Wittgenstein szóvívője

...avagy- Tóth László újabb verseskötetéről.

A neves nyelvfilozófus, íme mint verseskötet-címet ihlető forrás, egyszersmind (talán) értelmezési fogódzó is az olvasó számára. Aki előtt lassan megelevenednek Tóth László eddigi versesköteteinek címei (és tartalmai, legalábbis hangulatai), s rá kell jönnie, hogy észrevehető a rokonság köztük (többé-kevésbé, hiszen mégiscsak különböznek). Annyi alighanem bizonyos, hogy az olvasó olyan szervesnek mondható kibontakozás és pillanatnyi eredmény együttállásának a tanúja, melynek időben visszafelé követhető előzmény-állomásai és jellegzetességei vannak. Ebben a mostani kötetcímben is szerepel egy, az e tekintetben az egyik kulcsszó: az avagy, s e kötet tartalma és megjelenési formája, továbbá a jellegzetes Tóth László-i gondolkodás a költészetről, valamint a verselés módja is többé-kevésbé kötődik a korábbi („avagy”) versgyűjteményei („avagy”) világához. (Hat korábbi kötetcímében szerepel ennek a vagylagosságnak a jelzése. Továbbá: korábbi verseiből is átemelt most ide néhányat: nyilván, hogy erősítse az itteni fő áramlatokat.) Miért fontos árulkodó jelek ezek? Nos éppen erről (is) szól a Wittgenstein szóvivője: Tóth László önazonossága megmaradt, költészete pedig kiteljesedett.

Nagyon jó, erős kötet ez. Az elején ugyan egy kicsit megijeszt a mindenképpen (nyelv)filozofálni akaró szerző (mintha előre meg akarná teremteni – vagy megmerevíteni? -- a kötet auráját), de hamar megnyugszunk, mivel igazi költészet következik, s tart végig: kellően (illően) „modern”, ugyanakkor könnyen felfogható, sőt átélhető, őszinte, játékos, szellemes, sokszínű – és szép versek sokaságával találkozunk a kötet lapjain. Ez igazán nem mindennapi jelenség mai költészetünk kínálatát tekintve. (Wittgenstein nem tolakodó alak, megmarad ötletadó szellemnek.)

Olyan belső erővel bír ez a költői világ, amely miközben szuverén és egyedi, akarva-akaratlanul bevonja, mondhatni beszippantja az olvasót ebbe a különös térbe-időbe. Nemhogy kirekesztene, „elidegenítene” (miként oly sok mai költőtársa teszi), hanem odafordul a képzelt nézőkhöz-hallgatókhoz-olvasókhoz. Épít és alkot mindegyik versében. Nem rombol és nem alázza meg a feltételezett kíváncsiskodókat. Mindent igyekszik megmagyarázni, s türelmesen hagyja, hogy a produkcióba bevont szellemtárs is véleményt formálhasson. „Előtanulmányokat” ír „egy lehetséges verses önéletrajzi szimfóniá”-hoz. Éles ésszel s cikázó észjárással. Köszönetet sejtet az életéért, tele van életvággyal, gyönyörködik a teremtésben (annak összes evidenciájában és ellentmondásában, abszurditásában: átlát a szitán) – és az általa teremtett költői világban: ugyanezekért. Nem egyszer relativizálásnak is gondolhatnánk ezt az életfelfogást és költészeti attitűdöt, ám aki oly humanizált, jóllehet nem egyszer abszurdnak mutatott világot képes teremteni és belakni, mint szerzőnk, az előbb-utóbb rájön a nagy, működő alapképletre: a lappangó természetesség, a megmagyarázhatóság és értelmesség igazságaira. Például arra, hogy még a durva ellentmondásokban is szabályosság, szabályozottság rejtőzik. Ennek a szóban forgó kötetnek a versei azt mutatják, hogy az „avagy”-valóságfordítás sem hoz beépíthetetlen (mert megoldhatatlan) ellentmondásokat ebbe a költői gondolkodásba. (Az más kérdés, hogy a költő mint filozófus meg tudja-e oldani a nagy [nyelv]filozófiai problémákat, természetesen nem tudja; ám nem is ez a dolga. S ha mégis meg-megpróbálja, a költő pórul jár.)

