Nem is tudjuk, mekkora szerencsénk van, hogy eljöttünk a meseboltos Teodórához

Ölbei Lívia | 2019-09-17

Jó, ha minden passzol: a darab kompatibilis a színésszel és a közönséggel, a rendező a tervezővel – és így, körbe-körbe, az előadás minden eleme egymással. A jövőre 25 éves szombathelyi Mesebolt Bábszínház Lenka és a tündér című előadása pont ilyen. Talán ennek is a kívánságteljesítő Teodóra tündér, vagyis Varga Bori az oka – de ahhoz a kívánságot nagyon kívánni kell.

A jubileumi évad első premierje, a Lenka és a tündér alkalmat ad arra is, hogy az örülésen kívül megpróbáljuk megfejteni (legalább részben, mert teljes egészében úgysem lehetséges), hogy miképpen jön létre ez a magas minőség. A szerző, Michael Ende otthonos a Meseboltban. Lenka és a tündér történetéből most a finomságokra – a költőiségre és a finom humorra - fogékony Veres András írt és rendezett (báb)játékot. A felszínen nincs kapcsolat, mégis: a Lenka és tündér-előadásnak van egy olyan, titkos (lélekmélyi, tárgyias és lírai) rétege, amely a méltatlanul keveset játszott, kiemelkedően szép és sokrétű, Nemes Nagy Ágnes-versekre komponált 2016-os Lila fecske-bemutatóval helyezi egy polcra az új Michael Ende-bemutatót a Meseboltban. És van még egy szombathelyi Veres András-rendezés, amelynek képei azonnal felmerülnek az emlékezetből a Lenka és a tündér láttán: a Garmann nyara, szintén 2016-ból. És ezen a ponton talán megragadható valami a titokból is. A kortárs norvég szerző, Stian Hole Csehov-finomságú (beleértve a szemlélődést, az élet értelmére rákérdező abszurdot és a „víz alatti áramlást” is) könyve alapján létrehozott előadáshoz Dénes Emőkére, az ő habitusára, belül izzó, „északias” hűvösségére volt szükség. A Lenka és a tündér pedig Varga Bori személyében találta meg – illetve találta meg nyilván Veres András – a maga Titokzatos Teodóráját. (Varga Bori kaposvári színészhallgatóként került a Mesebolthoz, 2018-ban diplomázott. A szombathelyi bábszínházban máris emlékezetes előadások kötődnek hozzá: A hazudós egértől A boldog hercegig. Szinte az első pillanattól az a néző sejtése, hogy Varga Bori a saját jogán: tündér. De ez nem skatulya, sőt: a lehetőségek végtelen tárházaként működik.) A Garmann nyara tervezője Boráros Szilárd, a Lila fecskéé Rumi Zsófia – ő tervezte a Lenka és a tündér világát is. Ebben a tekintetben megint Garmann és Lenka története rokonítható – és nem pusztán azért, mert mindkettő egyszemélyes kortárs játék. A Boráros Szilárd és a Rumi Zsófia teremtette játéktér persze úgy hasonlít, hogy egyáltalán nem hasonlít: mindegyik önálló, karakteres világteremtés. De mindkettő él a síkbábok adta lehetőségekkel – mindketten hozzáadva a magukét.

Rumi Zsófi egy hatalmas, otthonos, képregényszerűen működő képekkel, rajztömbökkel, könyvhalmokkal megrakott asztalon (és az asztal körül) rendezte be Lenka és a tündér lakóhelyét. A könyvekből rengeteg pici trükkel előtűnő, akcióba lépő bábokat a tündér – a mozgató és narrátor – hozza működésbe. Itt jegyezzük meg, hogy már csak „logisztikailag” is nagy koncentrációt és állóképességet kíván az előadás; de úgy, tűnik, Varga Borinak meg se kottyan: a világ legtermészetesebb módján közlekedik ebben a világban. (Csak egyet csettint – és az olvasólámpa a fotel mellett fényt ad. Elvégre tündér.) Hogy a könyv az előadás alapkategóriája, titokban talán nemcsak arra utal, hogy Michael Ende könyvéből született meg az előadás, hanem arra is, hogy a szerző alapműve, a Végtelen történet éppen a könyv és az „élet” között teremti meg az átjárást. A síkbábokkal pedig a folyton változó szereplőméretek, arányváltások is jól kivitelezhetők, érzékeltethetők. Hiszen a szülei óvó-tiltó szeretetét lerázandó nyűgnek érző, talpraesett 7 éves Lenka a tündérnél eléri, hogy anya és apa összemegy: minden tiltás-ellentmondás után parányibbak és parányibbak lesznek, végül elférnek a polcon, mondjuk a váza mögött. De a kívánságokkal vigyázni kell.

A kosztümös, szemüveges, kedves (de nem édes, sőt!), inkább következetes tanítónéninek látszó, titokzatos és tárgyilagos Teodóra kívülről érkezik az előadásba, benyitja a kamaraterem ajtaját, ellobog-ellibben a nézői széksorok, padsorok mellett: „(…) Szóval, most már itt vagyok, és örömmel üdvözöllek benneteket. Nem is tudjátok, mekkora szerencsétek van, hogy eljöttetek Titokzatos Teodórához. Ha valaki nagyon erősen kíván valamit, annak én tudok segíteni. Hogy a kívánság jó vagy rossz, az nekem mindegy. Mint már mondtam, kívánságteljesítő tündér vagyok, és nem jótündér. Csak azért nem áll végtelenül hosszú sor az ajtómnál, mert csak az talál rám, aki mindenre elszánt.” (Lenka ilyen.)

Teodóra beköszöntője azonnal eleven áramkört hoz létre a játéktér és a közönség között. Megszokhatatlan élmény, ahogyan a gyerekek azonnal elkapják a fonalat és mindig pontosan reagálnak. A tündér pedig végig figyel rájuk is és viszontreagál – ez külön említést érdemlő teljesítmény. A premiert végigkísérő felnőttkuncogások meg azt jelzik, hogy a négy éven felülieknek ajánlott Lenka-előadás természetesen az összes négy éven felülinek szól, a felnőtteknek is. Nekik pláne.

Michael Ende történetében mindenestül talán az a legszebb, hogy úgy tanít – hogy nem tanít. Szemléletet közvetít. A következtetést mindenkinek magának kell levonnia – itt például megtalálni a helyesnek gondolt mértéket: óvás és túltiltás között. Nem is tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy eljöttünk a Meseboltba Teodóra tündérhez és Lenkához. De, azért picit tudjuk.

(És miközben Michael Ende meséjében végül nem visszaáll, hanem megteremtődik a – természete szerint folyton mozgásban lévő – rend, valahonnan a mélyből előlopakodik a torokkaparás, hogy tényleg: a szülő dolga egy darabig az, hogy egyre parányibbá váljon a gyerek életében. Hogy a szülő – átvitt és konkrét értelemben – összemegy. Aztán a fölismerés: milyen óriás ő.)

 

Michael Ende: Lenka és a tündér

Bábszínpadra alkalmazta és rendezte: Veres András

Tervező: Rumi Zsófia

Zene: Kiss Dávid

Játssza: Varga Bori

Bemutató: 2019. szeptember 15-e

Fotó: CS.G.

 

További képek