Kalap-szonáta és krumpliorr

A közös játéktér kialakítására való hajlam – ez az esszenciája a Nézőművészeti Kft. Kalap című könnyed, pontos és fontos előadásának. A változatosság – varieté – gyönyörködtet.

Ha karanténhelyzetben kísérletezünk a Kalappal – vagyis felvételről kísérjük figyelemmel az előadást -, abból a szempontból feltétlenül nyereséget könyvelhetünk el, hogy a felvétel bármikor megállítható, „visszatekerhető”, többször megnézhető. Más szempontból azonban még kétségbeejtőbb a színház pótolhatatlan hiánya: a kis térben játszott, nagyon pontosan lekottázott, kidolgozott, mégis – vagy épp ezért - oldott és könnyed, a spontaneitás hatását keltő produkció(óóó!) minden értelemben a közelségre, az odafordulásra, a közönség „egyenes” megszólítására apellál. A többszöri megnézés viszont tényleg jól jön: nemcsak azért, mert a négy színészt jó újra meg újra látni, újabb finomságokat, árnyalatokat felfedezni a játékukban, hanem azért is, mert bizonyos szempontból a Kalap – ahogyan az lépésről lépésre világossá válik - olyan, mint egy tanfolyam. (Nézőművészeti főiskola.) Illetve pont ez az, hogy mégsem: úgy mutat be, ír le szakszerűen bizonyos, az átlagostól eltérő létezési módokat (betegségeket), hogy a tünetegyütteseket-diagnózisokat nem önmagukban, nem az egyes embert kizárólagosan meghatározó – ezért óhatatlanul tárgyiasító - tényezőként szemléli. (Bár a színlapon a szereplőknek nincs nevük: az állapotuk, betegségük az azonosítójelük. Vö! A fösvény.) Mégis: mintha Bergsont követve az az előadás az intuíciót mozgósítaná: azt a rokonszenvet ébreszti föl, amely utat nyithat a teljes ráhangolódáshoz. Bergsont más szempontból is érdemes idecitálni: nevetéselméletével a Kalap hatásmechanizmusa, a hatások és ellenhatások játéka is magyarázható: igazi heuréka-élmény. Bergson szerint a nevetés elsőszámú feltétele a közös játéktér: az ember és ember közti viszonyrendszer. Reláció. A komikum pedig ott üti föl a fejét, ahol az élet áramlását felülírja, meggátolja az automatizmus. Ezért vált ki nevetést, ha valaki váratlanul orra esik – még akkor is, ha utána rögtön a szégyenkezés és az együttérzés következik. Innen már csak egy kis lépés a bohócok – bábszínházat idéző - csetlés-botlása, esés-kelése: az automatizmus akkor teljesedik ki, ha ismétlődik. A vígjátékokban az élet áramlását automatizmusokká merevítő típusok tűnnek föl, miközben „a drámaíró a lélek áramlását vetíti elénk” (egyénít). Ezt a kétféle hatást mutatja meg egyrészt szinte vegytisztán, másrészt finoman vegyítve Gyulay Eszter rendezése.

A négy játékos egyenkeménykalapban, piros orrban, öltözékében mégis leleményesen egyénítve jelenik meg a játéktérben: bohóctréfás, cirkuszi és varietéhangulat a levegőben, sodró, jókedvű zenével. A piros orra rímelő piros luftballon ott ágaskodik, ahol akar – mígnem eldurran, semmivé válik.

Az első magánszám-monológ az Asperger-szindrómáé. Bár ez elsőre egyáltalán nem nyilvánvaló, ilyen az előadás felépítése: előbb a „mutatvány”, a jelenség, aztán – késleltetve - a megnevezés; az értelmezés, a kontextusba helyezés, a (másféle) megértésre tett kísérlet. Az akkurátus, komoly, rezzenéstelen arcú, vagy inkább rugóra járó, már-már túlhajtott logikát működtető tudós előadó benyomását keltő – mindenféle érzelemnyilvánítástól mentes – Kovács Krisztián a „minden relatív” állítást bontja ki, szedi ízeire, rakja össze, miközben akkurátusan, szisztematikusan doboz tojást rakosgat (tojás legyen a talpán). Aztán az est részidős szuperhőse következik (még nem tudni, hogy az): bohóctréfa bohócorr nélkül. Emelkedik a tét: a szelíd, mosolygó, természetesen megszólaló Nagy Dóra szerepe szerint tojást sütne, de a sikeres cselekvést a folyton közbeiktatódó akaratlan mozgások-rángások és refrénként ismétlődő szókombinációk – keksz, keksz, hap – teszik lehetetlenné. Tojás a falon. Nem baj, lesz mit takarítani.