Prózaversek sokaságából (és valódi prózákból) épül fel ez a kötet, de jelen vannak a hagyományos versformák is. A ciklusok feszes szerkezetűek. Ironikus, néha parázslóan gúnyos magával a költészettel (a nagyképű kínos-keserves költészettel) szemben; az efféle magatartás éppannyira emberidegen – érezteti --, mint a nem különb valóság sok-sok taszító eleme. Az egyik fő alkotói témavonulat, probléma a vers (a nyelv) és az én, azaz a költő kapcsolata: „az ürességből testet öltő betűk”, „a léttelenségből előkecmergő szavak” születése, élete és működése. A teremtődés folyamata, a (költői) teremtés titokzatos pillanatai. S a költő szerepe ebben a processusban. Nemcsak játékosság például a következő helyzetértékelés: „Születtem, barátom, anyától én is. / Mondatom kötelén rángok most mégis.” Vagy: „Magát mondja a mondat. / A nyelv élvezi benne önmagát.” Vagy: „Mindent, mit mondani akar, / elmondat veled a mondat.” A nyelv, az anyanyelv működteti a költőt, meghatározza és szabályozza létét. S ebből a felismerésből számtalan, látszólag különös, nem ritkán mesebeli helyzet áll elő. (Például a Kis legendák a tojásról.) Vagy éppen misztikus intimitás: „a papír fölött mindig istennel beszélgetsz”. A végeredmény – természetesen -- mindig tökéletlen: „Valamit óhatatlanul félrerajzolunk / Valamint mindig túlirunk”. A kint- és bentlét egy időben, egyszerre forgatja a költői figyelmet, ezért látszólag, ám ténylegesen, valójában is megkettőződik (megsokasodik) a létezés. Sokasodnak a „mintha” helyzetek, s a látszólag legegyszerűbb jelenség is óvatosságra int.

A költő egyszercsak közelebb húzódik múltbeli énjéhez s világához. Az univerzum szíve ciklus tartalmazza a kötet legszebb verseit. A leghagyományosabb értelemben s értékrend szerint. (Ahogyan csak a zene képes megérinteni az embert. Ld Zene szól – mintha…) Lehetne másképp is, ám a költő minden bonyolult áttételesség nélkül egyenesen és egyszerűen lép vissza évtizedeket a múltba, s hagyja, hogy vele menjünk. Megjelennek, verset kapnak gyerekkori szépségek, boldog vagy már tragikus színezetet hozó, finoman, de mélyen lenyomatot hagyó hangulatok, személyek és események. Legerősebben – s legszebben – az apakép tűnik elő. (Például: Háromszor a pámmal. „A pámnak akár apja is lehetnék, / s nemcsak lehetnék – az lettem. / S ha ő nem kaphatott kellő időt rám, / magamban én fölneveltem.”) S jönnek az hommage-versek, az érzékeny köszöntők s búcsúk. Versben és prózában végig a cikluson át. Gondosan megformált, néha dübörgő hangsúlyokkal, máskor meg finom rebbenésekkel. Szépek a mozgófényképek is: utazásokról, sétákról, utcákról, kertekről, reggelekről; szellemes és színes lenyomatok külhoni élményeiről.

No és hogyan áll költőnk a filozófusokkal és egy hozzá szegődő kóbor macskával? Ez a nagy kérdés A filozófus macska című többféleképpen értelmezhető versében tisztázódhatna, kiderülhetne. Ám mindössze (?) az ironikus távolságtatás, az „avagy” filozófia valószínű igazsága válik sejthetővé. Egyértelműbb a Helyett című, egy darabig szellemesen mesélgető erotikus ciklus, amely egy ponton – látszólag váratlanul -- átúszik magánéleti létkonfliktusokba. Középpontjában a 15 részletből felépített Virág helyett, Flóra emléke című (és alcímű) alkotás, valamint a 14 epizódból álló Az otthon hidege --, talán a kötet két legsúlyosabb darabja. A sokszínűséget és a szabadon gondolkodás merészen groteszk és parodikus hangját erősítik a kötet vége felé elhelyezett ciklus (Kisded értekezések) darabjai, amelyek között előkekő hely illeti meg „a mozgólépcső-kalauz életéből” való (kisded) értekezéseket.

Nagyon jó, erős kötet ez -- mondottuk fentebb. Igen, s erősíti hitünket abban, hogy a kortárs líra szerethető is lehet.

 

(Bp., Gondolat Kiadó. 2018)

Fotó: http://tothlaszlo.sk/

 

Tóth László  -  Az otthon hidege

Haza sem érsz,

épp csak ledobod táskáid,

már újból elrohansz otthonról,

befizetni a csekkeket,

elintézni a biztosítást,

s amit kell.

