Vincze László emlékére

Art Limes | 2020-06-16

2020. május 18-án, életének 87. évében elhunyt Vincze László festőművész, aki számos telet eltöltött a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. fenntartásában álló Kecskeméti Alkotóházban.

Ma délután temetik az esztergomi belvárosi temetőben az ország legbohémebb művészét. Alkotóházról alkotóházra járt. Vagyona, ruhái, festőszerszámai, s mindene elfért az autójában. Így érezte jól magát. És festett, minden nap elkészített legalább egy képet. Valakik összeszámolták: legalább nyolcezer festmény (akvarell és olaj) tartalmazza szignóját. A festőállvány mellett érte a halál. Az árvácskákat még kidolgozta, de a vászon többi részén maradt az űr - Bán Béla nekrológja.

Nekem barátom 80 éve. Egy faluból, egy iskolából indított bennünket hosszú utunkra Lőrincz Mihály tanító úr, aki alkalmasnak tartott minket arra, hogy Szamoskérről elinduljunk a debreceni Református Kollégiumba. 1945-öt írtunk.

Nem akarok szomorú, gyászoló sorokat írni, nem illő őhozzá. Egy történetet osztanék meg, amely mindkettőnk alkotóvá lettének első lépései voltak.

1950 januárjában azt kérte a debreceni gimnázium magyar tanára, hogy dolgozatként írjuk le egy gyermekkori emlékünket. Tanácstalanuk szétnéztem a teremben. A szomszéd padsorban Vincze Laci már írta is a dolgozatát. Akkor jutott eszembe az ő kóborlása. Írtam hát.

1940 decembere volt. Karácsonyi vakáció. Akkor voltunk elsősök, még a hatosztályos elemi kisiskolában.

Egy reggel Lackó barátom szüleinek a vásárba kellett menniük.

– Szaladj át nagyapádékhoz – mondták a mindjárt hét éves fiúnak. Ott volt a házuk mellettük, a második nádfedeles épület. Közben elkezdett esni a hó. Délutánra már térdközépig ért, elmerült benne a cipő, ha nem csizma volt a lábadon.

Idősebb Vincze László és felesége Király Aranka hazaért a vásárból. Még kora délután volt, igyekeztek, nehogy elakadjon kis fogatuk a hóesésben. Mennek a kisfiúért a nagyapai házba, de Lackónak aznap ott a hírét sem látták.

Hol lehet? Merre mehetett?

Gyors szárnyakon terjedt a hír: a kis Vincze Lackó elveszett. Mozdult a falu. Jöttek a legények, felnőtt férfiak. Keresni kell, keresni a kicsiny férfiembert. A Szamos felé indultak, arra szeretett járni a kisfiú, nézni a folyó sodrait, a part fűzfáit, hogy hosszú ágaikkal megkínálják a csendesen cammogó vizet. Fel is álltak csatárláncba, egy négyzetmétert se engedjenek ki figyelmükből.

Ekkor említette egy frissen érkezett kereső: ő reggel a harmadik járásról jött haza, s a távolban látott egy kisfiút a kutyájával. De messze voltak, s mentek Szamosszeg felé.

Csakugyan, a kiskutya. Azt sem látták egész nap. Ekkor már emlékezett másvalaki is. A házak gorondjáról hozott tengeri kórót. A kiskutya még meg is ugatta a teheneket. S a gyermek ment tovább, pedig már szakadt a hó.

Idősebb Vincze László már tudta merre kell keresni a kisfiút. Pár napja mesélt neki a szamosszegi erdőről. A gyermek sokszor visszakérdezett: milyen is az erdő?

Szürkült, mikor a keresőcsapat a távolban meglátta az erdő körvonalait. De már rohant eléjük csaholva a kiskutya, s vezette őket az erdő széléhez, ahol egy kisfiú csodálkozott a sok-sok embert látva.

– De hisz’ haza mentem volna.

Másnap a magyar tanár, ott a debreceni Péterfia utcai vöröstéglás épületben a dolgozatokat értékelte.

– Érdekesek a dolgozatok. Most csak egy van, amit külön kiemelnék. Bán Béla jöjjön ki.

Jaj…

Mennyien vannak kitűnő magyarosok az osztályban. Erdei Gyula, aki később egyetemi professzora lett a magyar irodalomnak, Aranyos Zoli, kinek szájtátva hallgattuk történeteit, Móricz Imre, a nagy író, nevére fogadott fia, Csibe gyermeke. Nem sorolom. S engem, pont engem szólítanak ki?

– Szép dolgozat, kár, hogy a végét elkapkodtad.

Lacikám, művésszé lett barátom! Neked látnod kellett az erdőt, mert gondolatodban ott volt a kérdés, miként tudod azt visszaadni. Nekem megvolt az első írásélményem, igaz nem gondoltam, hogy csak hatvan év múlva térek vissza hozzá. De mindkettőnk első lépése ez volt. Neked a hóborította határban a szülőföldeden, nekem a küzdelmes iskolapadban. Neked nyolcezer festmény, nekem néhány könyv.

És nyolcvan év barátság!

A Jóisten áldása kísérjen Vincze Laci.

 

Vincze László Szamoskéren született 1934-ben. Mesterei: Félegyházi László, Bíró Lajos, Miháltz Pál, Kádár György, Blaskó János. A debreceni Református Gimnáziumban Félegyházi László festőművész volt a tanára. Rövid ideig járt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, majd Budapesten és Egerben végezte főiskolai tanulmányait. Alkotói pályáján Blaskó János, Jakuba János, Bíró Lajos, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Mihátz Pál vezették. Galgahévízen, majd Esztergomban pedagógusként tevékenykedett. 1964 óta a Művészeti Alap, majd a Magyar Alkotóművészek Egyesülete tagja. 1959-ben a Szovjetunióba, 1963-ban Közép- és Nyugat-Európába tett tanulmányutat, 1973-ban az USA-ba, 2008-ban Ausztráliába látogatott.

Előszeretettel dolgozta fel úti élményeit műveiben. A tájképek mellett portrékat is készített. Gyakran dolgozott a Kecskeméti és a Zsennyei Alkotóházban. A parasztcsaládból származó művész a természet szeretetét környezetéből hozta magával. Legkedveltebb témái a mitológia, a Biblia és az irodalom világából valók voltak, túl azon, hogy a természetet járó festőként is ismerték. Az akvarell mellett más festészeti technikáknak is avatott mestere volt.

A fotón a művész utolsó ecsetvonásainak eredményei láthatók a Kecskeméti Alkotóházban.

 

 

További képek