőkkel, mert a titkárnő, aki a telefonhívásokra válaszol, semmilyen más nyelven nem beszél, csak románul. 

Az igazgató meg mindent a saját kezében akar tartani. Ezen mentünk többek között össze: azt szeretné, hogy rajta keresztül történjen minden megkeresés. Például az udvarhelyi adventi vásár szervezője felhívott, hogy jó lenne elvinni oda a betlehemest. Meg is szerveztük, egyeztettük az árat – ugyanazt az árat mondtam, amit máskor is, hasonló helyzetben. Tehát nem én szabtam meg az összeget, az igazgató mégis nagyhangon számon kérte rajtam. Azóta csak ő egyeztethet, ha pénzről van szó. 

Közben bosszúhadjáratot folytat mindenki ellen, aki szembeszegül vele, ellentmond neki, vagy nem hajtja végre az értelmetlen utasításait.

Ezekről sem lenne szabad beszélnetek? Tényleg semmilyen módon nem fordulhatnátok felsőbb fórumokhoz?

Nem. A megyei tanácstól azonban már többször kértünk kihallgatást: elmondtuk a problémáinkat, megmutattuk a papírokat. Nem lett belőle semmi.

Készültek ezekről jegyzőkönyvek?

Igen. Olyan is volt, hogy ügyvéddel mentem. Vákár Istvánnál, Hegedűs Csillánál, Gergely Balázsnál is voltunk. De semmi eredmény. Sem választások előtt, sem választások után nem jó az időzítés.

A politika tudná befolyásolni a helyzetet?

Ha a politika számára is az lenne a cél, hogy Kolozsváron legyen magyar bábszínház, akkor tudná pozitívan befolyásolni. Azt mondták, hogy részükről megvan az akarat, de mivel ez egy nagyobb projekt, ne most… Mindig ez van: „ne most”.

Mióta?

Öt éve. Szeretnénk túllépni ezen a balkáni huzavonán, és dolgozni végre.

Látsz bármiféle megoldást?

Részünkről a megegyezési szándék megvan. A vezetőség részéről kellene annyi rugalmasság, hogy bár ismerjék be: problémák vannak. Máskülönben nem tudunk továbblépni. Mindezek ellenére én azt remélem, hogy csak meg tudunk egyezni valahogy. Nekik sem lehet az az érdekük, hogy minket megfojtsanak.

Most fojtogató a helyzet, úgy érzed?

Amikor fesztivál-meghívásokat kaptunk, a vezetőségnek rendszerint az volt a reakciója, hogy nincs pénz. Két-három hétig kellett harcolni azért, hogy végül elengedjenek. Kaposvárra is csak így jutottunk el. De a nagyváradi Fux Fesztre is probléma eljutni. 

A közönség hogy viszonyul a társulathoz? Ezt le tudjátok mérni, például a pedagógusokon keresztül?

Amikor a járványhelyzet miatt online közvetítettük az előadásainkat, a nézőszámból jöttünk rá arra, hogy milyen sokan kíváncsiak a munkánkra. Érdekes lenne például visszanézni a nézőszámot. Abból már látszana, hogy az online térben jól szerepelt a magyar társulat; vagy ha nem, akkor tenni kellene valamit. Máskülönben velünk nem egyeztet az adminisztráció vagy a marketingosztály. Mindig csak ennyit mondanak: „következik egy akció, fogj egy bábot, vonulj ki a főtérre”. De miért?

Visszatérve az online közvetítésekre: érkeztek pozitív kommentek. Jó volt olvasni, amit a szülők írtak. Hasznos volna azt is felmérni, hogy a közönségnek mire lenne igénye. Mert azt tudjuk, hogy számunkra mi hiányzik, hogy mi mit szeretnénk játszani, de hogy a nézőink számára mi hiányzik, azt nem tudjuk… Magyarországon ugyan még gyerekcipőben jár a közönséggel való kapcsolattartás, de ott legalább már létezik: tartanak foglalkozásokat, azokból kiindulva építik fel a repertoárt, vagy hoznak létre egy-két, a nézők számára is fontos kérdést feszegető előadást.