A következő jelenetben „zeneterápiás klubbá” alakul a nézőtér és a játéktér (nevezzük közös játéktérnek). Mert „mindenkiben ott van a zene”. Ha nem is olyan mértékig, mint a zenetanárban – játssza Fehér Dániel -, aki aztán látásvizsgálaton vesz részt, a kicsit karikírozott orvos szerepében: Jaskó Bálint. (De hát varietét látunk. Kabarét.) A diagnózis szerint „semmi baja a szemének”, elvégre „természetes, hogy az ember lát ezt-azt” és „nézni szabad”. Viszont nézzen be neurológushoz is.

A varieté-szabályok szerint „össztánc” következik: kalapjáték és bűvészmutatvány. Mi kerül elő a kalapból? Bohócorr, rózsa, luftballon. Mind kerek, mind piros – de mind másképpen az. Másképp egyformák.

A visszatérő Nagy Dóra felfedi magát, amennyiben Tourette-szindrómásként mutatkozik be. Motoros és vokális tikkelés jellemzi (keksz, hap), néha becsúszik egy-egy káromkodás. Az áramlást automatizmus akasztja meg – újra és újra. A Tourette-szindrómás lány engedélyt ad a nevetésre – vagyis Bergson dilemmáját veti és oldja föl. Működhet az elmebonbon (ízlelgetni jó a szót), az őrült nyelvgeneráló gép.

A kényszeres kimondás után következik a majdnem-némaság: a kínszenvedéssel járó artikuláció és beszéd. A jelenetben Jaskó Bálint a mélységes mélyből kínlódó beteg, az empatikus orvost (logopédust) Nagy Dóra játssza. A tét egyelőre egyetlen hang kimondása; belépő a beszédképesség visszaszerzéséhez. Hogy a világa – ő maga, az igazsága – mások számára is közölhető legyen. A közölhetetlen tartomány nem kerülhet relációs viszonyba: sem elfogadni, sem elutasítani nem lehet. Ahogyan azt az előadást összefogó Asperger-szindrómás (spektrumzavar) fiatalember összefoglalja a körülbelül másfél óra végén. Mindig az a tét, hogy kialakul-e a közös játéktér. Ha a kialakítására való hajlam megvan, már jók vagyunk. (Az a veszély – vagy lehetőség – úgyis állandóan fönnáll, hogy a közölhetőség kapuja bezárul. Az sem mindegy, hogy ki zárja be – és akarja-e kinyitni valaki, bárki.)

Lehet játéktér a zene (innen fontos a közös zenélés, bár „a közönség bevonása” mindig késélen táncolás, kétséges eredménnyel): az arcokat, tárgyakat felismerni, azonosítani képtelen zenetanár (aki egyszer kalapnak nézte a feleségét, viszont ott is arcot lát, ahol nincs) a neurológustól – szintén Jaskó Bálint - azt az útravalót kapja, hogy érezze magát jól a zenében, a zene által továbbra is. Legyen a zene az iránytű, az észlelési alap. Nem kell mindenáron „meggyógyulni”. Mert minden relatív. A norma(litás): közmegegyezés.

A varieté- vagy kabaréjelleg mögött szonátaforma bújik meg: expozíció, aztán a témák, motívumok kidolgozása és a repríz. Ha egyszer mindenben ott van a zene. Kalap-varieté, Kalap-szonáta, Kalap-kabaré: variációk színházra, agyműködésre és együttműködésre. Egy színházi felvétel végén érdemes nagyot tapsolni?

Nézőművészeti Kft.: Kalap

Írta, szerkesztette, rendezte: Gyulay Eszter

Zeneszerző: Monori András

Fény/hang: Ács István

Jelmez: Pirityi Emese

Irodalmi munkatárs: Faragó Fanni

Mozgás: Méhes Csaba

A rendező munkatársa: Hodászi Ádám

Játsszák: Fehér Dániel, Jaskó Bálint, Kovács Krisztián, Nagy Dóra

Fotó: Nézőművészeti Kft.