Közben hatvanhárom boltba is beugrasz még,

s amikor újból bezuhannál az ajtón,

akkor vesszük észre,

hogy a nagy rohanásban

elfelejtettél hazajönni,

s aki most fáradtan leroskad,

hogy felhajtson egy korty kávét –

a hiányod.

*

Állj már meg,

megállhatnál egy percre,

legalább egy szusszanásra.

Akár egy hatkarú Siva,

egyik kezeddel mosogatsz,

a másikkal a konyhát hozod rendbe,

a harmadikkal vacsorát készítesz,

a negyedikkel elpakolsz,

az ötödikkel ablakot nyitsz,

a hatodikkal port törölgetsz.

A gyerek?

Úristen,

a porral együtt őt is letörölted a szekrény tetejéről,

s a törlőronggyal

kiráztad az ablakon.

*

Úgy vagy itt,

mintha még mindig egy előző életedben lennél,

s én is úgy, mintha már az utánad valóban.

Csak nézel rám, hogy mit akarok tőled,

csak nézlek, hogy még mindig itt vagy.

Mintha egy moziból jönnék ki,

ahová neked eszed ágában sincs már bemenni,

a tekintetem értetlenül akad meg rajtad,

mint az éjszakáim málló falán kirajzolódó Holdon,

a tied érzéketlen űrbe néz,

miközben egyikünk sem érti,

hogy kerülhetett ide közénk ez a gyerek.

Igen… igen…

Valóban hogy –

*

Úristen, milyen messze vagyunk egymástól –

a szemközti fotelben is mintha egy másik csillagon lennél,

nem hallod a hangom, ha szólok hozzád,

s a gyerek fejét is jobbról simogatod,

miközben balról én,

de még véletlenül sem ér egymáshoz a kezünk.

Két idő már a mienk,

a leszben ülünk, im, mindketten,

noha még közös szobánk mostjából

vesszük a levegőnk.

 

*

Hús voltunk, vér, tűz,

egymás húsa vére,

lélegezni is egymás helyett lélegeztünk.

Néha már azt hittük,

nem is anya szült bennünket,

hanem egymástól fogantunk,

s egymásba kapaszkodva buktunk a világra.

Hús voltunk, vér, tűz,

a teremtés édene virult szemünkben,

s lettünk mára a kozmosz hűlt sötétje.

Fáradt éjszakáinkon nem tartjuk

egymás szemét nyitva már,

a másikunk nevét kereső szánk üregében

csendünk penészvirága.

*

Messze eltartva egymást magunktól,

vizsgáljuk a másikunk szenvtelen,

mint anyagát a tudós,

tudván,

ahhoz messze nincs köze,

amire figyelme néhány pillanatra ráirányul,

ő másutt s másban létezik,

mintha saját testében,

e szánalmas anyaghalmazban sem lenne már jelen,

pedig isten a másikunk szájával lehelt életet belénk,

s azért formált a maga képére minket,

hogy két szólamban társaloghassunk vele,

de mi már csak a magunkét fújjuk,

a kongó éjbe külön-külön recseg bele

értetlen szólónk,

miközben messze eltartva egymástól magunkat,

vizsgáljuk a másikunk szenvtelen,

mint a tudós szenvtelen anyagát.

*

Egymásban mostuk meg arcunkat ezerszer –

bennünk tagadta meg magát az egymásnak ítélt két-egy ember.

Egymást emeltük a magasba, a másikunk szárnya voltunk –

kinek szeméből mára mindketten kirepültünk.

Követ kőhöz: raktuk egybe egykor külön-világunk –

a kozmoszban kering most elárvult ágyunk.

*

Elfogytak a történeteink,

magunkat se,

egymást se mondhatjuk tovább –

kiürült térben bóklászunk lélektelen,

istentől nem kapunk több álmot,

s ő sem álmodik már

velünk.

*

Levelet írtam az imént neked,

és rögtön át is vittem hozzád a konyhába,

mert már a beszédet is elfelejtettük egymás mellett.

Ha találkozunk is még olykor-olykor egymással,

az nem te vagy és nem én vagyok,

csak csendben hallgatjuk a másikunk,

vagy némán tátogunk,

mint az ég halai

éjjelenként

a vigasztalan égbolton.

*

Tegnap ismét hullott a hó –

ma már csak bennünk kavarog,

szemünkből fagyos szél suhint ki,

s jégcsap peng

közös emlékeink helyén.

Csak gyermekünk szívét tölti még el

valami furcsa melegséggel

fűtetlen otthonunk.

 

További képek