‘98-ban kerültél a bábszínházhoz.

‘96-ban érettségiztem, aztán idekerültem. Nem jártam színire vagy bábszakra. Jóval később, filmrendezői szakon végeztem a Sapientián. 

Egyből belecsöppentél tehát a mély vízbe. Mikor érezted először azt, hogy ez a hivatás neked való?

Csak az utóbbi öt évben jöttem rá, hogy mi mindent tudok, hogy mire vagyok képes. Az új rendezők, akikkel az elmúlt években dolgoztunk, ebből a szempontból is hasznosak voltak. Felmérték a gyengeségeinket, látták azonban az erősségeinket is. Például azt, hogy dolgozni akarunk. Szükségét érezzük a kihívásoknak – és ezek a munkák azok voltak. Szabó Attilával nagyon kevés időnk volt létrehozni az előadást, de úgy érzem, megállja a helyét. Nehéz volt, de sikerült. Lehet jót is, rosszat is mondani arról az előadásról, de legalább van, amiről beszélni – szakmai szemmel is rá lehet nézni. Addig, ahányszor eljutottunk egy fesztiválra, a szakma kesztyűs kézzel bánt velünk, mert mindig arra hivatkoztunk, hogy nem megfelelőek a technikai körülményeink. Aztán egy idő után már nem hívtak. Nekik is igazuk volt, és abban is volt igazság, hogy mi sem harcoltunk eléggé azért, hogy a körülményeink változzanak.

Az áldatlan adminisztratív helyzet ellenére összekovácsoló erő, ha a külső körülmények nem kedveznek?

A mostani csapatot mindenképpen összekovácsolja. Mert a sok nehézség ellenére voltak eredményeink, sikerélményünk. Korábban nekem nem volt sikerélményem. Az nem elég, hogy odajönnek a kollégák, és azt mondják: „látszik, hogy dolgoztál”. Az nem igazi sikerélmény. 

Korábban én is lázadtam minden regula ellen, mert az volt az érzésem, hogy be vagyok zárva. Nem tudtam akkor, de a színpad törvényei ellen is lázadtam. Nem kellett volna. Rossz példát láttam, báránybőrbe csomagolva. De öt éve a színpadhoz és a munkához való viszonyom is megváltozott. És ha visszatérnék a korábbi hozzáállásomhoz, kitolnék a csapattal. Azt pedig semmiképp nem szeretném. Ők kiálltak mellettem. Én is kiállok mellettük.

Őszintén, most látom csak azt, hogy milyen, amikor olyan előadásban játszhatok, amit vesz a közönség. Nálunk sajnos a nézők sem ehhez szoktak, de úgy látom, szeretik. Mi meg ezen az úton szeretnénk továbbmenni. Csakhogy folyton akadályoznak. Ezzel a csapattal most végre harcolunk is azért, hogy következetesen haladjunk. A többiekkel valahogy nem kovácsolódtunk ennyire össze. Most a fejlődésnek is megvan a tétje. Hazavisszük a füzeteinket, gyakorolunk. 

Az utóbbi időben sikerült képzéseket szerveznünk (beszédtechnika, ének), és ezekre szükségünk is volt. De nem tudjuk, lesz-e folytatása, annak ellenére, hogy szükségünk lenne rájuk. Profik tartják, akik még jó oktatók is, nem csak a szakmájukban jók.

Ezeket a bábszínház finanszírozza?

Pályáztunk rájuk. Az énekképzés anyagi vonzatát most a színház átvállalta, viszont a beszédtechnika-képzést – mivel a vezetőség nem akar megegyezni az Apropó Egyesülettel – a magyar társulat már nem tudja folytatni. Pedig az is fontos volna.

Csak azt kérjük, hogy hagyják, hogy dolgozzunk. Mert ezt szeretnénk!

Konkurenciája van a bábszínháznak? Magántársulatok például látogatják az óvodákat?

Körülbelül három egy-, kétszemélyes magántársulatról tudok, akik eljutnak olyan óvodákba, ahová mi nem tudunk. És ott vannak még a várótermesek, akik a ZUG-ban játszanak. Velük jó a kapcsolatunk. Annak idején javasoltam is az igazgatónak, hogy fogadjuk be őket, de azt a választ kaptam, hogy le kell őket söpörni, mert ha nem, ők fognak minket lesöpörni a piacról. Szerintem viszont mindenki nyerne a helyzetből: nekik előnyük származna abból, ha itt játszhatnának (meg lehetne hirdetni az előadást, idejönne a közönség), nekünk meg a repertoárunk gazdagodna. Ilyesmire nálunk még nem volt példa, a román társulatnál viszont igen: Dana Bonțidean (a román társulat bábosa volt, 2014 óta magántársulatot működtet – szerk. megj.) játszott a Puck hetvenéves évfordulóján. Sőt, most talán vissza is szeretnék hívni a társulatba játszani.

Az előadások mellett mi szerepel még a bábszínház kínálatában? Ahogy a színházban tartanak néha gyermekmegőrzőt, a bábszínházban van „szülőmegőrző”?

Volt erre próbálkozás. Sarvadi Paul (rendező, egy évig volt a magyar társulat vezetője – szerk. megj.) pszichológusokat hívott meg, szervezett találkozót a pedagógusokkal. De ennek nem lett folytatása… És talán helyünk sem lenne ilyesmire. Két társulat él egyetlen színpadon. Nincs arra sem megfelelő tér, hogy bemutató után összegyűljünk. Megtörtént, hogy bemutató előtt át kellett adnunk a termet, mert azt kiadták egy óvodának vagy egy cégnek. Ebből bevétele van a színháznak, rendben. De mi fontosabb? Mi az elsődleges? Ha belefér, ha a program lehetővé teszi, ki lehet adni, de nem lehet előnyben részesíteni azt, ami pénzt hoz, ha közben a saját előadásainkat nem lehet bemutatni… Az utóbbi években több ilyen helyzet volt.

Milyen a kapcsolatotok az erdélyi bábszínházakkal?

A marosvásárhelyi Ariellel (amelyik, akárcsak a Puck, kéttársulatos bábszínház) és a nagyváradi bábszínházzal (ahol különvált a román és a magyar társulat, és a Lilliput most a Szigligeti Színház tagozata) nagyon jó a kapcsolatunk. Rendkívül tudom értékelni azt a hangulatot, amit a váradiak a Fux Feszten megteremtenek. Ami nálunk nincs. Ha mi hívjuk meg őket Kolozsvárra, még parkolót sem tudunk számukra biztosítani. Ott mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat, az igazgatótól a szervezőig. Ők a példaképeim Erdélyben – az övékhez hasonló társulatról álmodom.

Rendezőként is dolgoztál a bábszínházban.

Az első rendezésem a Pucknál a Ha én lennék Mátyás király volt. Nagyon sokat dolgoztunk ahhoz, hogy három színész tudja eljátszani. Így jöhetett létre az ősbemutató. Most, a behelyettesített verzióban négy színész játssza. Nekem is be kellett ugranom, amikor az egyik színész elment. Azt az előadást kültéren és belső terekben egyaránt sokat játszottuk. 

A második rendezésem Az egér, aki nem ismerte a félelmet című, nagyon kedves előadás volt. Jelenleg sajnos nem játsszuk, mert néhányan elmentek a szereposztásból.

Szerinted létezik ideális bábszínház?

A Puck is lehetne ideális, a vezetőségen múlik. A kérdés az, hogy akarják-e. Sajnos nem ez látszik kibontakozni. Az ideális bábszínház szerintem az a hely, ahol a tér barátságos, ahol a színpad és a nézőtér jól működik. Ahol ismered a műsortervet: tudod, mikor mit fogsz játszani. Ahol nem azzal foglalkozol, hogy a saját munkaidőddel papíron elszámolj. Jobb helyeken ez mind alap. Hanem ahol szívesen végzed azokat a feladatokat, amiket elvállaltál, amiket szeretsz.

Főkép: A csillagszemű juhász c. előadásból. Fotó: Oana Pop

Forrás: JátékTér